Buzogány Dezsõ

Non videri, sed esse,

avagy látszat és lényeg

Szabó Etelka interjúja Buzogány Dezsõvel, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Református Tanárképzõ Kar professzorával.

Buzogány Dezsõ

Non videri, sed esse,

avagy látszat és lényeg

Szabó Etelka interjúja Buzogány Dezsõvel, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a Református Tanárképzõ Kar professzorával.

  • – Van-e a professzor úrnak jelmondata?

– Igen, nem magam találtam ki, én csak rátaláltam és kölcsönvettem: non videri, sed esse, szó szerint: nem látszani, hanem létezni, vagyis nem a látszat, a külsõség, a látvány fontos, hanem a belsõ tartalom és lényeg. Sokan vannak ugyanis olyanok, akik a világ színpadán tündökölni szeretnek és életük egyetlen értelme, hogy közönségük vagy udvartartásuk, akik elõtt eljátsszák szerepüket, esetleg sajtóvisszhangjuk legyen. Ezek életmûvészek, akiknek csak a rivaldafény, az ünneplés, a kamera, az elõl ülés lényeges. Kompenzációs kényszer alatt cselekednek, pótcselekvés ez, mert nincs amit kezdeniük megüresedett életükkel. Nos, úgy érzem, erre világít rá igen tömören az idézett latin mondás. Jelmondatommá vált, mert igen közel áll azon 16. századi gondolkodóhoz, akit tanítványként követett a korabeli puritanizmus megannyi képviselõje, néhány évszázad távlatából pedig magam is: Petrus Ramusról van szó, akinek a nyomába szegõdõ Szenczi Molnár Albert is példázta: hasznos élettel kell használni a közösségnek. Kányádi jut eszembe: hasznot, ha többé nem hozok/vigyen el a szél, mely hozott.

  • – Családi állapota?

– Nõs vagyok, négy gyermek atyja.

Térjünk rá a lényegesebb kérdésekre.

  • Milyen kapcsolata van a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézettel?

– Ebben az intézményben kezdtem el tanulmányaimat, itt is fejeztem be, itt tanítok már 16 esztendeje, következésképpen a Teológia számomra nem csak intézmény, hanem "az Intézmény", ha pedig emelkedetten akarok fogalmazni, akkor a "tápláló édes anya" (alma mater). Igen közvetlen a kapcsolatunk több mint 20 éve, tehát nyugodtan lehet meghatározónak tekinteni. Amikor róla beszélek, akár kritikusan is, szeretném, ha ezt a meghatározó alapállapotot kiinduló (és megérkezõ) pontnak tekintené mindenki. Amúgy a teológiai tanárrá történt megválasztásom, tehát 1991 óta e kapcsolat töretlen, a híresztelésekkel ellentétben jelen pillanatban is teológiai tanár vagyok, itteni munkámat pedig nem tartom másodrendûnek (az itt felmutatott eredményeim azt hiszem bárkit meggyõznek e felõl).

  • Miben áll ez a munka?

– Mindenekelõtt a "napszámosi" munkából, amelyet "számos nap" végzek, ez a kötelezõ penzum, a tanítás. Mindig vonakodva megyek órára, ezt jelzem is a diákjaimnak, úgy érzem, nem vagyok pedagógus alkat, bár ha belelendülünk a beszélgetésbe, hamar eltelik az óra (nekem legalábbis…). Ezen túl legalább ennyire fontosnak tartom a tanszéken folyó kutatómunkát. Vannak, akik erre nem tekintenek valami nagy reverenciával, én viszont jelentõsnek tartom, sõt az egyetemi képzés egyik alappillérének tekintem.

  • Melyek a kutatási területek?

– A rendszeres és alkalmi kutatócsoportjaimmal mindenekelõtt az erdélyi református egyháztörténet fehér foltjait sietek felszámolni. Az elmúlt évtizedekben, a jól ismert körülmények miatt, nem lehetett szakszerû, csoportos konzekvens kutatómunkát végezni az egyháztörténet terén sem. A 89-es változások után viszont megindulhatott a munka minden téren. A fordulat elõtt ez a munka egyéni volt – csak az irodaasztal fiókjának írtunk. A fordulat utáni elsõ nagy csalódást az okozta, hogy a fiókok bizony eléggé üresek voltak. Tájékozódással és a fehér foltok feltérképezésével kellett kezdenünk. Fehér folt pedig bõven akadt mind a 17-18. századot, mind a 20. századot illetõen. Alapvetõ szempontom az volt, hogy elsõsorban a forrásokat kell feltárni, ezzel párhuzamosan pedig el kell indítani a fiatal kutatók képzését, és publikálási lehetõséget kell biztosítani számukra. Ez utóbbit szolgálta az általam 1999-ben elindított Erdélyi Református Egyháztörténeti Füzetek sorozat, amelyben 6 év alatt 17 kötet jelent meg. Olyan ifjú kutatógárdát indított útjára, akik, remélem, néhány esztendõ múlva beérett kutatókként is megállják majd helyüket (Kolumbán Vilmos József, Kurta József, Õsz Sándor Elõd stb.). Továbbá pedig több olyan egykori teológiai hallgatónak teremtett fórumot, akik eredeti forrásból készített dolgozattal kívánták gyarapítani a koraújkori egyháztörténet-írást (Kádár Tamás, Mihály Lehel, Sebestyén Elõd, Roth Levente, Tõkés Attila, Kovácsné Szabadi Tünde, Gede Csongor, Kasza Erika, Barabás Attila, Bartha Réka stb.).

A forrásközlések kérdése, méret és fontosság tekintetében, sokkal jelentõsebb. Az elmúlt néhány esztendõ alatt az egyházközségek levéltárában lévõ anyagot siettünk felmérni (több száz gyülekezet levéltárának részletes feldolgozása el is készült mindkét református egyházkerületbõl), aztán a nagyobb érdeklõdésre is számot tartó eredeti forrásanyagot siettünk közzétenni a másik sorozatban, amelyet a tanszék kezdeményezésére indítottunk el az egyházkerület központi gyûjtõlevéltárával karöltve. A sorozat címe: Erdélyi Református Egyháztörténeti Adatok, amelynek eddig 6 vaskos kötete jelent meg a zsinati végzésekrõl, a sepsi és a Hunyad-Zarándi Egyházmegye vizitációiról, rövidesen nyomdába kerül a Küküllõi Egyházmegye sorozatindító kötete is. Ha már kutatási területrõl beszélünk, hadd említsem meg az újkori, sõt a jelenkori korszakok vizsgálatának kérdését is. Teológus diákjaimmal jelentõs eredményeket sikerült elérnünk a két világháború közötti egyháztörténet feltárása terén, amely tanulmányok sorozatban jelentek meg a Református Szemlében (ennek felelõs szerkesztõje vagyok), illetve hozzákezdtünk az 1945 utáni egyháztörténeti források közléséhez is. Igen sok érdekes adat került elõ egyházunk és teológiai intézetünk legújabb kori történetére nézve (el egészen a 80-as évek közepéig) a kommunista titkosszolgálat kutatásra megnyitott irattárából, amelynek jó részét sikerült megszerezni és most dolgozzuk fel. Rövidesen megjelenik az 1956. évi forradalom emlékére készített forráskiadványunk, amely az esemény hazai visszhangjaként a romániai egyházra vonatkozó adatokat tartalmaz, de tervezzük kiadni a késõbbi egyházi és teológiai intézeti életre vonatkozó titkosszolgálati forrásanyagot is. (Hadd jegyezzem meg itt álszerényen, hogy bár nem tartozik szigorúan a szakmai körhöz, az én rovásomra kell írni még Kozma Zsolt nemrég megjelent öt kötetét is, hiszen azoknak felelõs kiadója vagyok, amennyiben a kiadás ötlete tõlem származott, és sok szervezési munkáját is én végeztem.)

  • Tudvalevõ, hogy a lelkészek nagy hányada nem töri magát az egyháztörténeti kiadványok vásárlására. Ön szerint van a kiadványok publikálásának értelme?

– Tudván tudom, hogy a diákok közül egy évfolyamról alig néhány érdeklõdik az egyháztörténet iránt. Nem baj ez, egészen természetes. Nem kívánom, hogy tömegsport legyen a diszciplína (a nagytömeges akciók természetellenesek voltak, csak a kommunista rendszer kényszerítette). Azt is tudom, hogy a kiadott munkák arányában nem nõ az egyházközségi birtokok kukorica- vagy repce-hozama hektáronként. Azzal sem magyarázom a bizonyítványt, hogy mennyi tiszta eszû, kulturált lelkész terem majd ezeken a könyveken. Csak annyit mondok, hogy a Protestáns Teológiai Intézet folyamatban lévõ akkreditációját jelentõsen segítheti az, hogy a Teológián végzett kutatási eredményeink huszonegynéhány kötetben megjelentek.

  • Apropó akkreditáció. Hogyan áll e kérdés a Teológián?

– Erre nem én vagyok a legilletékesebb válaszolni.

  • Mégis a Teológia Szenátusának tagjaként hogyan ítéli meg az Intézet jelenlegi helyzetét?

– Sajnos, nincs mit köntörfalazni, jelenleg a Teológiánk nem akkreditált intézmény. Ne tévesszen meg senkit az, hogy az oktatási minisztérium honlapján az akkreditált intézmények között szerepel, azzal a kitétellel, hogy 1989 elõtt mûködött. Sajnos azonban nem szerepel sem az oktatási minisztérium akkreditált intézményeinek lajstromában, sem a Hivatalos Közlönyben közölt listán, és ez a súlyosabb. Ez viszont nem jelent gondot, ha a teológiai diplomát egyházunk elfogadja és birtokosát a lelkészi állás betöltésére alkalmasnak tekinti. Gondot esetleg csak akkor jelenthet, ha az állam, amely tudvalevõleg igen szeret spórolni a mi rovásunkra, egy adott pillanatban azt mondja, hogy kongruát csak olyan lelkésznek ad, aki akkreditált intézményben szerzett oklevelet. Kellemetlen lehet továbbá az is, hogy mihelyt az egyházi körön kívülre kerülünk, az intézetben szerzett oklevelet nem fogadják el sem itthon, sem külföldön (még a holland teológiákról is jött vissza lelkész úgy, hogy oklevelét visszadobták). Mindenképpen jó lenne végre akkreditáltatni az intézetet, mert egyre több lelkész próbál elhelyezkedni a lelkészi renden kívül (akár másodállásban is), azoknak pedig nagy segítség lenne, hiszen egyetemi, és nem érettségi oklevéllel jutnának álláshoz. Az akkreditáció továbbá felveti a bolognai oktatási rendszer kérdéskörét is (a 3+2 tanulmányi év egyébként eléggé jól illeszkedik az ötéves teológiai tanulmányi hagyományba), ezzel pedig együtt jár a mesterképzés megszervezése és a doktorképzés teljes átszervezése (sajnos az elmúlt néhány évben ez irányban nem történt lépés).

  • Szó volt eddig oktatásról és kutatásról. Egyéb tevékenységben részt vesz-e a Teológián?

– Az oktatást és a kutatást ki kell egészítenie a nevelésnek. Ez az intézetben többnyire nevelõ tanári megbízatásban, illetve bibliaóra irányításban merül ki. Én, krónikus idõhiány miatt, egyiket sem végzem, ehelyett szeretem hinni, hogy a nevelést szolgálja néhány szociális jellegû program irányítása, amelyet természetesen a diákokkal együtt végzek. Több mint egy évtizede havonta egyszer-kétszer rendszeresen meglátogatjuk a lelkészhiánnyal küszködõ, kis lélekszámú Kolozsvár környéki szórványgyülekezeteket, ahol a diákok igehirdetési gyakorlatot végeznek. 5-6 éve éreztem, hogy az istentiszteleti szolgálat igen jelentõs, de nem elég, valamivel ki kell egészíteni, hogy ottlétünk teljesebb és hasznosabb legyen, hiszen a gyülekezetek tagjai sok mindennapi gonddal küszködnek. Ekkor sikerült anyagi fedezetet szereznem arra, hogy havonta legalább egyszer orvost és gyógyszert vigyünk két-három gyülekezetbe. A program azóta is sikeresen fut. Szeretném jelezni, hogy ez a munka nem akarja felülírni az egyházkerület szórványgondozásának munkáját. A mi munkánk folytatni kívánja a teológiai intézet korábbi gyakorlatát, és pedagógiai célzattal történik. A másik program, amelyrõl úgy gondolom, hogy ugyancsak a nevelést szolgálja, az a hajléktalanok gondozása. Ez hetente történik, ételcsomagot hordunk ki egy megszabott gyülekezési helyre, télvíz idején aragázpalackot, kályhát vásárolunk a rászorulóknak, használt ruhát, pokrócok osztunk ki nekik. A programot kiegészítettük szeretetvendégséggel egybekötött rendszeres havi istentisztelettel. Az így született félszáz fõs gyülekezetben presbitereket és gondnokot választottunk. Ezzel próbáljuk érzékeltetni velük azt az emberi méltóságot, amelyrõl nekik esetleg már csak halvány emlékeik vannak.

  • Tudom, hogy rendszeresen jár külföldre, magyarországi egyházi körökbõl pedig arról is tudomásom van, hogy Ön Seoulban is tanított, mondana néhány szót ezekrõl?

– Úgy érzem, hogy ezek kevésbé lényegesek. A kilencvenes évek elején Amerikában tanultam, azóta rendszeresen visszajárok oda, de máshová is. Mindenesetre érdekes élményekkel gazdagodtam, különösen Seoulban, ugyanis a távol-keleti református egyházzal addig még nem kerültem semmiféle kapcsolatba. A magyarországi református egyház Zsinata küldött ki egyhónapos tanítási idõre, ugyanis komoly és szépen alakuló kapcsolatuk van a dél-koreai reformátusokkal, ezt szerették volna magyar református vendégelõadóval tovább ápolni. A Hanshin egyetemre kerültem 2005 októberében feleségemmel, ahol a mester- és doktorképzõsöknek adtam elõ reformátori teológiát és európai protestáns (természetesen magyar) egyháztörténetet is. A másik meghatározó élmény a múlt esztendõ nyarán ért, amikor Oxfordban vettem részt egy doktori disszertáció megvédésére összehívott bizottság külsõ tagjaként (az itt szerzett szépecske tiszteletdíjjal kiegészítem azt az ösztöndíjat, amelyet évekkel ezelõtt alapítottam a segesvári középiskolában tanuló két szórványgyermek tanulásának megsegítésére).

  • Ön tanít a Babeº-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképzõ Karán is. A november végi szenátus végzésérõl mondana-e valamit?

– Nem kerülöm meg a kérdést, de ma sem mondok mást, mint akkori sajtónyilatkozatomban: adminisztrációs lépés beindításának tartottam. Ez azóta beigazolódott. (Két hétre rá egyébként az egyik tanár megkapta a doktorátussal járó kötelezõ fizetésemelést, tehát munkaviszonya nem szûnt meg az egyetemmel, és a fegyelmi folyamat lezáródása után csak a decemberi szenátus döntött a két személy eltávolításáról, amelynek én már akkor nem voltam tagja.) A novemberi szenátuson tudomásul vettem a rektor ügyrenden kívüli bejelentését, és ma sem látok kapcsolatot a magyar feliratok kérdésével. Hadd mondjam el újra: ha a magyar feliratok ellen irányult volna, akkor rég el kellett volna távolítaniuk nemcsak a két teljesen magyar tannyelvû Kar valamennyi feliratát, de a Filozófia Karon kitett magyar feliratos táblákat is, ahol, íme, a táblák engedélyezése ügyében tartott szenátusi ülés határozatának sikerült helyileg, kari szinten érvényt szerezni, és a dolog mûködött, akár precedensként is lehetett volna rá hivatkozni. Nem elvi kifogás merült tehát fel a magyar feliratok ellen (az ellen nem is lehetett, hiszen törvénybe ütközött, amennyiben érvényes szenátusi határozat volt a kérdésben). A fegyelmi eljárás inkább a táblakiszegezés önkényes kivitelezési módja és módszere miatt indult be. Egyébként az önbíráskodásnak ezt a formáját nem nézem jó szemmel. Az utcára kivitt akció mögött politikai indítékot sejtek. És még valami: nem a több oldalról érkezõ nyomásra mondottam le szenátusi tisztségemrõl, ahogyan azt elég sokan feltételezik, még csak nem is a fenyegetõ telefonhívások hatására, annak egyéb oka volt.

  • Meglepte-e önt az Erdélyi Református Egyház állásfoglalása?

– Nem. Csak furcsa volt, hogy akkor nyilatkozott az állítólagos jogsérelem ügyében, amikor az egyháztól idegen és független állami egyetem fegyelmi ügye került elõ, akkor pedig nem, amikor hasonló eset történt az egyik egyházi felsõoktatási intézményben, illetve nem emelte fel ennyire határozottan a szavát az anyanyelv védelmében akkor, amikor az egyházban bevezetésre került a román nyelvû könyvelés.

  • Mikor került kapcsolatba a Tanárképzõ Karral?

– A Református Tanárképzõ Kar létrejötte szerencsés kezdeményezés volt, az akkori egyházkerületi vezetés szándéka az volt, hogy szakképesített tanárokat képezzen a vallásoktatás számára, és református értelmiségi réteget neveljen ki a jövendõ egyházának. Annak idején a kezdeményezést, talán személyi indíttatásból, sokan kifogásolták, és azzal bélyegezték meg, hogy "ellenteológia". Ha valaki ismeri a két intézmény felépítését, munkáját, az tudja, hogy ez mennyire nem igaz. Tény az, hogy ezzel sikerült az intézményt diszkreditálni a lelkészek elõtt, holott a megváltozott körülmények között igen nagy lehetõség villant fel a kettõs kollaborációra, amely igen széles távlatokat nyitott volna az erdélyi felsõfokú református oktatás elõtt. Nem beszélve arról, hogy mekkora segítség lehetett volna a Teológia akkreditációja szempontjából (itt hadd jegyezzük meg, hogy a Tanárképzõ Kar így is igen jelentõs segítséget nyújtott mindennemû hivatalos ügyintézésben, amennyiben ezt tõle a Teológia vezetõje kérte).

Az én személyem akkor került kapcsolatba a Kar életével, amikor megfelelõ tudományos fokozattal rendelkezõ szakképzett tanár hiányában a Kar léte kétségessé vált. Az Egyházkerület Igazgatótanácsa akkor úgy döntött, hogy áthelyez munkakönyvvel a Karra, de úgy, hogy ugyanakkor megmarad teljes körû megbízatásom a teológián is. (Az áthelyezésnek jelentõs kiadáscsökkentési vonzata is volt, amennyiben az egyháznak nem kell továbbra fedeznie a javadalmazással járó adókat és járulékokat.)

  • A két intézmény között milyen a viszony?

– Az imént már szóltam a Kar meg(el)ítélésérõl, amely sokatmondó a viszony tekintetében. Bár hadd jelezzem az, hogy több teológiai tanár is jelentõs munkát végez a Karon óraadóként vagy megbízott tanárként, tehát az emocionális mellékzörejektõl eltekintve a személyes, emberi szinten kialakult viszony akár normálisnak is mondható.

  • Önkéntelenül is eljutunk a kérdéshez: sokat beszélnek a Teológia egyetemi integrációjáról. Önnek mi errõl a véleménye?

– Való igaz, közszájon forog a kérdés, és ez bizonyos aktualitást ad neki. Az effajta integrációra külföldi és belföldi példát egyaránt fel lehet hozni, mint ahogyan ellenpélda is akad bõven. Hadd utaljak itt csak a nagyszebeni Kar (nemrég még Intézményünk része volt) és a gyulafehérvári Római Katolikus lelkészképzõ nem rég történt csatlakozására valamelyik akkreditált egyetemhez. A kérdést mindenki emocionálisan közelíti meg, és az sem titok, hogy sokakban negatív érzéseket gerjeszt, talán, mert nem belülrõl ismerik a viszonyokat, hanem leegyszerûsített politikai deklarációkból. Én személyesen, jól ismervén mind az állami, mind a magánoktatási intézményt és rendszert, látnék fantáziát abban, hogy a Teológia valamelyik akkreditált egyetemhez csatlakozzék, de természetesen messzemenõen tiszteletben tartom egyházam álláspontját, amely önálló intézményként kívánja mûködtetni a Teológiát, és ha akkreditáltatni akarja, természetesen ezt minden fórumon támogatom és segítem. De hadd hívjam fel néhány dologra a figyelmet (emóciótól mentesen). Lelkészi körökben jól ismert tény az, hogy az erdélyi egyházkerületi fenntartói járulék nagy hányada (csaknem 80%-a) a teológia fenntartására megy el, az sem titok, hogy az utóbbi idõben egyre nehezebben folyik be a teológiai szubvenció a királyhágómelléki egyházkerületbõl. Nem polemizálok és ezt csak tényként állapítom meg, hiszen bizony komoly anyagi megterhelés és erõfeszítés egyházunknak fenntartani a teológiát, miközben gondoskodnia kell a többi visszakapott kollégiumról és egyéb iskoláról is. Támogatást pedig állami forrásból igen keveset várhat. Hadd közelítsem meg a kérdést pragmatikusan (mindenféle emóció nélkül): a csatlakozással felszabaduló pénz igen jól fogna az egyházkerületek egyéb intézményeinek, esetleg az elöregedõ és kihaló, lélekszámban súlyosan megapadt gyülekezeteket sem kellene erejük felett megterhelni köztartozással. Tovább folytatom (ugyancsak emóciótól mentesen): a Teológiánk jelenlegi zavaros állapotában jelentõs könnyebbséget jelenthetne az akkreditációs folyamat során, végtelenül leegyszerûsödne az egész folyamat, olyan közeget kínál ugyanis az egyetemi rendszer, amelyben könnyen és hamar megtalálná a helyét a Teológia is, a lelkészutánpótlás-szükséglet egyre apad, teológiai tanárok száma a diákok létszámához arányítva nagy lesz, gondot fog jelenteni javadalmazásuk stb. stb., mégpedig oly módon, hogy épülete, belsõ rendje, tanárainak jogállása, önállósága nem szenvedne csorbát, csupáncsak ésszerû átrendezést. Jelzem, valamelyik akkreditált egyetemre gondolok. A diákok oldaláról nézve is érdekes a kép: több fajta állami és európai uniós ösztöndíj segíti jelen pillanatban a diákéletet, számos külföldi partnerkapcsolat kínál továbbképzési lehetõséget akár évekre is, kredit-rendszer teszi végtelenül könnyûvé a kint szerzett tudományos ismeret elismerését, utazási és egyéb kiváltságok egyszerûsítik az itthoni és külföldi közlekedést stb. Ezekrõl igencsak megérné gondolkodni.

A kérdéssel kapcsolatosan mindig a kiváló akadémikus történész Kosáry Domokos jut eszembe. A tudós sokáig értetlenül állt azon 18. századi jelenség elõtt, hogy a református egyház iskolahálózata vonakodott integrálódni a korabeli korszerû német oktatási rendszerbe (önállóságát féltve, bizalmatlanságból?), míg végre néhány évtized múltán ezt mégiscsak megtenni kényszerült. Mire a tudós így töprengett: évtizedes várakozás, és mit értek vele…

  • Miért éri meg fenntartani a Kart?

– Mindenekelõtt azért, mert ez a református egyháznak egyetlen fillérjébe sem kerül, miközben teljes haszonélvezõje lehet (lehetne) a Karon folyó munkának. Továbbá azért is megéri mûködtetni, mert magyarul tanulhat bárki a Karon (Trianon óta elõször tanulhatnak itt egyetemi szinten magyarul pl. zenepedagógiát), és itt nemcsak a reguláris diákseregre gondolok, hanem elsõsorban azokra, akik más Karokról érkeznek továbbtanulni mesteri és doktori szinten. Szerencsés kapcsolatunk van a Történelem kar magyar oktatóival, akik közül többen is rendszeresen eljönnek doktori vizsgabizottságokba, a mûvészettörténészekkel ugyancsak (a mûvészettörténész doktoranduszokkal komoly felmérõ és leltározó munkát végzünk már évek óta egyházközségeinkben), de más Karral is. Külföldi egyetemekkel együttmûködési szerzõdést kötöttünk, és velük közös mesteri és doktori programokat futtatunk.

Hadd tegyem hozzá azt is, hogy még van valami, amiért megéri fenntartani a Kart: a hasonló profilú, de nem akkreditált intézményekbõl ez idáig több százan érkeztek ide záróvizsgára, hogy akkreditált oklevelet szerezzenek, gondolok itt elsõsorban a Partiumi Keresztyén Egyetem diákjaira, akik az elmúlt néhány esztendõben rendszeres vizsgázóink voltak. Ha a Kar nem volna, vagy az egyetem vezetõsége nem tenné lehetõvé számukra a vizsgázást Karunkon, akkor valamelyik román nyelvû akkreditált intézményben kellene románul vizsgázniuk, el lehet képzelni, mekkora sikerrel, hiszen õk mind magyarul tanultak. Ehhez még hozzáteszek valamit: alább már szó volt arról, hogy lelkészeink oklevelét nem fogadják el egyházi berkeken kívül. Nos, amennyiben a lelkészek a Karon akár magiszteri, akár doktori diplomát szereznek, felülírhatják nem akkreditált teológiai oklevelüket, méghozzá nem is licensz diplomával, hanem egyenesen mesteri vagy doktori oklevéllel (sok példa van már erre), mert a kar elnökségében úgy döntöttünk, hogy a mesteri és doktori felvételire elfogadjuk a teológiai záróvizsga oklevelét (ezt pedig a Kar teljes körû autonómiája tette lehetõvé). Máshová õk hiába mennének, legalábbis a tapasztalat ezt mutatja. A beindítás elõtt álló intézményvezetõképzõ, amely ugyancsak megkönnyítheti kollégiumi lelkészeink állami elismerését akár igazgatói megbízatással is. De nyitva áll teológiai alapképzettségû diákjaink irányulása akár a jogi, közgazdasági, újságírói, pszichológiai stb. szakterületek felé is. Íme, csak néhány felületet érintõ részterület, amely igen jelentõs haszonnal járhatna a lelkészeknek, és komoly perspektívát kínál a két felsõoktatási intézmény számára. Csendesebb vizeken ezeket az elkezdett lehetõségeket igen érdemes volna továbbvinni, megerõsíteni, továbbfejlesztenie a két intézménynek. Ez értelmes építkezésnek tûnik.

– Végszó?

– Hadd térjek vissza az elsõ kérdésre: nem láttatni magunkat, nem látványra törni amúgy üres és terméketlen élettel, hanem termékeny élettel és szolgálattal, ha kell háttérbe vonulva is hasznára lenni a közösségnek.

– Köszönöm a beszélgetést.

Református Szemle, 2007/1. 250-257.

? www.reformatus.hu Kommunikációs Szolgálat szerk@reformatus.hu T.:(1)460-0753

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük