Kifeszített pillanatok

 Egy régi kávéház, egy nem régi kezdeményezés és egy kortárs művész egymásra találásának lehetnek tanúi, akik az elkövetkező hetekben ellátogatnak Budán, a Bartók Béla úton, a Hadik kávéházba. A százéves atmoszféra és az újszerű világlátás együttes élménye – kiegészülve még egy jó kávéval is – igazán vonzó délutáni programot kínál.

Az 1906-ban alapított Hadik kávéház mintegy száz évvel ezelőtt élte fénykorát. Legendás hely volt, köszönhetően elsősorban azoknak, akik ide jártak. Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Rejtő Jenő… és a sor még hosszan folytatható. Egy időben sakk kör is működött benne, aminek Karinthy Frigyes volt az elnöke. A kávéháztól a művészeti élet ma sem idegen. Részese a „Budapest100” építészeti-kulturális fesztiválnak, melyről joggal mondható el, hogy mindinkább a közösségek és a város ünnepe. Ez a program 2011-ben indult az OSA Archívum és a KÉK – Kortárs Építészeti Központ kezdeményezésére, a százéves házak ünnepeként. Napjainkra a program kibővült, ezért aztán semmi meglepő nincs abban, hogy a kávéházban most Csongrádi János építészmérnök-grafikusművész alkotásaiból láthatunk kiállítást.  Sok minden összeköt bennünket Jánossal, de az egyik fontos közös pont, hogy mindketten nagyon szeretünk utazni – mondta el a kiállítás megnyitásakor Szűcs Balázs, lelkész, pár- és családterápiás szakember, mediátor. A turisztikának és az utazásoknak pedig az egy lényeges értelme, hogy az ember folyamatosan találkozik. Kipróbálja magát új helyzetekben, új szerepekben, találkozik új ízekkel, formákkal, színekkel, emberekkel és azt is tudjuk, hogy minden utazás valójában otthon kezdődik és otthon is ér véget – ha véget ér egyáltalán. Kezdődik otthon a tervezgetéssel, folytatódik a becsomagolással – és azután otthon is fejeződik be, amikor visszaérkezünk a megszokott, régi életünkbe. De mindannyiszor folytatódik is, amikor felidézzük újra és újra az emlékeket, amelyek bennünk élnek, tartást adnak, és azon felül még reményt is. Különösen a napjainkhoz hasonló – sok jóval nem bíztató – időszakokban. Csongrádi János a fekete-fehérnek nagy mestere. Érdekes, hogy ez a két szín, melyekről azt tanultuk, mennyire ellentétei egymásnak, teljesen másként hat ezeken a képeken. Csodálatos harmóniában jelennek meg. A fekete hozza elő igazán a fehér lapban szunnyadó pillanatokat, hangulatokat.  A művész most sem csinál mást, mint elvisz bennünket különböző helyekre – olyan helyekre, ahol talán mi is jártunk már vagy ahová még csak szeretnénk eljutni – és ezekkel a képekkel valójában kifeszíti a pillanatot. Ugyanakkor azon kívül, hogy rögzíti a múlt perceit, részeseivé is tesz bennünket. Társai lehetünk az utazásainak. Oda repít, megajándékoz avval, hogy együtt lehetünk vele. Ebben a járványos időben egy utazásokat megörökítő kiállítás talán még erőt is tud nekünk adni. Erőt hozzá, hogy kivárhassuk a pillanatot, bízhassunk abban, hogy eljönnek azok a napok, amikor ennek az egésznek vége lesz, és mi ismét utazhatunk, mi is ott állhatunk azokon a helyeken, ahol e megkapó alkotások születtek. Képek, melyek tartalmas és gazdagító, belső utazásokhoz segítik szemlélőiket.