Kortárs képek karácsony előtt

A „kihelyezett" kiállításokról a Vándorfény Galéria (http://www.vandorfeny.hu ) például iskolákban szervezett hétvégi kiállításai kapcsán, már szóltunk korábban. Legutóbb a nyárelőn, májusban (http://www.euroastra.info/node/49892 ). A rendszeressé váló kiállításokról újra szólni talán nem is egy újabb tárlat kapcsán érdemes. Noha a december 3.-ával induló hétvégén is több helyszínen láthattuk a kortárs művészek kiállítását. Részben az említett, részben egy másik galéria, az Aranyhíd Galéria (http://www.aranyhidgaleria.hu ) jóvoltából.

A „kihelyezett" kiállításokról a Vándorfény Galéria (http://www.vandorfeny.hu ) például iskolákban szervezett hétvégi kiállításai kapcsán, már szóltunk korábban. Legutóbb a nyárelőn, májusban (http://www.euroastra.info/node/49892 ). A rendszeressé váló kiállításokról újra szólni talán nem is egy újabb tárlat kapcsán érdemes. Noha a december 3.-ával induló hétvégén is több helyszínen láthattuk a kortárs művészek kiállítását. Részben az említett, részben egy másik galéria, az Aranyhíd Galéria (http://www.aranyhidgaleria.hu ) jóvoltából.

Euroastra 2002-ből Céhkiállítás Szentendre

Az utóbbi kiállító meghívóján volt olvasható az a kijelentés, megállapítás, hogy „a festmény minden alkalomra értékes, szép ajándék". Ezzel valószínűleg lehetne vitázni, így Karácsony előtt. Különösen, mivel a festmény szubjektív értéke, függetlenül attól, hogy azt egy galériában vagy a bolhapiacon szerzi be valaki, erősen függ az azt nézegető ízlésétől. Egyszerű fordításban vagy tetszik a megajándékozottnak, vagy nem. Az utóbbi esetben csak akkor érték, ha önmagában gazdasági értéket képvisel. Ami, pont a kortárs festészet esetében, akkor is vitatható megállapítás lehet, ha erre most sokan felhúzzák a szemöldöküket. Mert könnyen azt vonhatnák le ebből a véleményből, hogy a jelenben dolgozó, és még élő festők műveit érné lebecsülés.

Itt, e sorokban erről szó nincs. Annak ellenére, hogy a kortárs művészeteket olykor divat lenézni. Mintegy azt sugallva, hogy a művész csak halála után válik méltánylandóvá. Akkor, amikor már egész életműve leltárba fogható, és akkor, amikor már biztosan nincsenek napi gondjai, problémái. Az, hogy ez összekapcsolódik a tárlatokkal, a galériákkal elég nyilvánvaló. A jelen festőit ugyanis, részben a galériákon keresztül, de a vásárlóközönség közvetlenül méri, és honorálja. Egyébként talán ezért is alakult ki valami sajátos, kicsit pejorativizáló nézőpont a kortárs művészekkel szemben. Mintha a vásárlók napi igényeinek kielégítése valami alantas dolog lenne, és azt ne lehetne magas színvonalon, művészi igénnyel megtenni. Elfeledkezve arról, hogy a ma klasszikusnak tartott, nem egy esetben iskolateremtőként ünnepelt múltbeli művészek nem egy esetben festettek például családi portrékat rendelésre. S érdemes lehet újra, meg újra eljátszani azzal a gondolattal, hogy miként viszonyulna a nagyvilág akkor a klasszikus giccsjelenetekhez, ha Leonardo da Vinci festett volna gombolyaggal játszó cicát.

Érdemes azonban idézni azokat a sorokat ezekkel a művekkel kapcsolatban is, melyek az euroAstra sajnos azóta elveszett állományában jelentek meg 2002-ben:"… a szavazat éppen úgy a vásárlás formájában zajlik, mint annak idején Velencében." Így bármennyire is úgy érezzük, hogy Bán Tibor lovai, vagy Garabuczy Ágnes kék asszonyai már visszaköszönnek, esetleg többedik reinkarnációjukban köszönnek ránk, végső soron leszólásuk helyett egyszerűbb egy másik kép felé fordulni. Mert mindenkinek más jelentheti a szépet. S lehet, hogy egy másik sarokban, másik falon fogja megtalálni azt, melynek láttán úgy érzi, hogy azt a képet, ott és akkor, csak neki festették. Ábrázoljon is az bármit, és szóljon róla bármit a száz év múlva születő műtörténész

Simay Endre István