A mélyépítő vállalatnál, amit időközben felvásárolt a Strabag, 1994-ben és 1995-ben dolgoztam. Munkaterületünk a Dunamenti Hőerőműben és a MOL-finomítóban volt. Ha egészében vesszük, nem is volt rossz dolgom ennél a cégnél. Persze, bizonyos dolgokat figyelmen kívül kellett hagynom.  Süketnek tetettem magamat és rendben volt minden. Legfőbb a kereset, a pénz, a megélhetés volt, ami miatt nemcsak én, mások is hajlandók voltak áldozatokra, lemondásokra.

A mélyépítő vállalatnál, amit időközben felvásárolt a Strabag, 1994-ben és 1995-ben dolgoztam. Munkaterületünk a Dunamenti Hőerőműben és a MOL-finomítóban volt. Ha egészében vesszük, nem is volt rossz dolgom ennél a cégnél. Persze, bizonyos dolgokat figyelmen kívül kellett hagynom.  Süketnek tetettem magamat és rendben volt minden. Legfőbb a kereset, a pénz, a megélhetés volt, ami miatt nemcsak én, mások is hajlandók voltak áldozatokra, lemondásokra.

A művezetők között akadt egy szabolcsi tirpák. Nem akarom egyetlen magyarországi tájegység lakóit megbántani, távol áll tőlem az általánosítás, de nem szépíthetem a valóságot: ez az ember amolyan igazi bunkó volt. Látszott rajta, hogy hátrányos társadalmi közegből indult. Rá is jellemző volt, hogy a mélyről jött ember rendesen tapos lefelé. Előszeretettel okozott nekünk kellemetlenségeket. Számomra különösen rosszul alakult első találkozásunk.

A MOL-nál töltött első munkanap reggelén az öltözőnek és ebédlőnek használt konténerektől ballagtunk a munkaterület felé, amikor Miklósunk – így hívták az istenadtát – kerékpáron mellénk gurult és hangosan nógatni kezdett.

– Mozgás, emberek! Vár a munka. Ezer a dolog!

Félhangosan a mellettem haladóhoz szóltam:

– Nézd már, mi ez, a Tour de France?

Miklósunknak jó füle volt, meghallotta.         

– Göndör, megjegyeztelek magamnak! – mondta fenyegetően.

Soha jobb belépőt. Ettől kezdve természetesen nekem adta a legnehezebb, a legpiszkosabb, a legutálatosabb munkákat. Ám egy idő után ezt is megszoktam. Elhatároztam, hogy nem török meg. Amikor műszak végén, fülig sárosan kimásztam a munkagödörből, azt mondtam magamnak: én egy félóra múlva lefürdök, de Miklós művezető akkor is bunkó marad.

Különös előszeretettel szállt rá azokra, akik nem, vagy csak törve beszélték a magyart. Mellesleg ő nem beszélt semmilyen idegen nyelvet. Az ukrán vagy orosz nemzetiségű munkatársaknak kénye-kedvére adott különböző neveket, mert az eredetit nem tudta se megjegyezni, se kimondani. Kedvenc mondása az „Elek, hová tegyelek" volt. Ezt állítólagos brigádvezetőnknek mondogatta, akit már említettem. Így lett Vlagyimirból Vili, Vitalijból Viktor, Vjacseszlavból Jani stb. Amikor az ő brigádjába kerültem, volt ott egy fekete orosz ember, a Misa. Ezen a Misán állandóan szekerezett: vele takaríttatta ki a művezetői konténert, mosatta le a kocsiját stb. Emellett állandó, rosszmájú élcelődéseinek céltáblájává tette. Ebédidőben sem hagyta békén. Misa egy félévet húzott le egyhuzamban Miklós szaktárs keze alatt. Miután hazautazott, már többé nem jött vissza. Korábban gyakran mondta: neki nem tetszik Magyarország, ő inkább elmegy Moszkvába dolgozni. Ebben szerintem nagy szerepe volt Miklósunknak. Hiába győzködtem Misát, hogy egy bunkó miatt ne alkosson lesújtó véleményt egy egész országról. Hamarosan örökre eltűnt az életünkből, de Magyarországra érkezésének komikus történetét még sokáig mesélték egymás között a Százhalombattán dolgozó kárpátaljai kontingens tagjai.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük