2010 augusztus 26-án a 12. Velencei Építészeti Biennálé sajtónapján, a Giardiniben megnyílt a Magyar Pavilon kiállítása, Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcel BORDERLINE ACHITECTURE projektje.

 

2010 augusztus 26-án a 12. Velencei Építészeti Biennálé sajtónapján, a Giardiniben megnyílt a Magyar Pavilon kiállítása, Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcel BORDERLINE ACHITECTURE projektje.

90 kilométer kötél, 20.000 ceruza és több száz rajz – a világ máig legrangosabb építészeti seregszemléjén… A BorderLINE Architecture, amely egyszerre vonatkozik a földrajzi helyzetek határosságára és a különböző építészeti tervezői technikák között húzódó törésre olyan installatív közegként jelenik meg a magyar pavilonban, melynek térbeli kialakítását a vonalak fizikai manifesztációja, illetve az élő, rajzolt vonalak megjelenése jelenti.

Ennek illusztrálására a kiállítás középpontjában az a rajzinterjúk sorozatából álló film áll, amit kifejezetten a kiállítás alkalmára rajzoló magyar és külföldi építészek közreműködésével készült el.

Dr. Petrányi Zsolt köszöntőjét és dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma államtitkár-helyettese bevezetőjét követően a kiállítást dr. Magyar Péter, a Kansas-i Állami Egyetem Építészet és Városi Design Fakultásának professzora nyitotta meg. Az alábbiakban közöljük dr. Kálnoki-Gyöngyössy Márton bevezető ismertetését:

Tisztelt megnyitó közönség!

Kedves vendégeink!

Engedjék meg, hogy a Magyar Köztársaság kultúráért felelős minisztériuma nevében tisztelettel köszöntsem Önöket a Magyar Pavilon idei kiállításának megnyitóján.

Magyarország több mint száz éve van jelen a Velencei Biennálén, a világ művészeinek egyik legjelentősebb fórumán. E száz év alatt számtalan magyar zarándokolt el ide, hogy tájékozódjon a világ művészetének állásáról, és számos magyar művész mutatkozott be ezen a helyen, hogy képet adhassunk mi is magunkról a világnak.

Az idei kiállítás sajátossága, hogy egyetlen egy témát helyez a középpontba, egy olyan témát, amelynek felvetése a nemzetközi sztárépítészet és a megaprojektek világában is izgalmasnak és figyelemreméltónak ígérkezik. A kiállítás nem látványos tervekről és épületekről szól, hanem szerényen és szikáran az építészet alapegységét, a vonalat helyezi a vizsgálódása centrumába. „Minden az első vonallal kezdődik" – írja katalógusban szereplő építészek egyike, „rajzolni egy építésznek annyi, mint levegőt venni" – vallja egy másik megkérdezett.

A kiállítás két szülőatyja, Wesselényi-Garay Andor és Ferencz Marcel nem kevesebbre vállalkozott mint, hogy egy installáció, filminterjúk sora és egy imponálóan vaskos katalógus segítségével körüljárja és megmutassa számunkra, hogy a kortárs magyar és külföldi építészek számára mit jelent ma a rajz. Tézisük egyszerre meglepő és evidens: – az építészek még mindig rajzolnak! 

Jólesően nyugtázhatjuk, hogy a rajz a digitális világban is sokak számára továbbra is az építészet alfája és omegája, a „megkerülhetetlen emberi idő". A rajzolás a szakmagyakorlás közös univerzális nevezője, amely áthidalja a különböző generációk és nemzeti határok közötti különbségeket. „Az emberek az építészetben találkoznak" – hirdeti a biennále főkurátora, Kazuyo Sejima, melyre jól rímel a Magyar Pavilon üzenete: Az emberek a rajzban találkoznak. „A rajz a lélek tükre" – vallja az egyik építész, s valóban: a rajzoláshoz való személyes viszony sokat elárul a tervező szemléletéről, munkamódszeréről, a világhoz való viszonyáról.

Ezek a rajzok nem képzőművészeti alkotások. Az építész számára a kézzel meghúzott vonal elemi fizikai kapcsolatot jelent a térrel, átmenetet képezve az idea és a HÁZ között. Aki rajzol, az teremt, a teremtés pedig mindig ünnepi és drámai pillanat. E pillanatok sokaságával ajándékoznak meg bennünket a kiállítás rendezői, amikor filmre vették, hogy hogyan rajzolnak a neves és kevésbé ismert kollégáik. A céljuk, hogy visszavezessenek bennünket az építészet alapélményéhez, a vonal megrajzolásához, úgy vélem teljesült. Ha figyelni tudunk a ceruzát vezető kézre, nemcsak vonalakat és skicceket látunk, hanem, a felszín alatti gondolat is felsejlik, amit a szavakkal sokkal nehezebb kifejteni.

A rajzolás nem művészi kiváltság, hanem a kifejezés elemi és demokratikus manifesztációja. Mindenki rajzol, vagy rajzolt egykor, s ez a közös élmény képes összekötni a jelenben a laikus nézőt és az alkotó építészt.  Talán ennek a tiszteletéül, s emlékjeléül vannak jelen a kiállítótérben a húszezer vadonatúj ceruza mellett a magyar iskolásoktól begyűjtött kopott ceruzák százai, melyek mindannyiunkat képviselnek.

Szeretném megköszönni a kiállítás kurátorának és építészének, Wesselényi-Garay Andornak és Ferencz Marcelnek, Petrányi Zsolt nemzeti biztosnak és valamennyi közreműködőnek a nagyszerű munkát. Nagy örömömre szolgál, hogy a projekt létrejöttét támogathattuk, és részese lehetek az eseménynek, bízom benne, hogy a kiállítás élményt és szellemi inspirációt fog jelenteni mindannyiunk számára.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük