Évek óta szerettem volna megnézni a Dunát, ahogy a Vaskapunál áttöri a hegyeket. Budapesten mindig vágyakozva bámultam a hatalmas külföldi üdülőhajókat, ahogy készültek a képekről ismert csodálatos tájakra, vagy éppen megtértek hosszú útjukról. A vágy csak vágy maradt, mert a részvételi költségek nem egy magyar nyugdíjas zsebéhez illenek. Maradt az autókázás lehetősége. Évekig, mert nem találtam kapaszkodót utunk megtervezéséhez. Az internet ömleszti az információt, a bedekkerek ontják az ismerteket, mégis a sok közül nehéz a megfelelőt, a hitelest kiválasztani.

Évek óta szerettem volna megnézni a Dunát, ahogy a Vaskapunál áttöri a hegyeket. Budapesten mindig vágyakozva bámultam a hatalmas külföldi üdülőhajókat, ahogy készültek a képekről ismert csodálatos tájakra, vagy éppen megtértek hosszú útjukról. A vágy csak vágy maradt, mert a részvételi költségek nem egy magyar nyugdíjas zsebéhez illenek. Maradt az autókázás lehetősége. Évekig, mert nem találtam kapaszkodót utunk megtervezéséhez. Az internet ömleszti az információt, a bedekkerek ontják az ismerteket, mégis a sok közül nehéz a megfelelőt, a hitelest kiválasztani.

Idén tavasszal azonban az „Utazás '16" turisztikai kiállításon megakadt a szemem az egyik standon, ahol az Orsovához közeli, költői nevű „Steaua Dunarii" panzió szimpatikus román tulajdonosa kínálta szolgáltatásait. Szóba elegyedve, a képeket nézegetve egyre jobban megtetszett a háromcsillagos szállás. Reggelivel, nejemmel kettőnknek 35 euró naponta a szoba ára, a panzió szinte rajta ül a folyón, Dunára néző balkonjairól belátni a Kis Kazán-szorosba. Saját ponton kikötőjénél kívánságra kikötnek a szorosokba tartó kishajók. Az információkat, prospektusokat begyűjtve sétáltunk tovább. Aztán itthon elkezdődött az aprólékos, mindenre kiterjedő tervezés.

Ha már Al-Duna, akkor az utunkra felfűzünk más, régen tervezett látogatni valót is. Legelőször is Temesvárt, ahonnan Tőkés László 1989 kora telén elindította az egész gyűlölt rendszert elsöprő forradalmat. Másodsorba ott volt még a másik nagy álom, autóval végig menni a Transzfogarasi úton. Jöttek-mentek az emailek. A tulaj fia, Catalin minden apró részletben segített. Kiváló angolsággal válaszolta meg nem kevés tájékozódó kérdésemet.  Még Temesvárra is volt szállodát illető ötlete. A Transzfogarasi utat nem javasolta, mert az a havazások miatt július 1-ig (!) minden évben zárva van. Helyette egy legalább olyan szépségű útról írt, amely EU támogatással az elmúlt években készült el. A Páring hegységen átvezető Transzalpina utat, amely délről, Olténiából egészen Százsebesig vezeti a szédítő szerpentineken a június 1-i nyitás után óvatosan arra autózót. Így már térben és időben kezdett összeállni a terv. Erdélyt elérve, még beterveztük a Tordán lévő rokonság meglátogatását és hazafelé Nagyvárad megtekintését.

Május utolsó hétvégéjén vágtunk neki jó ezerötszáz kilométeresre tervezett körutunknak. Temesvárig végig autópályán utaztunk. Szállodai szobánkat elfoglalva rögtön a városközpontba indultunk. Mindenekelőtt némi román leit vettünk ki az OTP helyi fiókjának automatájából, igen jó árfolyamon, minimális kezelési költség felszámítása mellett.

Első utunk a hatalmas katolikus székesegyházat is magába foglaló régi főtérre, a mai Unirii térre vezetett. A dómról azt tartja a fáma, hogy azért olyan alacsonyak a tornyai, hogy a különben sok ostromot megért városért folyó küzdelemben a felek el tudjanak ágyúzni fölöttük. Ami meglepett, a hatalmas tér! Nem csak itt, de később más városokat, például Nagyszebent is járva. A terek itt Temesváron, a későbbi korokat is megjelenítve szinte egymásba nyílnak. Ha a Dóm teret a katolikus székesegyház, akkor a volt Lloyd teret (ma Victoriei tér) mintegy ellentétként az 1930-as évek végén a moldovai ortodox templomainak mintájára román székesegyház uralja. Ha másként is mint a mi dómunk, de gyönyörű látvány.

Az építészet csodáinak bámulása mellett lehangoló volt az a pusztulás, amit ebben a csodálatos belvárosban tapasztaltunk. Szinte omladozó szecessziós paloták, polgárházak tucatjai dacolnak egyelőre a végső pusztulással. Itt érezhető a magyarokkal szembeni évtizedeken keresztül tartó közönyösségen túl az elhibázott román gazdaságpolitika eredménye is. Sajnos, látunk még az utunk során hasonlót, meg az ellenpéldáját is.

Egyetlen reménység, hogy Temesvár 2021-re versenyben áll az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyeréséért, amiért én szívből szurkolok. Már látszik, az a hatalmas, nyilván EU-s pénzből támogatott rekonstrukciós munka, amelynek eredménye lehet ennek a gyönyörű, de még – néhány kivételtől eltekintve – mindig agóniában lévő történelmi városrésznek a teljes megmentése. Megérdemelné egész Európa.

Másnap reggel pihenten vágtunk neki utunknak, a Dunához. Közös folyónkat Új Moldovánál értük el, ahol nemsokára az addig lomhán kanyargó folyam először éri el a Kárpátok legnyugatabbi déli nyúlványait és több szoroson keresztül töri át azokat. Ez a régió a Vaskapu természetvédelmi terület. Utunk közel száz kilométeren kanyargott végig a Duna mellett, és mi kocsinkat meg-megállítva végigfényképeztünk mindent, a Galambóc-i vártól, a Kazán-szorosokig. Közben ismerkedtünk a Vaskaputól történő erőmű-gát építésétől hol hatalmas tóvá duzzasztott, hol a szorosokban gyors sodrásúvá váló csodás folyónk szépségeivel.

Utunk végéhez közeledve a Nagy-Kazán szoros kijáratánál még megbámultuk a Duna felduzzasztása után újjáépített Mrakonia működő kolostort és a dákorománok nagy királyának, Decebálnak a kicsit amerikai stílusra hajazó hatalmas kőbe faragott szobrát.

Szállásunknál már elénk szaladva kedvesen vártak bennünket. Tényleg a legszebb szobát kaptuk meg, amelynek nagy balkonjáról valóban beláttunk a Kazán-szorosba és láthattuk a Mrakonia kolostor tornyait. Három napig a mienk volt ez a gyönyörű mindent megérő látvány. A többnyire nyugodt, inkább tóra hasonlító folyamon le-föl úsztak a "pesti" hatalmas üdülőhajók, uszályok, valamint a helyi turizmust szolgáló kis motoros „lélekvesztők", amelynek egyikével másnap mi is bejártuk a szorosokat.

Házigazdánk igyekezett mindenben kedvünkre járni. Másnap délelőttre, ha nehezen is, de sikerült egy kimondottan kellemes katamaránt szereznie, amellyel és két kedves angolul jól beszélő fiatal román házaspárral felejthetetlen kirándulást tehettünk a szorosokban. Látnivaló Traianus táblája a szerb oldalon, a már látott, de ezúttal a vízről megbámult Decebal szobor, a Mrakónia kolostor, és csak innen, a vízről megközelíthető a valamikor komoly katonai erősség a Veterani és a vízzel elöntött Ponicova barlangok.

Útközben találkoztunk üdülő hajókkal és nagy örömünkre egy magyar zászló alatt hajózó mondjuk „kiránduló" hajóval is.Most örültünk először, hogy mégsem a drága luxus hajókon látjuk ezeket a fantasztikus helyeket!

A nagy hajók rövid félórán belül átsuhannak ezeken a csodás helyeken, pillanatfelvételeket hagyva az azokat csodálókban, mi bennünk legalább életre szóló „állóképek" maradtak.

Másnap újból autóba ültünk, és tovább a Duna mellett haladva úticélunk az Új Orsova és természetesen a szorosok vidékét lezáró múlt század utolsó harmadában az akkori jugoszlávokkal megépített hatalmas Vaskapu erőmű volt. Új Orsova, mert a duzzasztó mű megváltoztatta a táj arculatát. Méterekkel, tíz méterekkel emelte meg a Duna szintjét.

Eltűnt a régi történelmi Orsova. Igaz, az új, szebb rendezettebb lett. Falvak, hajdani erődök tűntek el részben vagy egészben a folyam mindkét oldalán. Eltűnt a Jókai által az Aranyemberben romantikusan megírt „Senki szigete" az Ada Khaled. Megváltozott a táj. Békésebb, szelídebb lett. Csodálatos a madárvilág. Örömömre nekem is sikerült egy uszadék fán pihenő szép kormoránt lefényképeznem.

Az erőmű hatalmas. Valami múltból való rossz beidegződés lehet, de rendőrök lesnek mindenfelé, hogy a turisták ne fényképezhessenek. No, stikában azért készítettem egy-két felvételt. Van ennek a hatalmas erőműnek, a XIX. században Széchenyi-Baross Gábor nevéhez fűződő folyamszabályozásnak egy másik, számunkra nem biztos, hogy pozitív hozadéka. Ma a Dunán végig fel és le vizierőművek az energianyerés mellett szelídítik népeink közös folyóját. Nálunkl a Bős-Nagymaros-i vízlépcső a rendszerváltozást megelőző hevületnek az áldozata lett, ezért ma a magyarországi szakaszon nagy a veszély, hogy a lassuló folyam nálunk rakja le a hordalékát, amelyet így állandóan kotorni kell. Messze nem vagyok szakember, de talán ezen is egyszer érdemes lenne elgondolkodni.

Szép élményekkel teli közel háromnapi tartózkodás után intettünk búcsút a Dunának és kedves román vendéglátóinknak. Mintha a kapcsolatokban is érezhető lenne valami pozitív változás. Végig utunk során csak segítőkészséggel, barátságos arcokkal találkoztunk. A fiatalok angolul beszélnek. A rendőrök szinte kivétel nélkül. Várakozni tilos táblánál álltam meg véletlenül Zsilvásárhelyen. A rendőr mosolyogva figyelmeztetett és jó angolsággal igazított útba, hol találok fizetős parkírozót. Nem kellene ezeken mindkét oldal szélsőséges politikusainak is elgondolkoznia?

 

Házigazdáink javasolták, hogy – mint menet közben értesültünk róla – , a Transzalpina hírtelen jött havazás miatti lezárása miatt, más útvonalon térjünk vissza Erdélybe.  Ejtsük útba az egykor híres Herkulesfürdőt, majd az alacsonyabb hegyeken át a Cserna völgyét elhagyva a híres női kolostor Tismána felkeresésével, Zsilvásárhely érintésével, a Déli Kárpátok egy másik átjáróján át, az Olt völgyén keresztül hagyjuk el a mindig is román volt Olténiát. Éjszakázzunk Calimanestibe, és másnap Nagyszeben felkeresése után menjünk fel Tordára. A terv kiválónak tűnt így első állomásunk az Orsovához közeli Herkulesfürdő volt. 

Herkulesfürdő. Talán az érzelmes, romantikus melódia után ragadt meg az emlékezetünkben. Más a valóság. A gyógyvizeiről híres helyet már a rómaiak is felfedezték. Igazi élet a XIX. században alakult itt ki. Sorban épültek a fürdőházak, hotelek, villák. Ma mindez a múlt. A régi Herkulesfürdő képe sokban hasonló a Temesváron látottakhoz. Lehangoló. Ugyanakkor mintha kezdene félholt állapotából éledezni a minden tekintetben a cseh Karlovy Vary-ra hasonlító gyógyhely. De micsoda nagy a különbség, egy végig rendben tartott város és az itt látottak között! De remény azért van. Talán a javuló gazdaság és némi ide is jutó EU támogatás segít talpra állítani ezt a ma  belföldi gyógyulást keresők és a külföldi villámlátogatók által látogatott jobb sorsra érdemes fürdőhelyet.

Utunk tíz, és tíz kilométeren keresztül a vadregényes Dunába tartó Cserna folyó mentén kanyargott, időnként bepillantást nyújtva a gyorsvizű folyó kanyonjaiba is. Aztán lassan kiértünk a hegyekből. Egyre inkább sík vidéken vezetett utunk, de itt-ott még pillantást vethettünk a távoli Retyezát hegység hósapkával fedett csúcsaira.

Tismána volt a következő állomás. Utunktól kis kitérővel látogattuk meg ezt a középhegyek között megbújó, több száz éves, hajdan katonai célokra is használt gyönyörű kolostort. Szép, csendes környezetben történt elhelyezés, felejthetetlen freskók, kedves mindig netten öltözött nővérek. Ez maradt meg emlékezetünkben.

További autózás után értük el a másik forgalmas észak-déli irányban átvezető Zsil folyó völgyében vezető utat, és a völgy bejáratát őrző Zsilvásárhelyet. Rövid pihenő után tovább, végig a hegyek alatt. Fájó szívvel vetettünk pillantást a Páring hegység égbeszaladó hófödte csúcsaira, amelyet most biztosan nem fogunk közelebbről megcsodálni.

Hírek szerint a közelben kezdődő Transalpina út továbbra is zárva. Azért egy fotó erejéig csak megálltunk, meg a remény elsóhajtásával, hátha egyszer még sikerül ide visszatérnünk.

Mielőtt elértük volna az Olt völgyét őrző Rámnicu Valeát, még megálltunk a korondi fazekasok Olténia béli megfelelőjénél, Horezu falunál. Hasonlóan Korondhoz, itt is hosszan az országút mellett készítik-kínálják kerámia portékáikat az itteni mesterek. Semmivel sem alacsonyabb színvonalon, mint néhány száz kilométerre északon lévő nekünk, magyaroknak kedves Korondon.

És lassan megérkeztünk aznapi utunk céljához, a hegyek között lévő üdülőközpontba, Calimanestibe. Negyvenkét évvel ezelőtt nejemmel, fiatal házasokként a román tengerpartról hazafelé itt álltunk meg éjszakára a Trabantunkkal. Nosztalgiából esett most a választás erre a helyre. Nagy csodálkozásunkra semmi sem emlékeztetett az egyszer volt kedves kis hegyi falura. Akkor egy módos román parasztház nyújtott szerény összegért éjszakai szállást a fáradt átutazóknak. Most nyomát sem találtuk az ilyen csendes-békés szobát kínáló magánházaknak. Helyettük lépten-nyomon csinos panziók, szállodák kínálták szolgáltatásaikat az erre járóknak, vagy itt hosszabb időre maradóknak. Időbe tellett míg  booking.com-os hirdetéstől eltérően a következő helységben megtaláltuk a szállásunkat. A háromcsillagos hotel-komplex viszont minden igényünket kielégítette. Legjobban a szállodához tartozó termálvizes úszómedence tetszett, amelyben jólesett a másnap reggeli utazás előtt a felfrissülés. És mindez – mint máshol is Románia szerte – a részünkről feltételként tekintett reggelivel együtt éjszakánként és szobáként tízezer forint körüli összegért.

Az Olt völgyén felfelé szép volt az utunk, azonban rendkívül zsúfolt. Hatalmas kamionforgalom halad erre és a többi kárpáti átjárókon keresztül is. Ebbe biztosan belejátszik a Nyugat-Európából a Balkánra vezető egyetlen autópályának a Budapest-Belgrád-Nis iránynak a migránsok okozta bizonytalansága, meg az is, hogy Románián keresztül dél felé bizonyára a szállítási költségek sem olyan magasak.

A kérdés, hogy mennyire vannak a rohamosan növekvő közúti forgalomra a román utak felkészülve. Az utak minőségével semerre sem találkoztunk problémával. Más kérdés, hogy az utak nem túl szélesek (bár mint az Olt völgyében is, lázasan igyekeznek megfelelni a növekvő forgalomnak) és ami óriási lemaradás hozzánk és a környező nyugatabbra lévő volt kommunista blokkhoz tartozó országokhoz képest, a rendszerváltozás után is 25 évvel, errefelé az autópályán való közlekedés nagyon vagylagos. Kevés az autópálya.

A következő megállónk Nagyszeben volt. Az erdélyi szászság, mint Románia valaha volt harmadik nemzetalkotójának egykori "fővárosa". Bár az erdélyi szászok mára a volt diktátor és a korábbi nyugat-németek alkuja alapján szinte teljesen eltűntek Romániából, gyönyörű építészeti emlékeik lépte-nyomon felfedezhetők az általuk régen lakott tájakon. Itt Nagyszebenben különösen. A városnegyedek teljesen rendben. A város tele van élettel. Álmélkodva fedeztük fel, hogy a központban még egy új Ramada hotel is található. Biztosan ez az egész pozitív városkép köszönhető az innen elszármazott németek akár napjainkig nyújtott segítségének is. De vélelmezem, hogy a város szülötte, sokáig polgármestere Románia nemrégen megválasztott köztársasági elnökének, Klaus Iohannis úrnak is nagy része van ennek a pozitív városképnek az alakításában-megőrzésében. Mint ahogy az sem véletlen, hogy Nagyszeben 2007-ben Európa Kulturális Fővárosa lehetett. Megérdemelten. 

A rövid városlátogatás után, fel Tordára. A következő szűk két nap, rokoni és temetőlátogatással telt, amelynek részleteivel itt nem kívánom untatni a kedves olvasót. Mint most a Nagyváradot kihagyó, kissé lerövidített egyenes hazatértünkkel sem.

Majd valamikor Nagyváradról is jelentkezem. Meg a két kihagyott magashegyi út, a Transzalpina és akkor már legyen teljes a kép a Transzfogarasi út megjárásáról. Az egyikről oda, a másikról vissza.

(2016. május-június)           

 

2 Comments on “Dr. Hautzinger Gyula: Autóval a Vaskapuhoz”

  1. Végre találtam részletes információt szeptemberre (2018) tervezett utunkhoz. Pontosan ilyen autós kirándulás járt az eszemben, s nagyjából a leírtakat fogjuk követni. Köszönet a kedves, intelligens eligazításért!

  2. Kedves Dr. Hautzinger Gyula,
    hálás köszönet a szép és hasznos beszámolóért. Most, 3 évvel később mi is megpróbáljuk ezt az utat a feleségemmel; remélem, kapcsolatba tudok lépni az ajánlott panzióval is. Üdv, Dr. Fogarasi Géza

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük