"Az én Születésnapi Ajándékom 1956-ban Az Volt, Hogy Magyarország Szabad Lett" - 1956-ra Emlékezünk

"Édes fiam, te ezt értünk és a hazáért tetted, a magyar szabadságért" – mondta Pap László dékán, majd megcsókolt… – emlékszik vissza Szűcs Zoltán, aki ifjú teológusként 1956 forradalmi eseményeinek is közvetlen részese lett. 1956. októberében a magyarság hősiesen szembeszállt a legkártékonyabb rendszerrel, a kommunizmussal és egyben a világ legnagyobb hadseregével, a szovjettel. Nemzeti ünnepünkön portálunk Szűcs Zoltánnal, az Amerikai Magyar Református Egyház egykori püspökével készített interjúval emlékezik a forradalomra.

Hogy érte 1956 a teológiát?

1956 alapjában véve egy ideológiai forradalommal kezdődött, mert mindig az intellekutál az, ami valamit előre vetít. Így volt ez akkor is. A Magyar Írószövetség és a Petőfi Kör egyre szabadabb hangot ütött meg, ez nem tetszett a hatalomnak, ezért lecsukták őket, erre a többiek tiltakoztak, aztán kiengedték őket… Így ment ez a huzavona. Közben a diákság elkezdett szervezkedni. Megszerveztük a MEFESZT (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége). Ekkor megvádoltak minket, hogy mi különbnek tartjuk magunkat, és nekünk a Demokratikus Ifjúsági Szövetség nem elég, mert mi el akarunk szakadni a munkás és paraszt gyökereinktől, pedig legtöbbünk dolgozott gyárakban… Kimentünk az utcára és mondtuk az embereknek, hogy mi nem így gondoljuk, csak szeretnénk egy szabad szervezetet, amelybe nem kötelező belépni csak azért, mert az ember egyetemista vagy főiskolás. Így kezdődött, aztán jöttek a különböző szervezkedések a Műegyetemen, majd a teológián. Összeírtuk a 16 követelési pontunkat.

Mi volt ez a 16 pont? Mi volt a legfontosabb, amit a teológusok kértek?

Hogy őszinte legyek, nem emlékszem mind a 16 pontra. Azt tudom, hogy az benne volt, hogy Kádár professzor úrnak mennie kell! (Ő volt a teológia besúgója – a szerk.) Akadémiai szabadságot akartunk és hogy az egyházvezetőséget demokratikusan választhassuk meg.

Mindaz, ami régen volt, és elveszett…

Így van… Mindaz, ami régen volt, és elveszett…

Mi történt október 23-án? Mentek a forradalomba a teológusok?

Az egy hosszú történet… előtte lévő este volt egy nagy vita a Műegyetemen, hogy menjünk-e szimpátiatüntetésre a lengyel testvérekkel kapcsolatban – mert egy lengyel küldöttség volt Magyarországon akkor. Aztán a szokásos magyar stílusban ment a vita, de végül úgy döntöttünk, hogy megyünk!
A teológián ez nagyon érdekes volt. Magócsi Pista tartott áhítatot, és pontosan arról beszélt, hogy mindennek rendelt ideje van. Mi ugye menni akartunk tüntetni, de rettenetesen féltünk attól, hogy mit szól a Pap László… Nem emlékszem minden mozzanatára annak, hogy mi történt ott a kapualjban, de azt tudom, hogy amikor Pap László útrabocsátott minket, ő azt mondta: "mindent szabad nekünk, de nem minden használ. Sose felejtsétek el azt, hogy ti magyar református teológusok vagytok, de mielőtt református teológusoknak hívott volna el az Isten, magyarnak születettek, egyikre se hozzatok szégyent!" Imádkozott, megáldott bennünket, és azt mondta, "menjetek fiaim, az Isten legyen veletek!"

És Önök mentek…

És mi mentünk… Persze nem volt megszervezve, hogy hol gyülekezünk, először úgy volt, hogy a múzeumnál – mert ugye a márciusi ifjak is ott gyülekeztek – mi is odamentünk először, majd később a Rákóczi útra, elég fejelten volt az egész. Lassan gyülekezett a tömeg. Aztán megjött a Magyar Írószövetség és a Petőfi Kör. Az Erzsébet híd felöl jött egy másik csoport és egyre duzzadt a tömeg. Először barátságos szlogenek voltak, ilyesmik: "Lengyel-magyar barátság, függetlenség, szabadság", "munkás-diák egyet akar, álljon közénk, aki magyar". Aztán ugye mikor az ember látja azt, hogy kétszázezren vannak mögötte, nagyon megjön a bátorsága. Aztán jöttek ezek a szlogenek: "Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?", aztán hogy "Ruszkik haza!", aztán mire a hídhoz értünk, "A börtönöket nyissuk meg!"… egyre erősebb lett a hangulat. Aztán mentünk a Bem szoborhoz, majd a Parlamenthez. Követeltük Nagy Imrét, ő nem jött ki. Sinkovits Imre elszavalta a nemzeti dalt. Aztán egy nő lehúzta a cipőjét és feldobta, – majdnem eltalálta, -kiabált neki, hogy "nem magát akarjuk, hanem Nagy Imrét". Majd elkezdtük énekelni a Himnuszt… mert ugye akkor nem volt szokásos a Himnusz éneklése. Bár hivatalosan betiltva nem volt, de nem hivatalosan nem énekeltük… Hogy is lehetne ilyesmit énekelni egy hivatalosan ateista államban, hogy Isten áldd meg a magyart…? Számtalanszor elénekeltük… akkor kioltották a közvilágítást… Előhúztuk az újságot a zsebünkből, meggyújtottuk és úgy énekeltük tovább a Himnuszt…
Közben a rádióból beszélt Gerő, ilyen "gyönyörű" dolgokat mondott, hogy mit akarunk mi magyarok, amikor a nagy Szovjetunió nekünk mindent megad, mit ugrálunk mi itt?… aztán valaki elkezdett kiabálni, hogy "menjünk a rádióhoz, és mondjuk meg neki, hogy hallgasson el!" Aztán jöttek teherkocsikkal, felugráltunk rá, és átmentünk a Magyar Rádióhoz, a Bródy Sándor utcába. Először beküldtünk egy háromtagú bizottságot, mondják meg Gerőnek, hogy hallgasson! A környező házakban meg felerősítették a rádiókat, kinyitották ablakokat, hogy lehetőleg hallhassuk. A háromtagú bizottság nem jött be. Később beküldtünk egy tizenkét tagú bizottságot, az sem jött be. Közben mentőkocsik jöttek, állandóan bementek a stúdióba. Később derült ki, hogy abban voltak az ávósok. A Kálvin téren megállítottak egy mentőkocsit, mert valaki dörömbölt és kiabált belül. Kiszedték belőle azokat az embereket, akiket mi beküldtünk a stúdióba, hogy reprezentáljanak bennünket. Akkor kezdték fölgyújtani a kocsikat, és tényleg kezdődött a meleg helyzet. Mindeközben egy tank bejött a Bródy Sándor utcába, egy magyar katonával a tetején, aztán a munkásőrség elment és hozott Flóbertokat, a rendőrök föltették a kezüket "fegyverezzen le, üssön pofon – de ne túl erősen – és vegye el a fegyvert" – mondták, így volt egy pár fegyverünk.

Veszélyben volt az élete?

Többször is. Jött egy ávós tiszt, az véletlenül egyenruhában volt, aztán a tömeg odaszorított a falhoz, én pedig elég naiv módon odafurakodtam, hogy megvédjem. Elkezdtem kiabálni hogy "nézzék, ez is magyar, nem lehet agyonverni". Erre elengedték. Bement a stúdióba, kinyitotta a kaput, kihúzta a pisztolyát és mellettem agyonlőtt egy asszonyt. Erre a tömeg nekem jött, hogy "maga is egy áruló gazember". Magócsi Pista teljes torkából ordította, hogy "nem, nem; református teológus nem hisz abban, hogy valakit agyon lehet verni!". Úgyhogy ő és Heczeg Lali mentett meg.
Hoztunk egy nagy rudat, azzal elkezdtük döngetni a kaput, hogy betörjük. Én álltam a baloldalon legelöl. A kapu lassan kinyílt, betört végre. A jobb oldala szinte teljesen kinyílt, a baloldal alig. Jött egy sortűz, a jobb oldalon mindenki meghalt… engem semmi sem ért a másik oldalon. Közben könnygázbombákat lőttek a stúdióból, de nagyon gyorsan rájöttünk, hogy az nem robban fel rögtön, úgyhogy felkapkodtuk őket, és visszadobáltuk a stúdióba, a legtöbb ott robbant fel. Aztán elkezdtek lőni élessel… így ment ez. Beszaladtunk az állványozások közé, meg mindenhová, mert akkor már nagyon komolyan lőttek.

Megsebesült?

Igen. Az egyik teológus társam azt mondta, fél szétvinni a töltényeket – a név nem fontos -, úgyhogy fogtam magam és ahol a mieink voltak puskával, vittem nekik a lőszereket. Aztán a második emeletről valaki rám lőtt, a combomnál talált el, de lement a golyó egészen a térdem kalácsáig. Ledöntött a lábamról. Aztán próbáltak a stúdiótól lelőni, géppisztollyal. Félig betakart az asztal, ahogy felszántotta mellettem… egyetlen egy golyó sem talált el. Aztán Herczeg Lali berohant, fölkapott az ölébe, és rohant velem kifelé, aztán beleverte a lábamat az állványozásba… mondtam neki, rettenetesen fáj… nem akarom pontosan idézni, hogy mit mondott, hogy mi van azzal, hogy fáj, csak innen kijussunk. Aztán mondtam neki, hogy "bolond vagy te, mért rohantál be abba a golyózáporba?" Rám nézett és azt mondta, mert te ugyan ezt tetted volna. Ezzel el volt intézve. S hátul becipeltek a Szent István kórházba.

Mi történt a kórházban?

Két professzor is bejött meglátogatni, Nagy Barna bácsi meg a Pap László dékán úr. Én bocsánatot kértem Pap László dékántól, hogy mindebbe belekeveredtem. "Édes fiam, te ezt értünk és a hazáért tetted, a magyar szabadságért" – mondta, majd megcsókolt…

Emberséges dékán volt Pap László…

Ő nem csak emberséges volt, hanem elképesztően intelligens, gerinces, hihetetlen igazságérzettel. Engem úgy vettek fel Prinstone-ba teológiára – semmi papírom nem volt – hogy írtak Pap Lászlónak egy levelet. Ő egy postakártyán – Budapest látképén – odaírta, hogy "az egyik legtöbbet ígérő diákom, szívből ajánlom, tisztelettel: Pap László". Nekem ez volt felvételi papírom Prinstone-ba…
Az én születésnapi ajándékom 1956-ban az volt, hogy október 29-én alapjában véve Magyarország szabad lett.

Az interjúban említett Herczeg Lajos és Magócsi István teológusok mártírhalált haltak 1956-ban. Éppen egy idős hölgynek segítettek, hogy hazajusson. Szolgálatban lőtték agyon őket, vöröskereszttel a karjukon, a Lónyai utcában. Önfeláldozásukra a Károli Gáspár Református Egyetem teológiájának udvarán felállított kopjafák, illetve az épület falán elhelyezett emléktábla emlékeztet.

Kókai Géza, Hegedűs Márk