Mogadishuból Nairobi felé haladva, amint a repülőgép elhagyja a Sabelle és a Dzsúba folyó völgyét, véget nem érő, elszórt tüskés bozóttal borított terület nyúlik el több száz kilométeren át, egészen a kenyai Tana folyóig. Ez a száraz, kietlen és mostoha terület a ,,bush", a bozót, ahol a nomád szomáli klánok évszázadok óta küzdenek a túlélésért, hihetetlen adaptivitásról és kitartásról téve tanúbizonyságot. Olyan tulajdonságokról, amelyek megmagyarázzák, hogy miért vágnak neki viszonylag jó eséllyel a viszontagságos migrációs útvonalaknak és miért képesek megteremteni új egzisztenciájukat a világ négy égtáján.

Mogadishuból Nairobi felé haladva, amint a repülőgép elhagyja a Sabelle és a Dzsúba folyó völgyét, véget nem érő, elszórt tüskés bozóttal borított terület nyúlik el több száz kilométeren át, egészen a kenyai Tana folyóig. Ez a száraz, kietlen és mostoha terület a ,,bush", a bozót, ahol a nomád szomáli klánok évszázadok óta küzdenek a túlélésért, hihetetlen adaptivitásról és kitartásról téve tanúbizonyságot. Olyan tulajdonságokról, amelyek megmagyarázzák, hogy miért vágnak neki viszonylag jó eséllyel a viszontagságos migrációs útvonalaknak és miért képesek megteremteni új egzisztenciájukat a világ négy égtáján.

Szomália ma a világ egyik legismertebb válságövezete. Az országban dúló polgárháború lényegében 1978 óta tart, és a központi hatalom 1991-es összeomlása csupán új minőséget adott a konfliktusnak.[1] Mindezek miatt nem véletlen, hogy Afrika szarva az elmúlt évtizedekben Földünk egyik fő migrációs kibocsátójaként működött. A UNHCR 2015-ös összefoglaló migrációs jelentése szerint Szíria és Afganisztán után Szomáliából származott a legtöbb nemzetközi menekült, mintegy 1,1 millió fő.[2] Világviszonylatban 13,700 fővel az ország 2015-ben a nyolcadik helyen állt a legtöbb új menekültet kibocsátó állam között.[3] Emellett Szomáliának legalább 1,1 millió belső menekülttel is meg kellett birkóznia, így a 7. helyre került a legtöbb – legalább 2 millió – külső és belső menekülttel bíró ország tízes listáján.[4]

Bár európai viszonylatban a szomálik létszámban eltörpültek a közel-keleti migránsáradhoz képest, aggodalomra ad okot, hogy a statisztikák alapján jelentősen nőtt a számuk az elmúlt időszakban: míg 2014-ben 5,756-an érkeztek a Földközi-tengeren keresztül Olaszországba, 2015-ben már 12,433-an.[5] A UNHCR adatai alapján 2016. november 1-ig további 8,000 szomáli menekült érkezett az olasz partokhoz.[6] Ezek alapján a szomálik számának robbanásszerű növekedése megállt ugyan, de bőven felül fogja múlni a 2014-es szintet. A szomálik európai letelepedését viszonylag kiterjedt diaszpóra és bejáratott – legális és illegális – struktúrák támogatják.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy a nagyjából 11 milliós szomáli lakosság egy része miért vág neki a kockázatos útnak a jobb élet reményében, röviden érdemes megvizsgálnunk Afrika szarvának viszonyait és a szomáli társadalom felépítését.

A szomáliai válság a függetlenségtől az as-Sabáb felemelkedéséig[7]

A szomáli történelem elmúlt ötven évét elemezve tulajdonképpen nem az a kérdés, hogy miért hagyja el annyi ember az országot, hanem hogy a lakosság többsége miért és hogyan tart ki a katasztrofális helyi viszonyok közepette.

Szomália 1960-ban nyerte el függetlenségét a korábbi brit és olasz gyarmati területek egyesüléséből. A nomád társadalom számára lényegében ismeretlen volt az erős központi hatalom intézménye, így az államiság megteremtése komoly kihívást jelentett Kelet-Afrikában. Szemben a legtöbb szubszaharai országgal, Szomália etnikailag homogén, de a – sokszor fiktív – vérségi kötelékek alapján szerveződő klánstruktúra legalább akkor kihívást jelentett a fiatal ország számára, mintha etnikailag heterogén lenne. Hogy egyfajta – korábban alig létező – nemzeti egységet teremtsen, Szomália vezetése az irredentizmus és a közös ellenségkép összekovácsoló erejéhez nyúlt, célul tűzve ki a környező államokban, Etiópiában, Kenyában és Dzsibutiban levő szomálilakta területek megszerzését. 1969-re a demokráciát egypártrendszer váltotta fel, amelynek végeredményeképpen a hadsereg puccsot hajtott végre, és Mohamed Sziad Barre lett az ország vezetője. A tudományos, szomáli típusú szocializmust bevezető diktátor a Szovjetunió támogatásával komoly fejlesztésekbe kezdett, így ez az időszak – visszatekintve – Szomália virágkorának tekinthető. A fejlesztések azonban nem térültek meg, mert 1977-ben az ország háborúba kezdett a szomálilakta etiópiai Ogaden megszerzésért. A kezdeti sikerek után a szomálik – nem függetlenül a változó külpolitikai viszonyoktól, amelyek következtében a szovjetek a forradalmi kommunista etióp kormányzatot kezdték el támogatni – súlyos vereséget szenvedtek. Az ogadeni kudarc a szomáli nacionalizmus alkonyát is jelentette: a bűnbakkeresésben ismét kiéleződtek a klánok közti ellentétek, amelyek már 1978-ban lassú izzású, majd az idő előrehaladtával egyre véresebb polgárháborúba torkolltak. 1991-re Sziad Barre rendszere összeomlott, ám a várt megbékélés helyett a klánmilíciák egymás ellen fordultak a hatalom és az állami javak megszerzéséért. Egyedül az északi régióban, az egykori brit gyarmati területeken alakult ki viszonylagos stabilitás, mert az itt élő iszák klán kinyilvánította elszakadását az anyaállamtól, létrehozva a máig meglehetősen jól működő, de senki által el nem ismert Szomáliföldet.

Dél- és Közép-Szomália azonban belesüllyedt a polgárháború mocsarába. A legnagyobb pusztítás az ország éléstárát, a termékeny folyóvölgyi területeket érintette, mivel itt kevert klánviszonyok alakultak ki, s a földműveléssel foglalkozó kláncsalád (rahanvejn) és más etnikumok (bantuk) tagjait a nomád kláncsaládok alsóbbrendűnek tekintették, és sok esetben szisztematikus etnikai tisztogatás zajlott velük szemben. Az így elpusztuló termés és a megtizedelt állatállomány miatt 1992-re súlyos éhínség alakult ki az országban, amelyben legalább 300,000 ember vesztette életét, további 100,000 pedig fegyveres harcok áldozata volt. 1992 nyarán megérkezett az országba az ENSZ első missziója, amely azonban nem rendelkezett elegendő erővel az éhínség és a polgárháború felszámolásához. Ezért 1992 decemberében az Egyesült Államok által vezetett UNITAF-művelet oltalma alatt került sor az élelmiszerszállítmányok szétosztására. A robosztus külső intervenció ideiglenesen véget vetett a polgárháborúnak, ezért 1993 tavaszán az amerikai erők zöme kivonult az országból, átadva a terepet egy második ENSZ-missziónak, a UNOSOM II-nek. A szomáli frakciók – kihasználva a külföldi kontingens meggyengülését – újból fegyvert fogtak, a harcok eszkalálódtak. Ennek csúcspontját az 1993. októberi incidens jelentette, amikor az amerikai különleges erők – az ENSZ-szel egyébként nem egyeztetett – akciója véres utcai harcokba torkollott a szomáli főváros utcáin.[8] Az első mogadishui csatában 19 amerikai ranger és Delta Force katona vesztette életét és körülbelül félezer szomáli. Az eset olyannyira megrázta az amerikai közvéleményt, hogy Bill Clinton az amerikai erők teljes kivonása mellett döntött, ami egyben a UNOSOM II végét is jelentette, mivel a művelet logisztikai támogatását az Egyesült Államok biztosította.[9]

Az ENSZ 1995-es kivonulásával a nemzetközi közösség lényegében magára hagyta Szomáliát. Az országban folytatódott a klánok közti polgárháború. Mivel egyik csoport sem rendelkezett akkora erővel, hogy felülkerekedhessen a többieken, a küzdelem egyre inkább lokalizálódott. Különféle számítások szerint Dél- és Közép-Szomália harminc különféle hadúr-klánmilícia ellenőrzése alá került. Miközben az ország atomjaira hullott, a harcok intenzitása némileg mérséklődött: a hadurak lényegében teljhatalmat gyakoroltak az általuk ellenőrzött területek fölött, megadóztatták a lakosságot és a kereskedelmet, kifosztották a segélyszállítmányokat, gyerekkatonákat toboroztak, és védelmi pénzt szedtek a területükön működő üzletemberektől. Az ENSZ és a külső szereplők ugyan számos nemzeti megbékélési konferenciát szerveztek – 1991 és 2004 között szám szerint 14-et -, de ez nem változtatott a szomáli állapotokon. Bár a hadurak, helyi politikusok elutaztak az általában külföldi fővárosok drága szállodáiban megrendezett, külső finanszírozású találkozókra, ahol mindenbe beleegyeztek, hazatérve viszont fenntartották uralmukat az általuk ellenőrzött vidék felett, ugyanis a status quo felrúgása nem szolgálta volna az érdekeiket. A központi hatalom kialakítása feleslegesen korlátozta volna hatalmukat, megfosztotta volna őket bevételi forrásaiktól és haderejüktől, nem beszélve arról, hogy a klánok közti gyanakvás légkörében eleve óriási kihívást jelentett bármiben közös platformra helyezni őket. A szomáli elit jelentős része – amelynek tagjai sok esetben már Sziad Barre alatt is magas állami pozíciót töltött be, mielőtt szembefordultak a diktátorral – a legfőbb haszonélvezője volt a káosznak, és mindent elkövettek annak fenntartásáért.[10]

Mindez nem azt jelenti, hogy Szomáliában ,,megállt volna az élet". A szomálik túlélőképességéről tanúskodik, hogy még a fennálló viszonyok közt is megtalálták a módot az életben maradásra. Az országban komoly gazdasági élet alakult ki, amelyet egyes szélsőséges megközelítések az államtól teljesen szabad piacgazdaság legtökéletesebb megvalósulásának tartottak.[11] Ennél mértékadóbb elemzések is rámutattak olyan szektorokra, amelyek óriási fejlődésen mentek keresztül 1995 és 2005 között: a telekommunikáció forradalmára és a pénzügyi szektor megerősödésére (az informális hawala-rendszeren keresztül, amelynek köszönhetően dollármilliárdok áramlottak Afrika szarvába a világ különböző pontjain élő szomáli diaszpórától), vagy az állattenyésztés újbóli fellendülésére. Ugyanakkor ezek az elemzések feltárták a rendszer árnyoldalait is: a szociális és gazdasági védőháló teljes hiányát, a vadkapitalizmus rémuralmát és az önkényt.[12] Az ország számos területén kivágták az erdőségeket, hogy az így kitermelt faszenet eladhassák az Öböl államainak, amivel jelentősen hozzájárultak a terület elsivatagosodásához. Más, a tengerpart mentén élő üzletemberek és hadurak – megfelelő fizetségért cserében – lehetővé tették külföldi vállalatok számára, hogy veszélyes hulladékuktól az ország partjainál szabaduljanak meg, megmérgezve a halállományt és az azt fogyasztó embereket.[13]

Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy míg néhány üzletember és politikus milliós vagyonokra tett szert, az ország lakosságának zöme az éhhalál szélén tengődött. A szomáli lakosság teljes létbizonytalanságban töltötte mindennapjait. Gyermekeik nem jártak iskolába, ha megbetegedtek, nem volt orvos, aki ellássa őket. Munkalehetőségek és perspektíva híján csak egyik napról a másikra éltek, abban bízva, hogy nem rabolja el őket valamely hadúr a milíciájába, vagy nem végez velük két rivális csoport kereszttüze. Sok esetben ezek a fiatalok – egyéb lehetőség híján – önként vállaltak fegyveres szolgálatot valamely frakciónál, hogy megóvják magukat és családjukat az éhhaláltól, vagy hasonló okoktól vezetve beálltak a kalózok közé. Az ezredforduló környékére a lakosság többségében kialakult az igény egy olyan szereplőre, amely legalább minimális stabilitást képes nyújtani számukra, és biztosít olyan alapvető szolgáltatásokat, mint az oktatás, a bíráskodás vagy épp a szemét elszállítása. Ezt az új erőt a felemelkedő iszlamista csoportok jelentették.

A szomáli válság az as-Sabáb megalakulásától napjainkig

Saríf Ahmed, az Átmeneti Szövetségi Kormány 2009 és 2012 között regnáló elnöke egy interjúban elmondta, hogy egy környezetében élő diákot a kilencvenes évek középén fegyveresek raboltak el, és életéért cserébe váltságdíjat követeltek a családjától. A hasonló esetek mindennaposak voltak Szomáliában, mivel ezek jelentették a fegyveresek egyik fő megélhetési forrását. A történtek mégis mélyen megrázták a későbbi elnököt, és megszülték benne azt az elhatározást, hogy valamit tennie kell a hazájában uralkodó állapotok normalizálásáért. Ekkor került szorosabb kapcsolatba az iszlamista mozgalommal, amelynek később a vezetője lett.[14]

Saríf Ahmed története nem egyedi Szomáliában. 1991 és 2006, az iszlamisták hatalmának üstökösszerű felemelkedése között a szomáli lakosság általános tapasztalata azt volt, hogy az ország politikai elitje csak saját hatalmának és vagyonának maximalizálásával foglalkozik, és ehhez külső szereplők – az arab államoktól kezdve a szomszédos afrikai országokon át a nyugati nagyhatalmakig és szervezetekig – asszisztálnak, miközben a tízmilliós szomáli lakosság mindennapi szenvedése vajmi keveset számított. Bár e narratíva kétségkívül erősen leegyszerűsítő, mint láthattuk, a valóság számos elemét tartalmazta. 1995 után a külső hatalmak egyfajta karanténstratégiát alkalmaztak az országgal szemben, abban bízva, hogy az ottani fenyegetések és problémák nem terjednek tovább a régióra. Ebben a perspektívában a helyi lakosság szenvedése valóban nem sokat számított. Ezen az sem változtatott, hogy 2001. szeptember 11. után fokozott figyelem irányult a világ bukott államaira, attól tartva, hogy azok a terroristák fő bázisaiul szolgálhatnak. Az Egyesült Államok ugyan – a terrorellenes küzdelem jegyében – létrehozott egy katonai bázist a szomszédos Dzsibutiban, de ennek kezdetben nem sok gyakorlati jelentősége volt az Afrika szarván uralkodó általános viszonyok szempontjából.

Ebben az állapotban a szomáli lakosság mindenkit szívesen fogadott, aki képes volt némi stabilitást, rendet és perspektívát biztosítani számukra. Ez az új mozgalom a különféle iszlám bíróságok szövetsége volt, amely a 2000-es évek elején a legfontosabb politikai erővé nőtte ki magát az országban. Az iszlám bíróságok eredendően helyi szerveződések voltak, amelyek igyekeztek választ adni azokra a szociális problémákra, amelyekkel a lakosság a mindennapjai során szembesült: alapvető jogszolgáltatást biztosítottak, iskolákat szerveztek, élelmiszert osztottak. Támogatottságuk rohamosan nőtt a lakosság körében, és 2006 elejére Mogadishu nagy része az ellenőrzésük alá került.

A bíróságok kezdetben nem voltak radikálisok. A szomálik a szunnita iszlám misztikus irányzatát, a szúfizmust követik, amely meglehetősen távol áll a radikális szalafita-vahabita tanoktól – utóbbiak a szúfikat eretnekeknek tartják. Az Iszlám Bíróságok Uniója (ICU) ugyanakkor kétségtelenül egy iszlamista csoport volt, vagyis az iszlámot mint egyesítő politikai ideológiát igyekezett felhasználni arra, hogy áthidalja a klánok közti ellentéteket és megteremtse az egységes Szomáliát.[15]

Az ICU holdudvarában hamar megjelentek a szervezet fő irányvonalától eltérő radikálisabb Nyugat-ellenes, sőt dzsihádista csoportok is. Ezek elsősorban a Bíróságok fegyveres szárnya körül alakultak ki. Ezek egyike volt a később hírhedtté vált as-Sabáb, amelyet 2005-ben alakított meg néhány tucat zömében Afganisztánból hazatért veterán.[16]

A külső hatalmak, különösen Etiópia és az Egyesült Államok aggódva figyelték a politikai iszlám megerősödését Afrika szarván. A 2001. szeptember 11. utáni ,,terror elleni háború" légkörében Addisz-Abeba és Washington messze túlértékelték a radikálisok befolyását az ICU-n belül. Emiatt kezdetben a gyűlölt szomáli hadurakból álló szövetséget szervezetek, hogy azzal törjék le a Bíróságokat, ám az ICU legyőzte őket, és tizenöt év után egyesítette Mogadishut. Megnyitották a kikötőt, megszervezték a személyszállítást, és rendet teremtettek a fővárosban, majd megkezdték hatalmuk vidéki kiterjesztését. A szomáli lakosság lelkesen fogadta a stabilitást. 2006 végén azonban – az Egyesült Államok támogatásával – az etióp haderő bevonult Szomáliába, hogy támogassa a ,,hivatalos" – bár hatalom nélküli – Átmeneti Szövetségi Kormányt (TFG). A valós cél a külső hatalmak által radikálisnak ítélt ICU szétzúzása volt. Az elhibázott külső beavatkozás – a keresztény etiópok a szomálik ősellenségeinek számítanak – radikalizálta a lakosságot és az ICU-t: ezrek csatlakoztak a dzsihádistákhoz, mivel az as-Sabáb vezette küzdelmet függetlenségi harcnak, az etióp bevonulást pedig az iszlám elleni agressziónak tekintették. Ennek köszönhetően a visszatérő Átmeneti Szövetségi Kormány csak minimális támogatásban részesült a szomálik részérők, a TFG-t a többség a külső hatalmak bábjának tekintette. Az etiópok elleni háborúban civilek ezrei vesztették életüket, és a tömeges atrocitások elkövetése tovább növelte a gyűlöletet a megszállókkal szemben. 2008-ra a külső hatalmak is belátták, hogy ezen az úton nem jutnak el a stabilitáshoz, és tárgyalóasztalhoz ültek a korábbi ICU mérsékelt szárnyával. A dzsibuti megállapodás értelmében a Bíróságok egykori mérsékelt politikusai helyet kaptak a parlamentben és a kormányban, az új elnök pedig az ICU korábbi vezetője, Saríf Ahmed lett. Az etióp erők kivonultak az országból, az új kormány támogatását a 2007 óta már kis számban jelen levő, de egyre erősebbé váló afrikai uniós (AU) békeművelet, az AMISOM kapta feladatul.

Az as-Sabáb ekkorra azonban már komoly erővé nőtte ki magát az országban. 2009-re lényegében teljes Dél- és Közép-Szomáliát ellenőrzése alatt tartotta, árnyékkormányt működtetett, a kereskedelem, a vállalkozások és a lakosság megadóztatásán, illetve a külföldi támogatásokon keresztül óriási bevételekre tett szert. Több ezer harcosával rendszeresen támadta az AMISOM-ot és a kormányerőket, és kétségkívül az ország legerősebb szereplőjévé nőtte ki magát.[17]

Részben ebből táplálkoztak a szervezet későbbi vereségei is. 2010-re az as-Sabáb már ahhoz is elég erősnek érezte magát, hogy Szomálián kívül hajtson végre támadásokat. A futball-világbajnokság döntője alatt végrehajtott kampalai merénylet azonban – amelyben több mint 70 ember vesztette életét – épp ellentétes hatást váltott ki: növelte az AMISOM-ban harcoló államok és a nyugati szereplők elkötelezettségét a dzsihádisták elleni küzdelemben. 2011 során az AU-misszió komoly csapaterősítést kapott, valamint az addigi Uganda és Burundi mellett Kenya, Dzsibuti és Etiópia is bekapcsolódott a harcokba – utóbbi a helyi klánokkal történő alapos egyeztetés után. 2011-12-ben az AMISOM erői felszabadították Mogadishut és több tucat vidéki nagyvárost, majd 2014-ben és 2015-ben újabb offenzívákat indítottak a vidéki területek megtisztítására. A hadműveletekben az as-Sabáb több tucat felső- és középvezetőt, illetve több ezer harcost veszített.

A szervezet azonban képes volt újraszervezni sorait. Bár az AMISOM-nak napjainkban 22 000 katonája állomásozik az országban, ezek nem képesek kellően stabilizálni a mintegy 300 000 négyzetkilométernyi műveleti területet. A felszabadított városok körül az as-Sabáb sok esetben blokádot hozott létre, amit éhínség és nélkülözés kísért, növelve a lakosság ellenszenvét a kormánnyal és az AMISOM-csapataival szemben. A dzsihádisták a gerilla-hadviselés mellett fokozták terrortámadásaikat mind Szomáliában (elnöki palota, parlament, UNDP-központ), mind a környező államokban (Kenya, Etiópia, Dzsibuti).

További problémát jelentett, hogy a felszabadított területeken sem alakult ki béke: sok esetben az látszik, hogy az as-Sabáb által megregulázott klánok a dzsihádisták távozásával egymás ellen fordulnak, és folytatják évszázados küzdelmüket a legelőkért, állatokért, asszonyokért.

2012-ben – 21 év után – megalakult az ország új kormánya, melynek nevéből kikerült az ,,átmeneti" jelző. A Szomáli Szövetségi Kormány (FGS) azonban az elmúlt négy évben sem volt képes érdemi funkciókat betölteni: hadereje alig létezik és a szociális rendszer rendkívül elmaradott. A viszonyokat jól jellemzi, hogy a kormányzat teljes éves költségvetése mindössze néhány százmillió dollárra rúg. A szomáliai belpolitika – ami a föderalizmus erősítését tűzte ki célul – a klánok fogságába esett: a klánhatárok mentén kialakított tagállamok esetenként a gyenge központi hatalom teljes szétesésével fenyegetnek. Nem beszélve arról, hogy rendszeresek az összecsapások az egyes entitások között: legutóbb például Puntföld és Galmudug közt tört ki fegyveres küzdelem Galkajó városának (illetve piacának) ellenőrzéséért, amiben több tucat ember vesztette életét, és mintegy 90 000 elmenekült a lakóhelyéről.[18]

A nemzetközi segélyek és a közpénzek felhasználását tekintve a korrupció szintje országosan 70-80 % körül mozog, a központi bankot számos politikus egyszerű kifizetőhelynek tekinti költségei fedezésére.[19] Nem csoda, hogy egyre nő a lakosság kormánnyal szembeni elégedetlensége, mivel a szomálik szemében a kormány politikusai nem sokkal jobbak a '90-es évek hadurainál. Erre az elégedetlenségre építve pedig az as-Sabáb tovább folytatja toborzását a lakosság körében.[20]

A szomáli migránsok – háborús menekültek vagy gazdasági bevándorlók?

Szomáliában napjainkban is polgárháború dúl: az as-Sabáb és a vele szembenálló erők, illetve a szomáli klánok közötti küzdelemben évente ezrek vesztik életüket. A kétmilliós Mogadishut heti rendszerességgel rázzák meg terrortámadások, kisebb lövöldözések, összecsapások. Szomália továbbra is a világ talán legnagyobb összefüggő ,,no-go zónája": megfelelő fegyveres kíséret és védelem nélkül minden mozgás életveszélyes, különösen az ország déli és középső részein. A világ bukott államait mérő 2016-os Fragile States Indexen ismét Szomália végzett az első helyen.[21] Az ország külső szomszédai számára – az as-Sabáb regionalizálódásának és terrortámadásainak köszönhetően – az Afrika szarván kialakult állapotok napjainkban jóval nagyobb kihívást jelentenek, mint akár négy-öt évvel ezelőtt. Látszólag tehát minden adott ahhoz, hogy a lakosság tömegesen meneküljön el Szomáliából. Nem véletlen, hogy a szomálik szinte mindenütt automatikus megkapják a menekültstátuszt.

A helyzet azonban ennél jóval összetettebb. Szomáliát ugyanis valójában nem lehet egy entitásként kezelni. Amint korábban említettük, 1991-ben az északi Szomáliföld elszakadt az anyaországtól, és e területen lényegében béke van: egy 2008-as terrortámadást leszámítva ott az as-Sabáb nem hajt végre akciókat, és a klánok is viszonylagos békében élnek egymással. Mivel azonban hivatalosan egyetlen szereplő sem ismeri el Hargéza[22] függetlenségét, menekültügyileg nem kezelhető külön entitásként. Márpedig Szomáliföldön az emberek alapvetően nem a biztonsági helyzet miatt választják az elvándorlást, hanem az elmúlt években sokat romló gazdasági állapotok miatt: egy 2011-es felmérés alapján a de facto ország lakosságának 65-70 %-át kitevő 30 év alatti korosztály körében 75 % (!) körüli a munkanélküliek aránya. E kilátástalanság miatt a fiatalok tömegesen választották a migrációt.[23] Ebben az esetben tehát egyértelműen gazdasági jellegű elvándorlásról van szó. Márpedig a nagyjából 4 milliós lakosság Afrika szarva népességének a harmadát adja.

A kép ennél jóval árnyaltabb a Szomáli Szövetségi Kormány fennhatóságát elismerő tagállamokban, Puntföldön, Galmudugban, Hírán és Középső-Sabellében, illetve a Délnyugati és Dzsúbai Átmeneti Adminisztráció területein, valamint a fővárosban. Puntföldön a dzsihádisták érdemben sosem tudták megvetni a lábukat, leszámítva egy kis területet az északi hegyvidékes részen; így bár történnek terrortámadások, azok a lakosságnak csak egy kis részét érintik. Több problémát okoznak a klánalapú összecsapások Puntföld és Szomáliföld, illetve Garove és Adado között.[24] Erre példa a már említett, 2016. október 7. óta folyó harc Galkajóért, ami közel százezer menekültet generált.

Galmudug kapcsán is nagyjából hasonló a helyzet: az as-Sabáb műveleti képességei viszonylag korlátozottak az államban, ugyanakkor a klánok közti összecsapások meglehetősen gyakoriak.

Fentiekkel szemben a déli térség jelentős része – Hírán és Középső-Sabelle, a Délnyugati és Dzsúbai Átmeneti Adminisztrációk – hadműveleti terület az as-Sabáb és ellenfelei között. A harcok intenzitása ugyan jelentősen csökkent, de a polgárháború még mindig tart.

Mogadishu ettől is eltérő kategória: a főváros – legalábbis a helyi lakosság számára – egyre kevesebb kockázatot rejt magában. A kormányzati épületek, a biztonsági erők bázisai, illetve a külföldi szereplők székhelyei, konvojai ugyan ki vannak téve támadásoknak, de ez viszonylag kis mértékben érinti a lakosságot. A szomálik pontosan tudják, melyek azok a részek Mogadishuban, amelyeken számítani lehet a dzsihádisták támadására. Az ezeken kívül eső területeken az as-Sabáb már csak azért is ritkán hajt végre akciókat, mert bevételeinek egy részét a különféle vállalkozások által fizetett védelmi pénzekből szerzi be, így neki is érdeke, hogy ezeket ne fojtsa el. A szervezet azzal is szembesült, hogy néhány kifejezetten a civil lakosságot sújtó merénylet – mint a 2011. októberi robbantás az oktatási minisztérium épülete ellen, amelyben több mint 70 diák vesztette életét[25] – épp ellentétes hatást váltott ki: a megfélemlítés helyett növelte a szomálik dühét és ellenérzését az as-Sabábbal szemben. Éppen ezért a radikálisok vezetői ma már igyekeznek kerülni azokat a támadásokat, amelyekben sok civil vesztheti életét, és – propagandájukkal összhangban – a külföldi ,,keresztesek" (ti. az AMISOM katonáinak zöme keresztény), illetve a nyugatiak ,,bábjai" és ,,szolgái" (é. a szövetségi kormány, az adminisztráció és a biztonsági erők) a fő célpontjaik.

A szomálikkal kapcsolatban azt is fontos leszögeznünk, hogy az Afrika szarván élő nomád társadalom viszonya az erőszakhoz meglehetősen eltérő a nyugati normáktól. Mint többször utaltunk rá, a helyiek évszázadok óta küzdenek egymással a különféle erőforrásokért, és bár a szomáli szokásjog igyekezett korlátozni ezt, e törekvés sokszor eredménytelen volt. Ráadásul az elmúlt közel fél évszázad háborúi tovább gyengítették a hagyományos konfliktuskezelési metódusokat. A szomálik jelentős része egész egyszerűen hozzászokott ahhoz, hogy a fegyveres erőszak az élet mindennapi velejárója. Ez nem jelenti azt, hogy ebben mindenki tevékenyen részt vesz, de azt igen, hogy a társadalom ingerküszöbe ezen a téren meglehetősen magas. Összevetve a jelenlegi helyzetet a 2011-es állapotokkal, a szomálik zöme – különösen Mogadishuban – határozott javulásról beszél.[26] Ennek számos objektív és szubjektív tünete van: jelentősen csökkent a polgárháborús áldozatok száma, a Turkish Airlines rendszeres járatot indított a szomáli fővárosba, a gazdaságban pedig ingatlanbumm figyelhető meg. Egy abszurdnak tűnő, de a valóságot jól szemléltető riportban a mogadishui sírásók arról panaszkodtak 2013-ben, hogy pang az üzlet: míg 1991 után az övék volt az egyik legjövedelmezőbb üzletág, és a polgárháború csúcsán naponta 30 sírt is meg kellett ásnia egy-egy sikeres vállalkozásnak, ez a szám a főváros felszabadulása után egyre vagy az alá esett vissza.[27]

A biztonsági helyzet fejlődését mutatja, hogy a szomáli diaszpóra tagjai tömegesen térnek vissza Afrika szarvára, hogy részt vegyenek az államépítésben és az új üzleti lehetőségekben – még akkor is, ha közülük néhány áldozatul esnek a harcokban és a terrortámadásokban.[28] A diszpóra tagjai Mogadishuban – a kormánytól kezdve az alsóbb közigazgatáson át az üzleti életig – többé-kevésbé mindenütt megtalálják számításukat.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy miközben a külső szereplők számára Szomália továbbra is a világ egyik legveszélyesebb helye maradt, a szomálik számára a biztonsági helyzet sokat fejlődött az elmúlt években. Ettől függetlenül az országból érkező migránsok egy része kétségtelenül háborús menekült, aki az as-Sabáb támadásai vagy a klánok közti konfliktusok miatt hagyta el szülőföldjét, állandó üldöztetés közepette. Szükség van ugyanakkor az eddig homogén megközelítés felülvizsgálatára, a menedékkérelmek differenciáltabb elbírálására. Szomáliföld vonatkozásában például egyértelműen gazdasági okok állnak az elvándorlás mögött, de ez sok esetben megfigyelhető az ország más területei – Puntföld, Mogadishu – esetében is. Annak érdekében tehát, hogy ne pazaroljuk fölöslegesen az európai adófizetők pénzét, az egyes szomálik esetében is kísérletet kellene tenni a migrációs okok alaposabb feltérképezésére.

A szomáli diaszpóra

Elemzésünk nem lenne teljes, ha nem térnénk ki a világ különféle pontjain élő szomálik kérdésére. A kelet-afrikai ország rendelkezik ugyanis a világ egyik legkiterjedtebb diaszpórájával. Ez – mint láttuk – Afrika szarvának újjáépítése szempontjából óriási jelentőséggel bír: a külföldről hazatérő szomálik szakértelmüknek köszönhetően döntő szerepet játszanak az ország rehabilitálásában. Ne feledjük, nekik vannak közvetlen tapasztalataik arról, hogyan néz ki egy működő központi hatalommal bíró állam közszolgáltatásokkal, egészségügyi rendszerrel, oktatással és az erőszak monopóliumával. Ez döntő jelentőségű Afrika szarván, ahol a lakosság 70 %-a 30 év alatti, vagyis nincs személyes tapasztalatuk arról, milyen volt az, amikor Szomália még úgy-ahogy rendelkezett a modern államiság jegyeivel. A diaszpóra tagjai emellett évente mintegy 1,3 milliárd dollárnyi összeget utalnak haza családtagjaiknak, ami szintén komoly segítség, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Világbank becslése szerint 2015-ben az ország éves GDP-je mindössze 6 milliárd USD volt.[29] Egyes felmérések szerint a szomáli lakosság 40 %-ának megélhetése függött külföldre szakadt családtagjaik adományaitól, ami átlagosan jellemzően havi néhány száz dollár körül mozgott. Nem véletlen, hogy számos segélyszervezet tiltakozott az ellen, hogy a terrorizmus finanszírozásának gyanúja miatt a brit és az amerikai bankok elzárták a hazautalások csatornáit.[30]

A szomáli diaszpóra létrejötte egyidős azzal a folyamattal, amelynek keretében Afrika szarva bekapcsolódott a modern nemzetközi rendszerbe. A brit flottához csatlakozó szomálik első közösségei már a 20. század elején kialakultak Londonban, Hullban, Cardiffban, Bristolban. A II. világháborút követő gazdasági konjunktúra szintén munkavállalók ezreit csábította Európába. A közel-keleti kőolajkészletek felfedezése után az Öböl-államok is a migránsok kedvelt célpontjává váltak, de a szomálik megjelentek az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában is. Az 1991-es összeomlás és a polgárháború hatására a kivándorlás újabb lendületet kapott.[31] A Barre-rezsim végnapjaiban a diaszpóra létszáma 850 000 és egymillió között alakulhatott, 2015-re pedig meghaladta a kétmillió főt. Az elvándorlási hajlandóságot bizonyítja, hogy miközben a szomáli diaszpóra lélekszáma a vizsgált időszakban 136 %-kal nőtt, az ország lakosságáé csak 71 %-kal.[32]

A szomáli diaszpóra legnagyobb közösségei ugyanakkor nem távoli földrészeken, hanem a Szomáliával szomszédos országokban találhatók: itt található a diaszpóra kétharmada.[33] Legnagyobb csoportjaik Kenyában (490 000 fő), Etiópiában (440 000) és Jemenben (250 000) élnek. Ezen túl nagyobb közösségeket találunk az Egyesült Államokban (150 000), Nagy-Britanniában (110 000), Líbiában (100 000), Dzsibutiban (90 000) és Dél-Afrikában (70 000). A nyugati államokban élők közül kiemelkedik a holland (30 000), a norvég (30 000), a kanadai (20 000), a dán, az olasz és a finn (10-10 000) közösség.[34] Európa egyébként egyre vonzóbb célpont: 2015-ben az EU, Norvégia és Svájc területén összesen 280 000 szomálit tartottak nyilván, a teljes diaszpóra 14 %-át. 2008-hoz képest ez épp kétszeres növekedést jelent: akkor még csak 140 000 szomálit tartott nyilván az Eurostat.[35]

A Pew Research fentebbi adatai kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy azok inkább tájékoztató jellegűek: az illegális bevándorlás miatt valójában senki sem tudja a pontos számokat, a kutatóközpont is tízezres kerekítésben adta meg az adatokat.

A nyugati világban élő szomáli diaszpóráról – egy 2007-es kiterjedt kutatás alapján[36] – a következők mondhatók el: a szomálik magukkal hozzák saját szokásaikat, társadalomszervezési normáikat, miközben az európai, észak-amerikai minták is erősen hatnak rájuk. Meglepő módon a klánrendszer a diaszpórában is működik, és a szomálik igyekeznek a hozzájuk közelebb álló klánok, kláncsaládok tagjaival megerősíteni kapcsolataikat.[37] A szociológusok arra is felhívták a figyelmet, hogy míg az 1980-90-es években érkezők viszonylag könnyen integrálódtak a befogadó társadalmakba, addig a később érkezők számára ez nagyobb kihívás. Az okok egyértelműek: a korábban érkezők zöme még egy nagyjából működő Szomáliát hagyott el, vagy legalábbis volt közvetlen tapasztalatuk a Barre-éráról, amikor az államiság még létezett Afrika szarván. Így a modern közigazgatás és központi hatalom működése, az írott jog gyakorlata érthető volt számukra új lakóhelyükön is. A később jövők azonban olyan körülmények közül érkeztek-érkeznek, amelyek miatt az előbb felsoroltak zömében ismeretlenek a számukra. Így az eleve meglévő kulturális különbségek mellett ezekkel a gyakorlati jellegű kihívásokkal is meg kell birkózniuk.[38]

A nők szerepe és a családmodell is jelentősen átalakul az újonnan érkezett szomálik körében. Szemben a kelet-afrikai normákkal, a nők gyakran átveszik a család irányítását, elsősorban azért, mert ők – hagyományos szerepkörüknek köszönhetően, ami számos munkafolyamatban ad nekik jártasságot, illetve a családtámogatási gyakorlat miatt – könnyebben jutnak álláshoz és segélyhez, mint a férfiak. Emiatt ők lesznek a fő keresők, miközben a férfiak gyakran munka nélkül tengődnek. Ez gyakori válásokhoz vezet a közösségben, a férfiak pedig sok esetben fordulnak kathoz[39] és alkoholhoz.[40]

Az interjúkból az is kiderül, hogy gyakran maga a bevándorlási rendszer sem ösztönzi az újonnan érkezetteket sikeres beilleszkedésre. A Norvégiában élő Abdallah arról számolt be, hogy kezdetben takarítóként dolgozott egy hotelben, de onnan kirúgták. Ezt követően úgy döntött, hogy nem keres új állást, mivel a munkanélküli segély és a gyerekekért járó szociális és lakhatási támogatás összege elegendő családja eltartására. A munkaerőpiacon alig keresne ennél többet, így pedig együtt lehet a családjával. Ez azonban nem jelenti az integráció elutasítását; ezt jelzi, hogy a rendelkezésére álló időben Abdallah norvégul tanul, és – számos társával szemben – dicséri a norvég társadalmat.[41]

Ahogy a felmérés szerzője is rámutat, számos hiedelemmel ellentétben a szomálik többsége nem lusta, hanem pragmatikus: nem teszik ki magukat a frusztráló munkaerő-piaci versenynek, ha a szociális háló biztosítja megélhetésüket, és így a családjukkal is több időt tölthetnek. Jól bizonyítja ezt, hogy más országokban, mint például Dél-Afrikában, ahol a szomálik nem számíthatnak az állam támogatására, a Kelet-Afrikából érkezett migránsok kemény munkával komoly pozíciókat harcoltak ki maguknak az üzleti életben, ami olyan méreteket öltött, hogy esetenként xenofób támadásokat generál.[42] De a szomálik feltalálják magukat az ideálisnak egyáltalán nem nevezethető körülményeket biztosító Jemenben vagy Kenyában is: utóbbi fővárosának, Nairobinak Eastleigh negyedét a helyiek az ott élő szomálik miatt ,,Kis-Mogadishunak" nevezik, és az itt folyó üzleti tevékenység nyújtja a Nairobi Városi Tanács bevételeinek 25 %-át – miközben a város lakosságának alig 10 %-át adja.[43]

Mindez azt mutatja tehát, hogy a szomálik integrációjának módját és mértékét alapvetően a befogadó közeg határozza meg. Ha van rá lehetőség, a szomálik a könnyebb utat választják, és a szociális ellátórendszer nyújtotta lehetőségeket kihasználva maximalizálják hasznukat. Ha nincs más út, akkor viszont kemény munkával teremtenek maguknak egzisztenciát, ami nemcsak a szomálik, de – adók, munkahelyek formájában – az adott ország számára is gyümölcsöző lehet.

A szomáli diaszpóra kapcsán rá kell mutatnunk egy szomorú gyakorlatra, nevezetesen a női nemi szerv csonkítására (FGM) is. Bár ez a legtöbb európai országban illegális, a szomáli lányok jelentős része – hasonlóan más kelet-afrikai országokból (Egyiptomból, Szudánból, Eritreából) érkezett társaikhoz – átesik a beavatkozáson. A becslések szerint csak Angliában és Wales-ben 137 000 olyan lány és asszony él ma, aki átesett a csonkításon. Egy részük illegális klinikákon, másokkal családjuk ,,hazalátogatott" a műtét idejére.[44] Bár az FGM elleni küzdelem – ami még néhány éve is tabutémának számított – egyre magasabb fórumokig jut le (legutóbb például a szomáli miniszterelnök csatlakozott a kampányhoz), Afrika szarván a csonkítás különféle formáin átesett nők száma eléri a 98 %-ot, és e tekintetben csak lassú csökkenés várható.[45]

Következtetések

A szomáli lakosság elvándorlása Afrika szarváról nem új keletű folyamat, és az általános mintái sem térnek el a többi nagy kibocsátó térségétől: az ország jelentős részén polgárháború dúl, mindennaposak a terrortámadások, a gazdaság helyzete pedig – külső szemmel nézve – katasztrofális. Az egy főre jutó GDP a Világbank becslései szerint 435 USD, ami az ötödik legalacsonyabb érték a világon.[46] Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert nem várhatunk csodákat. Amint rámutattunk, a szomálik számára a biztonsági helyzet, az általános körülmények 2011-hez képest sokat javultak Kelet-Afrikában. Még akkor is, ha ez a folyamat folytatódik, és mind a helyi szereplők, mind a donorok – a milliárdos segélyezési politikát fenntartva – a legjobb döntéseket hozzák a következő évtizedekben, Szomália Földünk egyik legszegényebb állama marad korlátozott munkalehetőségekkel, gyenge szociális hálóval, nem igazán reménykeltő perspektívákkal.Ahogy a szerző egy korábbi írásában rámutatott,[47] ezzel összevetve még egy EU-viszonylatban közepes fejlettségű állam is összehasonlíthatatlanul jobb lehetőségeket kínál, mint Szomália. Az általában pesszimistának és sokat panaszkodónak tartott Magyarországon – szintén a Világbank adatai szerint – vásárlóerő-paritás alapján 2015-ben 25 581 USD volt az egy főre jutó GDP.[48] Ez közel 59-szerese a szomáli értéknek, nem beszélve arról, hogy hazánkban van úthálózat, működő egészségügyi és oktatási rendszer, megbízható infrastruktúra, stabil áram- és vízellátás, jogrend és demokratikus kormányzat. Még ha minden jól is haladna Afrika szarván, belátható időn belül a szomálik megközelíteni sem tudnák ezt a színvonalat. Márpedig a közösségi média és az internet korában a szomálik zöme pontosan tudja, milyenek a körülmények otthon és milyenek a világ más pontjain.

Ez nem jelenti azt, hogy a lakosság el fogja hagyni Szomáliát – a szülőföld vonzereje nagyon erős a szomálik között, ezt jól jelzik a diaszpóra hazatelepülői is -, de azt igen, hogy függetlenül a belpolitikai folyamatoktól, a szomálik egy része továbbra is az elvándorlást fogja választani.

Az európai döntéshozók és bevándorlási hivatalok számára az lesz a fő kérdés, hogy elszenvedői vagy irányítói lesznek-e ennek a folyamatnak. A jelenlegi rendszer, amely lényegében egy tömbként kezeli az érkező szomálikat, nem tartható fenn. A szomáli migránsok egy része (talán többsége) csakugyan háborús vagy politikai menekült, jelentős részük azonban – például a Szomáliföldről érkezők – gazdasági migránsok. A két kategóriát a jövőben határozottan külön kellene választani. Lehetnek olyan európai államok, amelyeknek szükségük van a szomáli munkaerőre, de erről az egyes országoknak saját maguknak kellene dönteniük, és ha nincs rájuk igény, a gazdasági bevándorlókat haza kell küldeni.

Az integráció kapcsán is szükség van bizonyos gyakorlatok felülvizsgálatára. A szomálik zöme – csakúgy, mint Dél-Afrikában vagy az Öböl államaiban – Európában is megtalálja a munkalehetőségeket, ha rákényszerül. Ha azonban a szociális ellátórendszer anomáliái miatt ezt elkerülhetik, természetesen a segélyeket fogják választani, amint azt a 2006/07-es kutatások is igazolták. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezt nem lustaságból vagy az integráció zsigeri elutasításából teszik, hanem kézenfekvő okból: miért is vállaljanak munkát, ha anélkül is elegendő bevételre tehetnek szert?

A szomáli diaszpóra ügyét azért is kell körültekintően kezelni, mert ezek szilárd hátteret kínálnak a később érkezők számára, s már egy pár tucatnyi főből álló közösség vonzereje is óriási. Érdemes utalni Finnország példájára: a zord éghajlatú, ritka államnyelvű ország látszólag nem kedvez a bevándorlásnak, ráadásul Helsinkinek semmiféle történelmi kapcsolata nincs Afrika szarvával. Nem véletlen, hogy 1990-ben mindössze 49 szomáli élt az országban. Mára viszont ez a szám az Economist adatai szerint 16 000 főre nőtt, amivel az oroszok és az észtek után paradox módon a szomálik lettek az ország harmadik legnagyobb kisebbsége. A kis diaszpóra – a nagyvonalú finn bevándorlási politikával, illetve szociális ellátórendszerrel karöltve – mágnesként vonzotta az új érkezőket: 2015-ben a Finnországban beadott menedékkérelmek 25 %-át szomálik nyújtották be, miközben Európa-szerte ez az arány alig 2 % volt. A finn hatóságok és szervezetek nem számoltak ennek következményeivel, pedig 2012-ben a Helsinkiben élő szomáli fiatalok 38 %-a munkanélküli volt, a PISA felmérésekben pedig a szomáli hátterű diákok átlagban 100 ponttal értek el kevesebbet, mint finn társaik.[49] Így napjainkra a finnek két oldalról próbálják orvosolni a problémát. Egyrészt jól kiépített intézményi hálóval igyekeznek elősegíteni az integrációt, ami kiterjed a közösségi programoktól kezdve a Helsinki Egyetemen indított szomáli-tanulmányok programig (utóbbi fedezetét a francia és a német kurzusok csökkentésével teremtik elő).[50] Ezzel együtt a finn kormányzatból azt is bejelentették, hogy a javuló szomáliai biztonsági helyzet miatt az eddigi szinte automatikus pozitív elbírálás helyett a szomáli érkezők esetében is egyenként fogják megvizsgálni, hogy indokolt-e a menedékkérelmük.[51] Az irakiak kapcsán már bevezették az új standardokat és irányelveket, sőt ezen túlmentően megkezdték a már korábban pozitívan elbírált kérelmek felülvizsgálatát is, ami szomálikat is érintett.[52]

Az egyéni sorsokon túl a szomálik mint közösség integrációja más országokban is felvet aggályos kérdéseket, gondoljunk csak a klánok közti vetélkedésre, a nemek közti szerepek átalakulására, vagy a női nemi szerv csonkításának elfogadhatatlan gyakorlatára. Mindez rávilágít, hogy az egyéneken túl a szomáli közösséggel is törődni szükséges. Az erre tett érdemi erőfeszítések a kezdeti buktatók után sok helyen működőképesnek bizonyultak, és egy idő után maguk a közösségek igényelték ennek mélyítését, sőt idővel a struktúrák működtetésének egy részét is átvették. Az Egyesült Államokbeli Lewistone-ban a helyi önkormányzat azzal a meglehetősen egyszerű módszerrel élt, hogy nyílt vitanapokat szervezett a szomálik számára. A szomáli kultúra és politikai élet alapvetően a szóbeliségen alapú, így a bevándorlók számára óriási áttörést jelentett, hogy beadványok helyett végre élőszóban vitathatták meg a számukra fontos ügyeket. Szociológusok és helyi önkormányzati képviselők megdöbbenve tapasztalták, hogy a szomálik – végre magukénak érezve saját ügyüket és látva az alkalmazható eszközöket – milyen tempóban láttak neki, hogy kulturális központot, munkahely-közvetítőt és egyéb intézményeket hozzanak létre beilleszkedésük és önálló egzisztenciájuk megteremtése elősegítésére.[53]

A helyzet tehát nem reménytelen, de átgondoltabb bevándorlási és integrációs stratégiát, illetve ehhez kapcsolódó forrásokat igényel. Az egyes kormányzatoknak maguknak kell eldönteniük, melyik utat választják. Az ad hoc döntések helyett azonban minden esetben mérlegelni kell a hosszú távú következményeket is, illetve muszáj a szükséges eszközöket biztosítani, legyen szó a beilleszkedést segítő munkaügyi központokról vagy éppen repülőgépekről, amelyekkel az elutasított kérelmezők hazaszállíthatók. Végül, de nem utolsó sorban, folytatni kell a vitákat a közös – vagy legalább részben közös – európai migrációs politikáról.

[1] Erről lásd részletesen: Marsai Viktor – Hettyey András: Szomália – állami összeomlás és konszolidációs kísérletek Afrika szarván. Publikon, Pécs, 2013.

[2] Global Trends. Forced Replacement in 2015, [online], 2016., 3.o. Forrás: unhcr.org [2016. november 4.]

[3] I.m. 15.o.

[4] I.m. 6., 31.o.

[5] Mediterranean Migrant and Refugee Arrivals Top 83,000 in 2016, [online], 2016.02.12. Forrás: iom.int [2016. november 4.]

[6] Refugees/Migrants Emergency Response – Mediterranean, [online], 2016.november 1. Forrás: unhcr.org [2016. november 4.]

[7] A történelmi részt részletesen lásd: Marsai – Hettyey 2013.

[8] Erről írt könyvet Mark Bowden (Black Hawk Down: A Story of Modern Warfare. Signet, New York, 1999.), amely alapján Ridley Scott elkészítette a magyarul A Sólyom végveszélyben címen forgalmazott filmjét.

[9] A nemzetközi műveletekről lásd pl. Sulyok Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat, Budapest, 2004.

[10] Minderről részletesen lásd: Menkhaus, Ken: Somalia: State Collapse and the Threat of Terrorism. Oxford University Press, Oxford, 2004., Adalphi Paper 364; Menkhaus, Ken: The Crisis in Somalia: Tragedy in Five Acts. African Affairs, 106/204 (2007), 357-390.

[11] Van Notten, Michael: The Law of the Somalis, A Stable Foundation fo Economic Development in the Horn of Africa. The Red Sea Press, Trenton-Asmara, 2005.

[12] Lásd Little, Peter D.: Somalia: Economy without State. James Currey, Oxford, 2003.; Mubarak, Jamil A.: An Economic Policy Agenda for Post-Civil War Somalia. How to Build a New Economy, Sustain Growth, and Reduce Poverty. Edwin Mellen Press, Lampeter, 2006.

[13] Menkhaus 2004, 53.

[14] Shay, Shaul: Somalia Between Jihad and Restoration. Transaction Publishers, New Brunswick, 2008, 104.o.

[15] Lásd Hettyey András: Szomália története és a környező országok szerepvállalása 2004 óta. In: Külügyi Szemle, VII. évf., 2008. 4. szám, 94-118.; 99.o.

[16] A szervezetről részletesen lásd: Stig Jarle Hansen: Al-Shabaab in Somalia. The History and Ideology of a Militant Islamist Group. Oxford University Press, Oxford, 2013.

[17] Az as-Sabáb korszakairól lásd: Seth G. Jones, Andrew Liepman, Nathan Chandler: Counterterrorism and Counterinsurgency in Somalia Assessing the Campaign Against Al Shabaab, [online], 2016.09.13. Forrás: Rand.org, [2016.11.14.]

[18] Displacement continues amid recurrent clashes in north-central Somalia – UN, [online], 2016.11.12. Forrás: hiiraan.com [2016.11.14.]

[19] Lásd pl. Somalia central bank governor resigns after seven weeks, [online], 2013.11.03. Forrás: ft.com [2016.11.16.]

[20] A 2012 utáni időszakról lásd: Marsai Viktor: A szomáli szövetségi kormány első két éve és az al-Sabáb elleni katonai műveletek 2012-2014. (I.)  NEMZET ÉS BIZTONSÁG: BIZTONSÁGPOLITIKAI SZEMLE 8:(1) pp. 65-95. (2015); illetve Marsai Viktor: A szomáli szövetségi kormány első két éve és az al-Sabáb elleni katonai műveletek, 2012-2014 (II.)  NEMZET ÉS BIZTONSÁG: BIZTONSÁGPOLITIKAI SZEMLE 8:(2) pp. 96-129. (2015)

[21] The Fragile States Index 2016, [online], 2016. Forrás: fsi.foundforpeace.org [2016.11.16.]

[22] Hargéza Szomáliföld fővárosa.

[23] Unemployment fuels youth exodus from Somaliland, [online], 2011.11.22. Forrás: irinnews.com [2016.11.16.]

[24] Garove Puntföld, Adado pedig Galmudug központja.

[25] Somali's al Shabaab kills 70 in Mogadishu bomb, [online], 2011.10.04. Forrás: reuters.com [2016.11.16.]

[26] Minderről lásd: Viktor Marsai: Somalia: Security for Whom? The Polish Quarterly of International Affairs, 2015/4, Vol. 24., 35-58.

[27] Somalia gravediggers grieve improved security, [online], 2013.01.28. Forrás: aljazeera.com [2016.11.16.]

[28] Somali Diaspora Drawn Back to Mogadishu, [online], 2013.10.14. Forrás: voanews.com [2016.11.16.]

[29] Somalia – Overview, [online], 2016.04.09. Forrás: worldbank.org [2016.11.16.]

[30] Life after losing remittances: Somalis share their stories, [online], 2015.06.18. Forrás: theguardian.com [2016.11.16.]

[31] Bradbury, Mark: Becoming Somaliland. Progressic, London, 2008., 175.o.

[32] 5 facts about the global Somali diaspora, [online], 2016.11.08. Forrás: hiiraan.com [2016.11.16.]

[33] Ezek a szomálik nem tévesztendők össze az Etiópiában, Kenyában, Dzsibutiban élő őslakos szomálikkal, akik ezen országok állampolgárai.

[34] 5 facts about the global Somali diaspora, [online], 2016.11.08. Forrás: hiiraan.com [2016.11.16.]

[35] Uo.

[36] Lásd: Abdulkadir Osman Farah – Mammo Muchis – Joakim Gundel (ed.): Somalia: Diaspora and State Reconstruction in the Horn of Africa. Adonis and Abbey Publishers Ltd, London, 2007.

[37] Uo. 61., 103-105.

[38] Uo. 80.

[39] Kelet-afrikai narkotikum.

[40] Abdulkadir Osman Farah – Mammo Muchis – Joakim Gundel (ed.): Somalia: Diaspora and State Reconstruction in the Horn of Africa. Adonis and Abbey Publishers Ltd, London, 2007. 38., 60., 81.

[41] Uo. 82.

[42] Why Somalis are the targets of political violence in South Africa, [online], 2016.11.13. Forrás: hiiraan.com [2016.11.22.]; S. Africa: Silent war on Somalis in Port Elizabeth, [online], 2016.10.24. Forrás: hiiraan.com [2016.11.22.]

[43] Kamukunji Outlook Newsletter, [online], September 2012, 4.o. Forrás: Kamukunji.org [2016.11.22.]

[44] Britain's first ever annual FGM data ‘tip of the iceberg' – campaigners, [online], 2016.07.21. Forrás: hiiraan.com [2016.11.23.]

[45] The Fight Against Female Genital Mutilation in Somalia, [online], 2016.03.24. Forrás: hiiraan.com [2016.11.23.]

[46] Somalia – Overview, [online], 2016.04.09. Forrás: worldbank.org [2016.11.16.]

[48] Hungary – World Bank Database, [online], 2016. Forrás: Worldbank.org [2016.11.23.]

[49] Migration in Europe. Looking for a home, [online], 2015.08.29. Forrás: economist.com [2016.08.29.]

[50] Helsinki University to offer degree in Somali language, [online], 2016.05.15. Forrás: hiiraan.com [2016.11.23.]

[51] Immigration service: Security in Somalia improved, asylum applications to be vetted accordingly, [online], 2015.10.28. Forrás: hiiraan.com [2016.11.23.]

[52] Finland reconsiders already granted asylum rights, [online], 2016.09.16. Forrás: hiiraan.com [2016.11.23.]

[53] Lásd pl. a Maine állambeli Lewistone példáját. Abdulkadir Osman Farah – Mammo Muchis – Joakim Gundel (ed.): Somalia: Diaspora and State Reconstruction in the Horn of Africa. Adonis and Abbey Publishers Ltd, London, 2007. 59-75.o.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük