A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel Keller András, a Concerto Budapest és Jevgenyij Koroljov a január 19-i, vasárnapi koncert előtt délután 3 órakor nyilvános főpróbaként megismétli a műsort a Zeneakadémián

 

A rendkívüli érdeklődésre való tekintettel Keller András, a Concerto Budapest és Jevgenyij Koroljov a január 19-i, vasárnapi koncert előtt délután 3 órakor nyilvános főpróbaként megismétli a műsort a Zeneakadémián

 

A január 18-19-re meghirdetett koncertekre (lásd: http://euroastra.hu/node/76807) már jóval karácsony előtt minden jegy elkelt, a folyamatos közönségigényt kielégítendő január 19-én, vasárnap délután ezért rendkívüli koncertet tart Jevgenyij Koroljov és a Concerto Budapest. A zseniális Bach-játékosként számon tartott zongoraművész és a Keller András vezényelte Concerto Budapest hangversenyének műsorán Beethoven Nagy fúgája, Mozart c-moll és Bach d-moll zongoraversenye, valamint Beethoven IV. szimfóniája szerepel.

Az eseményre jegyek válthatók (még!) az ismert jegypénztárakban és online felületeken.

 

Rövid ismertetés a koncert műveiről: (Pándi Mariann: Hangversenykalauz)

 

J.S. Bach: d-moll zongoraverseny BWV 1052

A modern hangversenyek gyakorlatában a csembalót rendszerint zongorával helyettesítik, ilyen módon Bach versenyműveit a közönség egy része mint zongoraversenyeket ismeri.

I. CSEMBALÓVERSENY, D-MOLL, BWV 1052
(I. Allegro; II. Adagio; III. Allegro)
A hangversenyeken gyakorta felhangzó, népszerű d-moll koncert eredetije egy elveszett hegedűverseny lehetett, de még mindig nem sikerült bebizonyítani, hogy a hegedűversenyt maga Bach írta. A mű első és második tétele az – ugyancsak vitatott eredetű – 146. kantáta („Wir müssen durch viel Trübsal") zenekari bevezetőjében és első kórustételében is megtalálható. A mű – bárki legyen is első megfogalmazója – nemcsak a csembaló technikai lehetőségeit és kifejezésbeli gazdagságát használja ki igen hatásosan, de szólamainak sűrű, polifon szövetével, a motorikusan egyenletes lüktetést és a finom differenciáltságot zseniálisan egyesítő ritmikájával valódi remeke a versenymű irodalmának. Külön kell szólni a lassú tételről, amely a passacaglia-forma egyik költői megnyilatkozása. A „makacsul" visszatérő basszusképlet ezúttal nem néhány ütemre szorítkozik, hanem önálló formát alkot és mint ritornell keretezi a tételt.

 

Mozart: c-moll zongoraverseny K. 491

A mű keletkezésének ideje 1786 márciusa; a Köchel jegyzékben nyomban utána a Figaro lakodalma című opera következik. Mégsem mondható el, hogy a színpadi mű pezsgő mozgalmassága, ötletgazdagsága nyomot hagyott volna ezen a szenvedélyes, sötét tónusú alkotáson, amely a zongoraversenyek között csak a másik moll-darabhoz, a d-moll koncerthez hasonlítható. A megnyitó tételt elejétől végig ez a békétlen indulat, ez a szubjektív hang jellemzi. Eltér a megszokottól a lassú tétel Larghetto jelzése is, bár ennek Esz-dúr dallamossága kiegyensúlyozott hangulatot, megbékélést ígér. Ezúttal ennek a tételnek adott rondóformát a zeneszerző, a rondótémát a zongora egymaga intonálja. „Beszélgetőpartnerei" ezúttal a fuvolák, oboák, klarinétok és fagottok, amelyeket olykor a kürtök lágy tónusa is kiegészít és amelyek különféle összetételben „felelgetnek" a zongorának. A zárótétel variációsorozat, bár mozgalmas, de nem vidám zene, legfeljebb a rövid C-dúr változat időtartamára derül fel egy kevéssé vészterhes komorsága.

 

Beethoven: Nagy fúga op.133

1825 nyárutóján írta Beethoven, eredetileg azzal a szándékkal, hogy a B-dúr vonósnégyest (op. 130) ezzel a tétellel fejezze be. Mivel azonban belátta, hogy a fúga méretei meghaladják egy ciklikus műben való elhelyezés lehetőségét, a vonósnégyeshez új finálét komponált. A Nagy fúgát, amelyet a zeneköltő „olykor szabadon értelmezett, olykor kötött" (tantot libre, tantot recherchée) felirattal látott el, barátjának és kedves tanítványának, Rudolf főhercegnek ajánlotta. Egy évvel később a darabot négykezes zongoraletétben is elkészítette (op. 134). Hangversenyeken rendszerint az op. 130-as vonósnégyes után szólaltatják meg a Nagy Fúgát, de előadják vonószenekari feldolgozásban is.

Homofon előjáték, Overtura mutatja be a fúgatéma három alakját, mintegy koncentrált variációsorozatban. Ez a fúgatéma maga is beillik miniatűr drámának, nagy hangközugrásai, feszítő kromatikája, heves és expresszív ritmikája, valamint szélsőséges dinamikai ellentétei révén. A nyitány után kezdődik a fúga, amelynek első kibontakozása során a téma hevesen szaggatott ritmikus alakzatában jelenik meg. Ez után sötét tónusú moll-középrész következik, itt a téma nyugodtabb tizenhatodmenetekben, mindvégig halk dinamikával van jelen. A következő szakaszban Beethoven a – Haydntól tanult – „lehasító" technikával boncolja a témát rövid szakaszokra. A fúga sokrétű, bonyolult szólamai a kódéban erőteljesen zengő homofon menetekben, leegyszerűsített hangzó képletet alkotnak. Ez a hangzás vezet a kibékítőn feloldó befejezéshez.

 

Beethoven: IV. szimfónia, B-dúr op 60.

Az 1806-os esztendő a remekművek egész sorával gazdagította a zene irodalmát. Ekkor keletkezett Beethoven Harminckét zongoravariációja, G-dúr zongoraversenye, Hegedűversenye, a III. Leonóra-nyitány és a Razumovszkijnak ajánlott három vonósnégyes. Ami a szimfóniatermést illeti, csaknem három év telt el az Eroica megalkotása óta. Ezen idő alatt Beethoven több vázlattal foglalkozott, megvalósításra azonban az a szimfónia-terve került, amely mintegy ellentétpárja a Harmadiknak, és könnyed, vidám hangulatát tekintve inkább a Másodikhoz áll közel. Így kívánta ezt az alkotás ritmusa, a belégzés feszültségét szükségképpen feloldó, megkönnyebbült kilégzésé, a várakozásteljes disszonanciára törvényszerűen következő megnyugtató konszonancia esztétikai folyamata. (Ennek a folyamatnak a szükségességét nyilván maga a zeneköltő is átérezte, mikor váratlanul félbeszakította c-moll szimfóniájának komponálását, és szinte egyvégtében írta meg a B-dúr szimfóniát.)

Helyenként a szerkesztés is emlékeztet a II. szimfóniára: így mindjárt az első tételt bevezető lassú zene várakozásteljes hangulata (bár itt a feszültséget tudatos ökonómiával fokozza az Eroica komponistája, míg a II. szimfónia bevezetésében inkább a fantáziaszerű elemeket részesítette előnyben). Jó nyomon járnak mindazok, akik ennek a lassú zenének gomolygó ködében, elmosott színfoltjaiban a romantikát sejtik meg. A gyors főtétel kirobbanó staccato-témája a humor, paródia, hangszerelésbeli ötletek és dinamikai meglepetések gazdag tárháza. A lassú tétel a megbékélés ábrándos szépségű éneke, amelyhez Beethoven a rondó-elemekkel ötvözött, kidolgozás nélküli szonátaformát választotta keretül. A harmadik tételt egyes kiadások menüettnek jelölik, bár a darab humorosan szakadozott témája nem tánclépéseket érzékeltet. Ez a nyugtalanság csak a Trióban csillapodik a fafúvók és a hegedűk incselkedő párbeszédévé, amely – úgy érezzük – meghitt emlékeket elevenít fel. A finálé mozgalmas tizenhatod-menetei Haydn hasonló hangnemű londoni szimfóniájának hatásáról vallanak, nemcsak azért, mert perpetuum-mobileszerű egyenletes lüktetésük úgyszólván mindvégig betölti a tételt. A befejezés humoros ötlete is Haydnra vall: felnagyított kottaértékekben, lassítva és apró részleteikre bontva a főtéma zenei anyagának karikatúráját halljuk.

 

Vezényel: Keller András

Közreműködik: Jevgenyij Koroljov

 

2014. január 18 és 19. 19:30, 19-én 15:00.

Concerto Classico                                                   

Zeneakadémia

http://hu.concertobudapest.hu/

 

Lantai József