KERETERDŐ – ezer keret kép nélkül — Kieselbach Tamás szellemes installációja a magyar festészetért

Aki szombat délig ellátogat a Kieselbach Galériába, jó nagy meglepetésben lesz része. A falakon nem értékes műveket, hanem avítt, üres keretek százait találja, mintegy 1600 darabot, a tulajdonos kezén 35 év alatt átment, ütött-kopott ócskaságokat. Célja a figyelem felhívása arra, hogy a magyar festészet felfedezését kül- és belföldön akadályozza a rossz „tálalás", a rossz tér, a rossz világítás, amelyekben soha nem bontakozhat ki egy műkincs igazi értéke.

Aki szombat délig ellátogat a Kieselbach Galériába, jó nagy meglepetésben lesz része. A falakon nem értékes műveket, hanem avítt, üres keretek százait találja, mintegy 1600 darabot, a tulajdonos kezén 35 év alatt átment, ütött-kopott ócskaságokat. Célja a figyelem felhívása arra, hogy a magyar festészet felfedezését kül- és belföldön akadályozza a rossz „tálalás", a rossz tér, a rossz világítás, amelyekben soha nem bontakozhat ki egy műkincs igazi értéke.

A Galériába behozott műalkotásokat szinte minden esetben át kell keretezni. A magyar festészet hiába világszínvonalú, alkalmatlan környezetben versenyképtelen. A szocializmus hosszú évei alatt a keretezés hagyománya is eltorzult. A remekmű sem tudja magát megmutatni a hozzá nem illő burokban. A keretezés művészet, nem lehet harsogó, látványos, csillogó, csak „csendes", hangsúlytalan – és korhű. Kieselbach mindjárt illusztrálta is a lényeget egy Rippl-Rónai képpel (Karcsú nő), amit egy chicagói múzeumnak adott el. A szokványos bécsi keret helyett geometrikus mintájú, szecessziós, nem kiemelkedő rámában.

A különös installációról ezt mondja Kieselbach Tamás: „a kezemen átment közel 25 ezer festmény egyik következménye…a megmaradt rámák keveréke, amely egyszerre jellemzi az elmúlt több mint kétszáz év magyar keretezési kultúráját és saját műkereskedői pályámat is. Egyetemes stílustörténet, Magyarország történelme és a saját múltam elevenedik meg általuk… Azt jelzik, amire már évtizedek óta igyekszem felhívni a figyelmet: a magyar festészet, sőt a múltunk, a történelmünk tényleges és szimbolikus átkeretezése nélkül nem érhetjük el azt a sikert külföldön, amelyet művészetünk megérdemelne…"

„ A keret képes áthangolni, felerősíteni, megemelni, karaktert és presztízst adni a benne lévő festménynek vagy rajznak – és persze elszürkíteni, jelentéktelennek mutatni azt is, ami nagy értéket képvisel. Aki jól keretez, az minden tud. Itt nem elég a jó ízlés…"

„A tradíció, amelyre ezen a téren építhetünk, elkeserítően szerény. A szocializmus évtizedeiben a keretnek alig volt becsülete… a keret értő restaurálása szinte ismeretlen fogalom volt…" Kivételnek számított az 1930-as években a Hoffmann-cég, 1945 után a megmaradt Géberth-műhely. Rácz István, a neves műgyűjtő Ország Lili képeihez csináltatott „Géberth-ékkel valódi arannyal és ezüsttel borított rámákat, sokat tett hozzá az életmű presztízséhez."

„Át kell keretezni a magyar festészetet!" – vonta le a tanulságot a művészettörténész galériás. És bemutatta évtizedes barátját, Péter Gábor képkeretezőt, aki kereskedő nagybátyja nyomdokaiba lépett Hajdúszoboszlón. Az „ecserin" vásárolt képeket, Debrecenben bekeretezte, majd a Hajdúszoboszlón üdülő németeknek eladta. Debrecenben rajta kívül nem akadt ilyen iparos, a reformátusok nem dolgoztattak arannyal, az aranyozást külön kitanulta Bécsben. Ma már 22 embert foglalkoztató nagykereskedő, Kieselbach hű munkatársa. Aukciók előtt együtt találják ki a méltó „csomagolást". A Kieselbach Galéria megrendelései biztos egzisztenciát jelentenek számára. „Úgy kell tenni, mintha lett volna múltunk. A változás már elindult: úton vagyunk… Az elmúlt évek eredményeként ma már a magyar festmények egyre többször jelennek meg jelentős külföldi múzeumok falain…"  Ez kétségtelenül a műkereskedő érdeme.

Ide kívánkozik egy részlet Kieselbach Tamás 1990-es művészettörténeti szakdolgozatából: „A mostanában előkerülő életművek szétesnek, magyar múzeumok és magángyűjtők nem tudják pénzükkel itthon tartani őket. A külföldi galériások és műgyűjtők a magyar festők munkáival azonos korú és kvalitású, anyagi és kulturális elismertségüket elnyert nyugati művészek életművein iskolázva biztos kézzel vásárolják meg és viszik magukkal ezeket a képeket. A nálunk még poros mappákban, tekercsekben, silány régi vagy még silányabb mai keretekben, neonfényes lakásokban vagy boltokban találhatók ezek az alkotások. Így nincs meg a képek körül az a múzeumokból ismert légkör, amely még sok szakmabelinek is bátorságot adna kimondani azt, hogy amit lát, de amit eddig nem ismert, az jó, vagy éppen remekmű."

Molnos Péter művészettörténész illusztrálta az elmúlt évek árveréseinek csúcspontjait: Csontváry Szerelmesek találkozását reneszánsz keretben, Tihanyi Lajos párizsi képét rossz keretben és Rippl-Rónai virágcsendéletét, amely a tavalyi árverésen 95 millióért kelt el. „A keret nemcsak egy fadarab, hanem a kép egyéni megszólaltatója". A kereteket a műkereskedők találták ki. A barokk keret például mindig jól eladható – múzeumoknak is. Ezen kell túljutni.

A belső teremben tíz képet látunk tökéletes „tálalásban" Bernáth Aurél festményei és Nagy István rajzai közül néhányat. Jó a megvilágítás, „halk" a keret, a képek magukért beszélnek. Kieselbach saját gyűjteményének legkedvesebb darabjai. Ámulatba ejtően nagyszerű Nagy István „Aratók" című szénrajza.

DOBI ILDIKÓ