2022.05.22.

EuroAstra Internet magazin

Független válaszkeresők és oknyomozók írásai

Kötelességünk az emlékezés

6 min read

Élt egy ember a XX. század első felében, akinek az életéről elég sokat tudunk, a haláláról szinte semmit. De amit az élete utolsó évéről tudunk, az elég ahhoz, hogy az elkövetkező évszádokban a nevét csak a legnagyobb tisztelt hangján emlegessék. Halálát minden korban – ma is – létező gazemberek okozták, ezért a mi kötelességünk, hogy mindig, mindenkor, emlékeztessünk rá! Azon a napon, amikor utoljára látták élve Budapesten, január 17-én, minden évben megemlékezést tartanak a XIII. kerületi Raoul Wallenberg utcában, emléktáblája előtt.

A Raoul Wallenberg Egyesület elnöke dr. Sebes József, a megjelenteket köszöntve elmondta, Wallenberg máig ható jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 19 nagykövetség és 3 európai intézmény képviselője jött el az emléktáblához.  Svédország egy korábbi budapesti nagykövete, Jan Ludvig 1997-ben ugyanitt elhangzott szavait idézte: „Az a Wallenberg alak, aki kirajzolódik a tanúk meghallgatása kapcsán, egyre bizonytalanabbá, megfoghatatlanná vált. Ugyanakkor itt, Budapesten, nagyon is valós az alakja, hús-vér embernek érezzük és mindig itt lesz velünk, amikor azokon az utcákon járunk, amelyeken ő járt valaha és azokkal az emberekkel találkozunk, akiknek az életét megmentette.” A Wallenberg Egyesület célja – mondta az elnök – hogy olyan társadalomban éljünk, amely az embereket valós személyiségük és nem valamely csoporthoz tartozás alapján ítéli meg, ahol a kisebbségi érzékenység társadalmivá válik és ahol az önbecsülés és mások megbecsülése elválaszthatatlan. Segítjük megőrizni minden kisebbségi csoport kultúráját, méltóságát, valamint a nemzeti, etnikai és vallási közösségek sajátos és egyéni jogait szabadságjogként tartjuk számon! Svédország jelenlegi budapesti nagykövete, őexcellenciája Dag Hartelius, arra emlékeztetett, hogy ugyanazon a napon, amikor a budapesti gettóba zárt zsidók visszanyerték szabadságukat, az ember, aki a megsegítésükért dolgozott, elvesztette azt. A II. Világháború és a holokauszt borzalmainak megértéséhez és el nem feledéséhez továbbra is kutatnunk, tanítanunk kell ezt az időszakot, mert ez az egyetlen módja, hogy a történelem többé ne ismételhesse meg önmagát. Idén márciustól Svédország tölti be a Nemzetközi Holokauszt emlékszövetség elnökségét. Svédországban rövidesen egy új holokauszt múzeumot hoznak létre, de az emlékezés és az antiszemitizmus elleni küzdelem nem csak kormányzati feladat. Mindannyiunknak részt kell venni benne és Raoul Wallenberg öröksége iránymutatást ad számunkra. Az első, hogy soha ne legyünk tétlen bámészkodók. Raoul akkor döntött úgy, hogy cselekszik, amikor a többség nem. Neki nyilvánvaló volt, hogy helyesen kell cselekednie, még akkor is, ha ezzel a saját életét kockáztatja. A budapesti Nagykövetség immár második alkalommal hirdeti meg a „Bátor Fiatalok” díjat, amelyet olyan fiataloknak adunk, akik mertek cselekedni, merték felemelni a szavukat, amikor a mindennapi életükben valamilyen igazságtalanságnak voltak tanúi. Ha ismernek bárkit, aki húsz év alatti és megérdemelné ezt a díjat, kérjük, jelezzék nekünk! Mindannyian tehetünk valamit, amivel segíthetünk másoknak, és ezzel, valamivel jobbá tegyük a világot.

Az Avilai Nagy Szent Teréz templom kanonok esperese, Horváth Zoltán István, önvizsgálatra szólított fel. Vannak elődeink, akikre feltekinthetünk, akik nemcsak hívőnek vallották magukat, hanem amikor embertestvéreink bajba kerültek, életük kockáztatása árán is a segítségükre siettek. Ilyen ember volt Raoul Wallenberg is, aki mindössze néhány hónapot élt itt, Budapesten, a háború alatt, a legsötétebb erők hatalomra kerülése idején. Ezért lelkiismerete parancsára úgy érezte, hogy mint svéd diplomatának kötelessége éppen itt, ezekben a „védett házakban”, a menlevelek ezreinek kiadásával menteni üldözött, zsidó testvéreit. Emlékeztetett a terézvárosi Hévei Gyula katolikus plébánosra is, aki ugyancsak a vészkorszak idején – szembeszállva a fasiszta karhatalom embereivel is – keresztlevelek ezreit állította ki zsidó testvéreinek, hogy így próbálja megmenteni az életüket. Wallenberghez hasonlóan az ő életének végét is homály fedi. Eltűnt, talán egy internáló táborban vagy talán egy börtönben. Az ő életüket meg kell ismertetnünk a fiataljainkkal. Legyenek példaképeink arra, milyen az az ember, akinek hite, meggyőződése, szeretete, embersége leküzd minden félelmet, és aki az élete árán is meg akarja menteni az üldözötteket, a kitaszítottakat. Sok ilyen ember van, de talán nem hallunk róluk eleget és így sokszor ma is a hangos rossz kerül a felszínre a csendes jóval szemben. Tegyünk róla mi, hogy ismerjék meg a jót az emberek és így követésre méltónak találják!

Három zsidó fiúra emlékezett vissza Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke. Ők 1944-ben, itt, Újlipótváros egyik – svédek által védett – házában találtak menedéket. Az idősek tanácsa ellenére onnan szökdöstek ki, hol élemet beszerezni, hol pedig éppen egy Fradi meccsre. A nyilasok kétszer fogták el őket. Az első alkalommal, a Duna felé tartó menet elé kanyarodott egy fekete autó, Kipattant belőle egy magas, ballonkabátos férfi és hallatlan magabiztossággal szétzavarta a fegyveres nyilasokat, kiszabadította a foglyokat. A fiúknak másodszor már nem volt ilyen szerencséjük. Menetoszlop, Duna, cipőket levenni – máig sem értjük, ez hogyan vált a tömeggyilkosságok koreográfiájává – és gépfegyvertűz! Huszonöt zsidó teste zuhant a kövek közé. A 19 éves fiú koponyájáról egy lövedék lepattant, a másik a nyakán úgy fúródott keresztül, hogy elkerülte az életfontosságú szerveket. A fájdalomtól ájultan zuhant a földre, két legjobb barátjának holtteste befedte. Túlélte a vérengzést, ma 96 éves, Izraelben él.

Találkozására Wallenberggel, az első megmenekülésére, mindig emlékezik, megmentőjéről, mint a világ egyik legbátrabb emberéről beszél. Esterházy Péter, a magyar posztmodern irodalom egyik legjelentősebb alakja mondta: „Másként beszél, és másként hallgat az, aki ott volt, ezért másképp beszél, és másképp hallgat az, aki nem volt ott.” Van valami ijesztő abban, hogy túlélőink lassan elhagynak bennünket és mi magunkra maradunk az emlékezés kötelességével, átkával, a második generációsok, a harmadikak, az unokáink. Ha mi, a túlélők leszármazottai engedünk a feledésnek, azzal megtagadjuk szüleink, nagyszüleink minden szenvedését, a megaláztatást, eleink kirablásától családjaink kiirtásáig. Emlékezni kell, most éppen itt, az Újlipótvárosban, összegyűlve a Raoul Wallenberget ábrázoló domborműnél. Emlékezni az üldözöttekre, Arra az emberre, aki egy rettenetes korban is képes volt segíteni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

EUROASTRA - Powered by WebshopCompany Ltd. uk. | Newsphere by AF themes.