A szerző, Kathrine Kressmann Taylor (1903-1996) amerikai írónő 1924-ben végzett az oregoni állami egyetemen, utána San Franciscóban telepedett le és gépírónőként dolgozott. 1928-ban férjhez ment Elliott Taylorhoz, akinek hirdetési ügynöksége volt. Később New Yorkban éltek. 1938-ban a Story Magazine közölte az Adressat unknown (Címzett ismeretlen) című regényét. Az írás szerkesztője megjegyezte: „túl erős a történet ahhoz, hogy női néven jelenjen meg", ezért máig mindenütt csak Kressmann Taylor szerzősége szerepel. Az első dán és német kiadást még a nácik elkobozták. 1944-ben a Columbia Pictures filmet készített belőle. 1942-ben újabb könyve jelent meg Until that day (Addig a napig) címmel.

A szerző, Kathrine Kressmann Taylor (1903-1996) amerikai írónő 1924-ben végzett az oregoni állami egyetemen, utána San Franciscóban telepedett le és gépírónőként dolgozott. 1928-ban férjhez ment Elliott Taylorhoz, akinek hirdetési ügynöksége volt. Később New Yorkban éltek. 1938-ban a Story Magazine közölte az Adressat unknown (Címzett ismeretlen) című regényét. Az írás szerkesztője megjegyezte: „túl erős a történet ahhoz, hogy női néven jelenjen meg", ezért máig mindenütt csak Kressmann Taylor szerzősége szerepel. Az első dán és német kiadást még a nácik elkobozták. 1944-ben a Columbia Pictures filmet készített belőle. 1942-ben újabb könyve jelent meg Until that day (Addig a napig) címmel.

   Néhány további életrajzi adat a szerzőről: Taylor 1947-től a Gettysburg College-ban újságírást és kreatív írást oktatott. 1949-ben Amerika legnagyobb kiadója, a Simon & Schuster ötvenezer példányban publikálta a könyvet. Az írónő 1953-ban megözvegyült. 1966-tól Firenzébe költözött, ahol 1967-ben megírta a Diary of Florence in Flood (Napló a firenzei árvízről). A kiöntött Arno-folyó akkoriban nagy pusztítást végzett a városban. Taylor újra férjhez ment egy amerikai szobrászhoz. Ettől kezdve a pár fél évet Minnesotában, fél évet Firenzében tartózkodott. Az írónő 91 éves korában, 1995-ben a Story Press ismét kiadta a Címzett ismeretlen című könyvét – a koncentrációs táborok felszabadításának 50. évfordulóján. Attól kezdve 20 nyelven publikálták, francia nyelvű változatával együtt elérte a 600 ezer példányt. A 2001-es német és a 2002-es új angol kiadás után a Broadway színházaiban és Izraelben színpadra is állították a művet. Ott 100 előadást ért meg. A könyv alapján készült TV-filmet január 27-én, a Holokauszt Emléknapján láthatták a nézők. Taylor 93 éves korában még győzte könyvének sok-sok dedikálását és a rengeteg interjút. 1996-ban hunyt el.

 

Kressmann Taylor könyvének drámai átiratát Upor László és a rendező, Groó Diána állította a Spinoza Színház színpadára. 2008. szeptember 6. óta folyamatosan telt házzal megy a darab, ami nemcsak aktualitásának, hanem a három szereplő: Kulka János, László Zsolt és Pető Kata zseniális játékának is köszönhető.

 

A cselekmény alig két évet ölel fel: az 1932 és 1934 közötti időszakot. A fordulatos történetet két egykori barát és üzlettárs levelezéséből ismerjük meg. Remek ötlet a rendezőtől, hogy középen egy pianínón játszik Pető Kata (Griselle), a színpad két oldalán a két kiváló színész, Kulka János (Max) és László Zsolt (Martin) a hangszeren keresztül nyújtják át egymásnak a leveleiket, a másiktól kapott levél tartalmát pedig a címzett olvassa fel. Max San Franciscóban marad, Martin pedig visszatér a hazájába, München városába. A levélkapcsolat 1932. novemberétől indul, és 1934 novemberében fejeződik be.

   Mindketten sajnálják az elválást, a másik hiányát, de közös üzletük, az amerikai galéria tovább működik. Martin a vesztes világháború és a nagy gazdasági válság következtében lerongyolódott, szegény Németországba érkezik – rengeteg pénzzel. Beszámol a családja jólétéről, sikereiről, megbecsüléséről. Hazájában tíz cselédet tarthat, amíg Amerikában csak kettőt. Előkelő körökben mozog, Max pedig rendszeresen küldi a pénzt és az elszámolást. A galériát ugyanis nem érinti a válság.

   Martin eleinte elmebetegnek látja Hitler látomásait, de idővel lelkesen teszi magáévá a csodálatos „Harmadik Birodalom" eszméit, hiszen ő is német. Nem tartja elvetendőnek, hogy néhány zsidónak szenvednie kell a nép boldogulásáért, hiszen magasztos dolgokért munkálkodnak. Az intézkedések fájdalmasak, de szükségszerűek. „Minden születés kegyetlen, így az újjászületés is" – írja. A liberalizmus és a szabadelvűség most haszontalan dolog. A németek a vereség után 14 évig lehajtott fejjel jártak, most meg emelt fővel. Kéri Maxot, hogy ne a munkahelyére küldje a leveleit, hanem a bankjába, mert mindent cenzúráznak, mindenkit figyelnek. A családja szépen gyarapodik, megszületett a harmadik fia, természetesen Adolf, a legidősebb gyerek pedig beállt a Hitlerjugendbe.

   Max nem érti a pálfordulást, csodálkozik a „jó" híreken, csupán könyörögve kéri Martint, hogy vigyázzon a húgára, Grisellére, aki Berlinben színésznő. Utal a két ember korábbi szerelmére is. Azután a húgának írt levele címzett ismeretlen pecséttel visszajön hozzá. Rosszat sejt. Aggódva kérdi Martint, mi történt.

   Martin válasza: Griselle nála kopogtatott, de nem engedhette be, mert a családja bajba került volna egy zsidó elrejtéséért. Az üldöző rohamosztag az ő háza kertjében ölte meg a lányt. Most ő kezd könyörögni, hogy Max soha többé ne írjon neki.

   Max ekkora kegyetlenség és az emberiesség tökéletes felszámolása miatt a végső lépésre szánja el magát…

 

A két színész mimikája tökéletesen fejezi ki az elszántságot és a kétségbeesést. A lány zongorajátéka megfelelően aláfesti a hangulatot, és a végén elénekli a saját gyászdalát. Minden szomorúsága mellett ragyogó és emlékezetes színházi este marad a nézőkben.

DOBI ILDIKÓ

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük