Iskolagazdulás, Avagy Fej A Homokban... – EUROASTRA

Az iskola gazdasági kérdés. Ezt nem a tankönyvek állítják, pontosabban nem csak a tankönyvek állítják, hanem a mindennapok tapasztalata is ezt mutatja. Nézhetünk a világon bárhova, vagy akár a tükörbe is. A nagy országos tükörbe. Bárhova pillantanánk, aligha lenne kétségünk afelől, hogy az oktatásügy társadalmilag legfontosabb vetülete az, amit a zsebünkön érzünk.

Az iskola pénzben van. Fizetni kell a tanárokat, az infrastruktúrát és olykor az ösztöndíjat. Lényeges kérdés tehát, hogy ki fizesse mindezt. Ezen nem csak hazánkban, hanem sok más országban is folyamatos viták, néha veszekedések zajlanak. A történelem során számos társadalmi kísérlet történt az iskola megfinanszírozását jelentő nagy nép feladványra. A megoldási palettában a „fizessenek a gazdagok" modellje éppen úgy megtalálható, mint „legyen az oktatás ingyen mindenkié".

Az előbbi módszer éppen úgy kudarcot vallott, mint az utóbbi. A fizesse mindenki a magáét erősen kirekesztőnek bizonyult. Az ugyanis elég nyilvánvalóvá vált, és elég gyorsan, hogy annak, akinek az Isten pénzt adott, nem feltétlenül adott eszet is mellé. S lehetett bár a család elég gazdag, hogy a gyermek a legjobb egyetemeken ejtőzzőn és pótcselekedjen, ettől legfeljebb a gyengébb iparos tudása ragadt rá. Meg pár olyan viselkedési minta, amire a szülők sem voltak okvetlen büszkék. De az az innovatív tudás nem garantáltan, mellyel előre is jutott volna, vagy akár a család gazdaságát fejleszthette volna. Nem véletlen, hogy a történelem során számos társadalmi kísérlet született valamiféle ösztöndíjrendszerre.

Ez az ami egyfajta garanciát jelenthet arra, hogy a tehetséges gyermek akkor is tanulhasson, ha a birkalegelő környékén született. Ez persze önmagában nem jelentett semmit, mert, ha nem derült ki a tehetsége, ma azt mondanánk „nem fedezték fel", akkor fújhatta. Mondjuk a pásztorsípot.

S persze az ösztöndíjrendszer mellé érdemes odaképzelni a mérleg másik serpenyőjét is. Azt, ami arra válaszol, hogy „ki fizeti a révészt". Mert legyen az akár a földesúr, aki tehetséges intézőt szeretne utánpótoltatni, vagy az egyház, amelynek képviselői tehetséges novíciusok után kutattak, vagy a világi hatalom felvilágosult vezetője, valakinek állnia kellett ilyen esetben a diák lakhatását és élelmezését. Meg persze az oktatás egyéb költségeit. Ez utóbbira adott generális megoldást az, amit általános és államilag finanszírozott tankötelezettségnek nevezhetnénk. Hogy ez mennyire volt általános, és mennyire volt teljes mértékben államilag finanszírozott, arra az 1990 előtti iskolásgenerációk hazánkban is megadhatják a maguk szubjektív válaszát.

Pedig társadalmi modellként nem egy megvetendő elképzelés. Ha ugyanis feltételezzük, hogy mindenki válogatás nélkül beiskolázódik, és mindenki egyenlő eséllyel kapja meg a nagyjából egyenrangú oktatnivalókat, a minden iskolában egyformán remek tanároktól, akkor igen hatékony is lehetne a megoldás. A tehetségek megkapják a szükséges képzést, a tanár kiteljesedve hozhatja ki a legjobbat, és társadalomnak bőven megtérül az oktatás hosszú távon. A kiművelt emberfők ugyanis a maguk innovatív képességeivel folyamatos fejlődést, fejlesztést szolgálnak a gazdaság alapjainál, mely folyamatosan képes ezáltal fejlődni.

A gyakorlat azért kissé mást mutatott, de az elmélet szép és egyáltalán nem csúnya. Sőt, akár optimálisnak is tekinthetnénk. Azonban mégis sok sebből vérzett el végül. A beiskolázás nem volt általános, csak legfeljebb kevésbé diszkriminatív. A tanárképzés az alulfizetettség és részben az ezáltal generáltan is bekövetkezett presztizsvesztés miatt a maradványelvű pedagógusképzés irányába ment át. Az lett tanár, aki vagy nagyon fanatikus volt, vagy már semmi másra nem bizonyult alkalmasnak. Így bukott az is, hogy jó tanárok oktassák tömegesen a diákokat, mivel nyilvánvalóan a fanatikusan is jó pedagógusból van a haranggörbe mentén a kevesebb. De tulajdonképpen bukott a hosszú távú tervezés és az ehhez igazodó finanszírozás is. Így a szép elméletből az elmélet szépsége maradt.

Persze mondhatnánk azt is, hogy „bezzeg máshol". Nos, tulajdonképpen ott sem sokkal jobb, ha társadalomgazdaságilag nézzük. Ha a középszintig tömeges, és nagyrészt államilag finanszírozott tömegképzést és a nagymértékben önfinanszírozó felsőoktatást nézzük, akkor gazdaságilag megérheti a rendszert fenntartani. S hatékony is lehet egy bizonyos szintig. Ha azonban egyfajta csereszabatosság, és tényleges tömegképzés a cél, akkor erőteljesen a sablonoktatás felé tolódik el a hangsúly. Azért, hogy senki ne reklamáljon diszkriminációért, a legcélszerűbb jól definiált kérdések és válaszok mentén számon kérni mindent. Ha tehát a kérdés és a válasz is megfelel egy címszavas sablonrendszernek, akkor jól mérhető, senki sem reklamálhat, és mindenki betehető a neki szánt fiókba.

Ha azonban a rendszert elég korán, mondjuk az óvodai korosztálynál életbe léptetjük, akkor jó hatásfokkal képezzük a tömegeket, és sikeresen leszoktatjuk a diákot a továbblépni képes gondolkodásról. A már kitaposott ösvényt kellő pénz beforgatásával széles autóúttá fogja tudni taposni, de irtózni fog attól, hogy saját kezével próbáljon ösvényt vágni a járatlan vadonba. Ha pedig ez a gazdaságilag hatékony oktatási rendszer elég hosszan működik, akkor a felsőoktatást igen tehetséges kutatóintézeti iparosok, labordroidok fogják elhagyni. Remekül meg fogják állni a helyüket bármelyik termelő üzem minőségbiztosítási laborjában, vagy bármelyik kutatóintézet segédmunkatársi beosztásában. Fejleszteni túl sokat nem fognak, de az utolsó leheletükig be fogják tartani és tartani az előírásokat, a receptúrákat. Mert megszokták, hogy ami le van írva, az a szentírás, és ha betartják, jogilag, egzisztenciálisan támadhatatlanok.

Ez rövid távon látszólag nem baj, hiszen az utolsó fillérig jól fektettük be a pénzt az oktatásba, és látszólag megelégedett és nem is feltétlen rosszul fizetett polgárokat állít elő. A baj a hosszabb távokkal lesz. A fejlesztések üteme lelassul, a gazdaság hosszabb távon tehát veszít. Belső mozgatóerőt és külső piacot egyaránt. Kiútként marad az, hogy amíg a tartalékok ki nem merülnek, megpróbálják az innovatív fejeket megvenni. S beindul az agyszivattyú, mert az oktatásban, és olykor nem csak az oktatásban kevésbé hatékony gazdaságokban jobb marad az innovatív képzés. Mert nincs pénzük hiper-szuper sablonbevasaló infrastruktúrára, és több hangsúly marad az emberi tényezőkön. Így aztán előáll az a helyzet, hogy látszólag a fejlődő, kevésbé hatékony gazdaságok finanszírozzák meg az olyan gazdaságok fejlődését, mint például az USA is. Ha pedig átveszik a sablonelvű oktatási modellt, akkor lesz gazdaságilag hatékony oktatásuk, esetleg hatékonyabb gazdaságuk, de elvész a fejlődési tartalékuk.

Persze szívesen mondanánk ilyenkor, hogy mindez messze van, nem a mi problémánk. Mert kilométerben az USA is, India is messze van. Ezt igaz. De az elméletek sajnos itt kopogtatnak. Az oktatási rendszerünket nem olyan rég reformálták meg, és jó pár gyerek loccsant ki a fürdővízzel. A vizsgarendszerben hódítanak a rövidkérdéses sablonkérdőívek, stb. Optimistán ugyan hihetnénk azt is, hogy mi majd megmutatjuk. Bologna árnyékában és gazdasági hatékonytalanságunk dacára mi fogjuk megmutatni a világnak az arany középutat. De a történelem elég sok példát mutatott már arra, hogy az ilyen jellegű optimizmusok hova vezetnek. Elég az utóbbi évek nemzetközi felméréseinek eredményeire tekinteni, hogy kihúzzuk a fejünket a homokból. Mielőtt nem csak a szemünk megy tele homokkal.

Dr. Simay Endre István