Bukás és érettség(i)

Jelenleg, így január tájékán, a vizsgák tekintetében a középiskolákban holtszezon van. Az érettségik közvetlen fenyegetése elmúlt, illetve még nem jött el. A féléves megmérettetésről is legfeljebb a papírmunkák vannak hátra. Annak ellenére, hogy biztosan van, aki vitába szállna mindezekkel a megállapításokkal.

Mondván, hogy az érettségi felkészülés folyamatos, a féléves eredményekkel is sok munka van. Tapasztalatokat lehet levonni. Könyvelni ide, s oda. Meg tova. S ezekkel a kritikus véleményekkel nem is akarnánk itt, és most vitatkozni. Nagyrészt azért, mert az esetek, és iskolák többségében igazak. Másrészt, ahol nem, ott sem hallhatnánk mást. De ez tulajdonképpen így is van rendjén. Miközben a téli hónapok azért arra is alkalmasak, hogy mérlegre tegyük a múltat és a valót. Akár az érettségi vizsgák tekintetében is.

Az elmúlt nagy tavaszi érettségi megméretésről az Oktatási Hivatal jóvoltából, az interneten rendelkezésre áll egy alapos prezentáció , melynek neve valamiféle gyorsjelentést sugall. Amit el is hiszünk a készítőknek, elvégre ők csak tudják. Ám ennek ellenére érdemes végigpörgetni, mivel számos táblázatot közöl magáról az érettségiről, és néhány adatot annak eredményeiről. Nyilván nem azt, hogy Pistike megbukott vagy sem, de tendenciákat és összehasonlításokat mindenképpen. Ezek önmagukban külön tanulmányt érdemelnének, melyek alighanem el is fognak készülni, ha ugyan már el nem készültek. Mi pedig reménykedünk benne, hogy tanulságait nem csak közvetve, az újabb érettségi fordulók gyakorlatában ismerhetjük majd meg.

A Pistike megbukása azonban szintén érdekes lehet. No nem csak annak, aki nem találtatott elég fajsúlyos tudással ellátottnak. Hanem úgy általában is. Például azért is, mert az érettségik értékelési rendszere igen alaposan megváltozott az utóbbi évtizedek során. Szembesülhet ezzel az is, aki egy felvételi vizsga kapcsán, vagy a munkaerőpiacon szeretne tájékozódni. De az is, aki szülőként szeretné „beárazni" gyermeke tudását. Akár a korholás, akár a dicséret mértékében megszabva az árfolyamot. Szerencsére a százalékoknak van egyfajta jegyesítő kategorizálása, ami ezt jelentősen megkönnyíti.

S ami természetesen mit sem változtat azon, hogy vannak, akik a végső, és összesítő értékelés tetszőleges módját választva sem érik el azt a szintet, amitől érettnek tekinthetőek. Annak ellenére, hogy maga az értékelés igen alaposan szabályozott manapság, melyről bárki meggyőződhet, ha fellapozza az érettségire vonatkozó jogi iratok valószínűleg legvaskosabbját, mely a „100/1997. (VI. 13.) Korm. rendelet az érettségi vizsga vizsgaszabályzatának kiadásáról" névre hallgat. Részletesen szabályozza, hogy kinek hogyan kell javítani az érettségi dolgozatot, és mi a jogorvoslati lehetőség akkor, ha kétség merül fel. Mert azért abban az esetben, ha a gyermek tudását érintő kétség merül fel, igen gyakran igyekeznek kétséget támasztani a javítás sportszerűségét illetően. Vagy a lebonyolítást, a körülményeket tekintve.

Így aligha meglepő, hogy a jelzett joganyag igen részletesen taglalja, hogy a még mindig többségben levő, általános, középfokú érettséginek a szaktanártól induló helyi javításától az Oktatási Hivatalig ívelő reklamációs íve milyen lépésekből is áll. Az azonban egy sajátos vonatkozása az említett szövegnek, hogy a „buk" szótöredékre keresve egyedül a „A szocialista rendszerek bukása." című témában fordul elő. Így, úgy tűnik, Pistike bukása fétis. Illetve maga a „bukás" szó fétis. Abban a pillanatban, ha az a tudásszínt alulmúlhatatlanságát jelezné, és nem valami érdekfeszítő témacím részét képezi.

Ettől még persze létezik bukás az érettségin. Csak nem így kell keresni, értelmezni. A korábban emlegetett értékelési rendszer az, ami megadja a megfejtést. Ha ugyanis az értékelés, és az ő reklamációs íve mentén lezajlottak a lépések, akkor marad az ív alatt az, aki az értékelés alapján nem éri el a szükséges szintet. S ez természetesen az emelt szintű érettségire is igaz, csak kevésbé. Az még nem általános társadalmi elvárás. Legfeljebb iskolaszintű, vagy személyes. S amíg szabadon választható, addig valószínűleg úgyis azok fognak jelentkezni, akik képesek is teljesíteni a követelményeit. Ellentétben a „másik", a régi érettségivel, ami mára gyakorlatilag elvárt minimumként szerepel. Szinte sugallva azt, hogy aki azt sem képes teljesíteni, tulajdonképpen egyszerűbb, ha önként megy a híd alá. Mert előbb-utóbb úgyis ott köt ki.

Az, hogy ez a szemlélet minek köszönhető, az a szociológusoknak alighanem szép kutatási témát adhatna. De arról meggyőződni, hogy így van-e, vagy sem, elég a mindennapok beszélgetéseiben részt venni. S a közhangulat ilyen fordulatait tükrözik azok az indulatok is, amikor a szülő szembesül azzal, hogy gyermeke nem éri el azt az általános informáltsági szintet, mely alapján bátor magabiztossággal kijelenthetné, hogy Rákóczi nem Kossuth hadnagya volt, és Petőfi mégsem biztos, hogy Nagyszalontán született. Amitől természetesen a gyermek még egészen kiváló szakmunkás lehetne. Ám azért mégis, micsoda dolog az, hogy nincs még egy érettségije sem. Így aztán a végén a dolgok ilyetén alakulása egyfajta személyes tragédiaként ér néhány olyan diákot és családját, akik szerint az érettségi hiánya tulajdonképpen evolúciós visszasorolást jelent a majmok irányában. Ami a munkaerőpiacot érinti, sajnos azt sem mondhatnánk tiszta lelkiismerettel, hogy nem ezt vélekedést igazolja vissza. Értelmetlenül bár, de töretlenül.

A szociológusok kenyerét nem elvenni szándékozván, azon is érdemes elgondolkozni, hogy egy ilyen „bukás", bocsánat, alulértékelődés kinek, minek az érdeme. A diák nyilvánvalóan nem vonható ki belőle, hiszen a teljes oktatási rendszer legjobb szándékai dacára is lehet, hogy a diák tényleg nem elég érett. Sem tudását tekintve, sem személyiségét tekintve. Nem is egészen elválaszthatatlanul egymástól, és legfeljebb csak egy további kérdést felvetve. Azt, hogy egy személyiségében éretlen diák, aki akár ennek következtében nem ér el egy megméretni rendelt szintet, miként jut el az érettségi vizsga elkezdéséig. Szükséges-e, és miért, ott szembesíteni azzal a ténnyel, hogy „kevés vagy"? Vagy nem lenne-e sokkal humánusabb, és mindenkinek jobb, ha idejében más útra sikerülne terelni?

Ezzel természetesen az érettségi bizottságoknak is feladva a leckét. Mert óhatatlanul az abban részt vevőknek kell konfrontálódni a kialakult helyzettel. Már akkor, ha, és amennyiben, fel merik vállalni azt a döntést, mely nem kis konfliktust jelenthet. Akár a teljes érettségi bizottságnak, akár a „külső embernek", az elnöknek. Márpedig célszerű felvállalni ezt a döntést, mert ellenkező esetben a jelenlegi általános érettségi vizsga amúgy is csökkenő presztízse az, ami még tovább rombolódik csupán. Így a bukás mögött a diák teljesítményhiányán túl, mindenképpen ott van egy igen komoly konfliktushelyzet is, melyre fel kell készülni, és fel kell tudni készülni.

S a konfliktus nem is csak a bizottság és a diák között állhat fenn. A tanári kar sem feltétlenül egységes a megítélésben. Mert az alulértékelődése a diáknak óhatatlanul értékeli az iskolát, a felkészítésért felelős tanárokat is. Így egyáltalán nem utal végzetes túlszabályozottságra, ha az említett kormányrendeletben kifejezetten kiemelésre kerül, hogy a javításra alkalmazott toll tintaszínének egyértelműen, és jól megkülönböztethetőnek kell lennie a diák által alkalmazottól. Túlszabályozottság helyett sokkal inkább az emberismeretről árulkodva, mert nem biztos, hogy minden tanár szeret szembesülni munkájának mérlegével. Már akkor, ha az nem feltétlenül pozitív. S még akkor sem, ha az interneten olvasható, nem is napjainkban, és nem is hazánkból kelt, egyik vélemény igaznak bizonyulna: „A tanárok tanítanak, majd vizsgáztatnak. Ha a diák megbukik, ő és csakis ő a felelős, semmiképpen sem azok, akik tanították, pontosabban: nem tanították meg neki a vizsgára szükséges ismereteket. Attól, hogy selejtet termeltek, semmi sem változik, a fizetés ugyanannyi, a katedra nyugdíjig biztos." .

Ha pedig az említett vélemény nem igaz, és a tanárnak ténylegesen gondja támadhat a bukások nyomán, akkor különösen számíthatnak azok a konfliktusok, amiket fel kell tudni vállalni. Sajnos néha nem csak tanulmányi, hanem társadalmi konfliktusokat is. Éppen a már említett, megbélyegző hatás miatt. S annyiban mégis érdemes arra visszatérni, hogy a végső soron szociológiai folyamatban óhatatlanul tetten érhető az oktatáspolitika is. Vagy annak hiányosságai. Ha ugyanis az érettségi megléte társadalmi idollá, a bukás már a szómágia szintjén is kimondhatatlan fétissé, a bukott diák megbélyegzett földönkívülivé válik, akkor ez azt is jelentheti, hogy valami igen komoly kommunikációs gond van. Mert miközben a tehetséggondozás címszavát a vízcsapból is csörgedeztetjük, mintha elsikkadna annak kommunikálása, hogy a vízcsapszerelőnek nem okvetlenül kell történészi egyetemi diploma, és elég, ha a csapokhoz ért. Szinte felvállalhatatlanná, vagy degradálóvá téve azt, ha valaki csak ahhoz, ért, de ahhoz nagyon. Így annak, aki az érettségi bizottságban ülve mégis kénytelen buktatni, nem kis felelőssége leend abban is, hogy ezt miként tudja elfogadhatóan kommunikálni a diáknak, esetleg a diák családjának. Nem jogilag, mert az kellően körbe vagyon bástyázva. Emberileg.

Kapcsolódó linkek:

http://www.oh.gov.hu/main.php?folderID=1135&objectID=5006437

http://www.oh.gov.hu/letolt/okev/doc/gyorsadatok_2008_tavasz.ppt

http://www.hhrf.org/frissujsag/03jul/fu30709.htm

(A cikk alapja a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetén végzett tanulmányok során készült dolgozat)

Simay Endre István