A magyar nép ősi szimbólumaival és hitvilágával foglalkozó nyolcadik könyve kéziratának befejezése után két nappal, életének 87. évében, 2007 december 9-én, Kolozsváron elhunyt Kabay Lizett.A Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra, december 15-én, szombaton, 12 órakor.A Magyarok Világszövetsége elnökének búcsúzó üzenetét András Imre Kárpát-medencei régióelnök közvetíti. Rá az egyik vele készült életrajzinterjuval emlékezünk. Ismét egy emberrel kevesebb. Fogyunk mint a gyertya…

 

A magyar nép ősi szimbólumaival és hitvilágával foglalkozó nyolcadik könyve kéziratának befejezése után két nappal, életének 87. évében, 2007 december 9-én, Kolozsváron elhunyt Kabay Lizett.A Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra, december 15-én, szombaton, 12 órakor.A Magyarok Világszövetsége elnökének búcsúzó üzenetét András Imre Kárpát-medencei régióelnök közvetíti. Rá az egyik vele készült életrajzinterjuval emlékezünk. Ismét egy emberrel kevesebb. Fogyunk mint a gyertya…

Mese és valóság: Kabay Lizett

Amikor a népmese szót halljuk, általában Jancsi és Juliska, a go­nosz boszorkány, a hétfejű sárkány és hasonló „szereplõk" jutnak eszünkbe. Márpedig a mesék ennél lényegesen komolyabb üzeneteket hordoznak, ahogyan a népművészeti mintázatok is. Kabay Lizett, a nemzetközi hírű, Kolozsvárott élõ néprajzkutató és meseelemzõ, több népszerű, ismeretterjesztõ kötet szerzõje a megfejtések mestere.

Sokakat megdöbbentett, hogy könyveiben az általános közfelfo­gástól eltérõen jó szándékú sárkányokról is olvashattak.

Mert a népmesékben nem csak rossz sárkány létezik, hanem egy olyan ha­talmas õrállat is, amelyik kincset, forrást, szép leányt véd. Ezek mind jelképek, az aranyhajú szép leány például a bölcsesség, a beavatottság kútfeje. A mesé­ben a táltos jelölt mindig valaminek a keresésére indul, és ez a valami a beava­tás. Ha például az életfán elindul felfelé, rettenetes küzdelmek között halad elõ­re, miközben olyan erõpróbákat teljesít, amelyek a világon minden beavatás­ban, igaz más-más változatban, szerepelnek. Óriási akaraterõrõl, hõsiességrõl, félelemnélküliségrõl, becsületességrõl, tisztességrõl, segítõkészségrõl kell ta­núbizonyságot tennie, mert ez a fehér táltosnak, a jó képviselõjének az útja. A magyar mitológia a természetben is megnyilvánuló kettõsséget követi, ahogyan az éj és a nappal, a hideg és a meleg, a nyár és a tél váltakozik, a férfi és a nõ különbözik egymástól. Õseink mindezt megfigyelték és beleszõtték hitéletük­be, hitregéikbe. Tehát, ha létezik jó és fehér táltos, akkor a sárkánynak és a jó tündérnek az ellentétpárja is szükségszerűen megvan, amint a bábának egyik fele a gonosz boszorkány, a másik a segítõ, óvó Istennõ.

A jó és rossz kölcsönösen kiegészíti egymást, de hol változott a jó sárkány kizárólag megölendõ gonosszá, amit a monda szerint Szent György meg is tett.

A mesében az avatandó fiatalnak át kell mennie a magasabb rendű vi­lágba vezetõ hídon. Az ott õrt álló, sárkány alakban megjelenõ jó táltossal rettenetes küzdelmet kell vívnia, akirõl csak utólag, a beavatás után derül ki, hogy a saját édesapja. Nem véletlen, hogy egyes népek, például a drui­dák és a kelták, sárkányoknak vallották magukat. Mivel a kereszténység ter­jedésével a táltos lett a megsemmisítendõ ellenség, ettõl kezdve nem be­széltek jó táltosról és jó sárkányról, a mesékben csak a gonoszság, a feketeség, a pogányság jelképeként maradt meg. Hadd mondok a csángók ál­tal is ismert székely mondát a régi és az új összemosására! Tündérek tán­colnak, mulatnak és feredõznek éjjel a Szent Anna tóban, de amikor meg­szólal a harangszó, el kell tűnniük. Ezzel az egyház azt sugallja, hogy a ha­rangszó, a reformáció elõtti katolikusság jelképe, gyõzedelmeskedik, elűzi a tündéreket és a rosszakat. A harangszó emlegetése azonban késõbbi be­toldás, mert a harang nem európai találmány, hanem Kínából jött, ahol sok évszázaddal Krisztus elõtt a kegyhelyeken és templomokban már csengety-tyűket használtak, harangokat öntöttek. Ezt azonban a keresztény papok hatalmuk jelképeként sajátjuknak könyvelték el.

Eredetileg a kereszt sem a kereszténység jelképe volt.

 

Az álló kereszt eredetileg õsi napkereszt volt, de mellette ott találjuk még a varázserejű szerkeresztet is. Itt van elõttem a körben lévõ ábrája, amit õs­történeti idõk óta ismernek a kutatók, és a négy égtájat jelenti. Benne van Kelet és Nyugat, az évszakok, a napszakok, a dél és az észak, a hideg és a meleg, azaz egymás ellentétei, de rá tudom vetíteni az emberi élet négy ko­rát, a napszakokat és még folytathatnám. A cro magnoni ember 30000 év­vel ezelõtt már jelképeket alkotott, és az õsembert bármilyen hülyének is állították be, sokkal értelmesebb volt, mint gondoljuk. Õ úgy értelmezte ezt a jelzést, hogy amikor elfogy a természet világa, a külvilág, akkor megtörté­nik az átfordulás a szellemvilágba. Mivel a szellemi lények ábrázolhatatla-nok, leírhatatlanok, elmondhatatlanok, a jelképek segítségével, elmélyülés­sel tudjuk felidézni, és megérteni õket. Közéjük tartozik a szerkereszt.

Elmagyarázná a jelentését?

A magyar szer, mint alapszó, rengeteg, nagyon fontos összetett szóban utal az elmondottakra. Ilyen a szertartás, ami olyan körtánc volt, amely a szentélyek világába visz, a latin nem véletlenül használja rá a caerimonia szót. A szer, mint mitológiai jelkép és szorzójel is használatos. A kisujjuk-kal még a cigányok is észrevétlenül keresztet tesznek arra, amit meg akarnak szerezni, amire alkusznak. Sokan a dõlt kereszt jelét teszik a ke­nyérre, mielõtt megszegik, az erdélyi kóslakiak a kendõjüket kereszt alak­ban kötik meg Egyik nagyon fontos leágazása a szerkeresztnek a szerzõdés, az analfabéták aláírás helyett nem véletlenül nyomtak az ujjukkal keresztet a papírra. A rendszer, a szervezés, a szerzõdés ellentéte a szertelen, a szervezetlen, a rendetlen.

Napjaink aggasztó jelensége, hogy gõzerõvel folyik a kizárólag a magyarság õsei körében élt táltosok és a más népeknél mindmáig működő sámánok összemosása.

Már hogy lenne a táltos sámán, amikor megvan a magyar neve? A kettõ között óriási a különbség. A sámánizmusról köztudott, hogy nem tételes val­lás, nincs bölcseleti, elméleti háttere, míg a magyar táltoshitnél az ábrákból mindenütt kihámozható a nagyon erõs alap. A műtáltosokat is legjobb kike­rülni és nem idegen forrásból szerezni az értesüléseket, hiszen a magyar tündérmesékben, nyelvben és népi ábrázoló művészetben minden együtt van, csak össze kell fogni õket. Nagyon nagy hiba, hogy a legműveltebb em­berek sem a belsõ fejlődésű magyar hagyományokhoz igazodnak, hanem ahhoz, hogy nyugaton mit írnak és mit kürtölnek világgá. Mi nem nyugatiak vagyunk, mindmáig megõriztük Keletrõl hozott õsi hagyományainkat. Hiába van átjárás a druidák és más egyetemesen emberi megnyilatkozások, pl. a tibeti misztika felé, a magyar nyelv és népművészet olyannyira sajátosan a miénk, hogy azt magából kell magyarázni és megfejteni. Minden az összpon­tosítással, az akaraterõvel, a lelki erõvel kezdõdik, a titokig, a beavatásig azonban csak az arra legalkalmasabbak juthatnak el. Napjaink elektromos tömegtájékoztatása éppen ezt a kiválasztást akarja ellehetetleníteni az elme szétszórttá tételével, a hirdetések folytonos vibrálásaival, a modern filmmű­vészetben a gyakori vágásokkal, ahol semmi semmivel nem függ össze.

Az ifjúság szellemiségét romboló brutális filmek készítõi azt hoz­zák fel védelmükre, hogy a régi korok meséi is rémisztõek voltak.

Akkor nincsenek tisztában azzal, hogy a Grimm testvérek felnõttek szá­mára gyűjtötték a meséket, amelyekben valóban akadtak olyan rettenetes jelentek, hogy ki is kellett hagyni belõlük. Ezzel szemben nálunk ott voltak a sok táltos és tündérmesét ismerõ híres mesefák. Míg nálunk mindig a sze­gény, vagyontalan ember indul el, hogy meglelje az ismeretet, a magasabb rendű tudást, addig a nyugati mesékbõl éppen ez a mesegerinc hiányzik, de még ott is rengeteg a keleti vonás, hiszen a keleti meséket az arabok hoz­ták Spanyolországba és a zsidók onnan terjesztették el egész Európában.

Néprajzosaink errõl nem vesznek tudomást, helyette francia ponyváról, meg olasz könyvekrõl beszélnek. Tündér Ilona annak ellenére a miénk, hogy a magyar hivatalos hozzáállás elkeni, Diószegi Vilmos a Magyar Néprajzi lexi­konban is ímmel-ámmal kerülgeti. Én csak azt kérdezem, miért létezik ak­kor a tündér szavunk? Miért ismeretlen ez a szó külföldön?

Heribert Illig a kitalált középkorral az avarok háromszáz éves tör­ténelmét igyekszik elvenni a magyaroktól.

A griffes-indás mintakincset éppen az avarokra tartják legjellemzõbbnek. Hová lett a griff a késõbbiekben? Turul lett belõle? Az inda megmaradt. A mi indás díszítésünk úgyszólván egyetemesen fellelhetõ a szabad vonalú rajzolatokban, ezért a hivatalos néprajz a reneszánszból származtatja, van­nak tehát nagy félrelátások. Ugyanez a helyzet a kalotaszegi bútorokon min­denütt elõforduló kehellyel, ami megtalálható az Alföldön is olyan füles edé­nyen, amelyet olasz korsónak tartanak. Csakhogy ez eredetileg a keleti, sár­kányfülű edények „leszármazottja".

Köztudott, hogy nem osztja a finn-ugor elméletet. Ezt többek kö­zött azzal indokolja, hogy a finneknél hiányzik a turulos eredetmon­da, és náluk a medve jelenti a totemállatot.

A magyar mondakincsben a kultikus lények többnyire összetettek, aho­gyan az ember fejű, madár testű madárasszony. De ha nem is ilyen keverék­lények, akkor is összetettek, a nyakukon örvet, a farukon, derekukon tolljel-zést, Napot, Holdat, tűzháromszögeket viselnek. Amikor egy állat a pontos természeti másolatával jelenik meg, az csupán medveábrázolás, nem mito­lógiai üzenet. Hozzánk Lükõ Gábor próbálta behozni a medvekultuszt.

Mit ajánl azoknak a fiataloknak, akik a néprajzzal és jelképrendsze­rének megfejtésével kívánnak foglalkozni?

Mindenek elõtt a múltban lezajlott eseményeket, az onnan örökölt hagyo­mányokat tanulmányozzák. A jelképeik szellemi tartalmát keressék és ne gondolják, hogy a talizmánok és amulettek csak olyan fityegõk voltak, mint amelyeket most a bazárokban lehet kapni. Egykoron az elmélyülést segítet­ték, ami elvezetett a lényeghez, a belsõ tartalomhoz. A jelkép nem ikon, nem úgy ábrázolja a dolgokat, mint egy természet után készült fénykép, ráadásul minél egyszerűbb, annál összetettebb a tartalma. A magyar nyelvet sem úgy kell felfogni és vizsgálni, mint szedett-vedett, innen-onnan összehordott vala­mit, hanem õsi gyökerű hagyatékot. László Gyula mondotta, hogy pusztán a magyar szókincs alapján úgy le lehetne fordítani az egész Bibliát, hogy egyet­len szlávoktól vett kölcsönszót sem használnánk. Ezek az elemek ott vannak a nyelvben, mesében, hímzésekben, temetõk kõfaragványain, az ajtófélfá­kon. A jövõ az volna a magyar kutatás és a fiatalok számára, ha nem az ed­dig hangoztatott és erõltetett elveket és tanokat vennék irányadónak, s nem azon keresztül igyekeznének megérteni a magyar hagyományt, hanem belül­rõl, az õsnyelv, a népművészetünk és a mesekincsünk alapján.

Jelenthet-e az említett hagyaték és az õsi jelképek felé fordulás va­lamilyen kedvezõ változást ennek a megbolondult és vesztébe roha­nó világnak?

Ezek a jelképek – mert, ami mögöttük van, az nem meghaladott és nem meghaladható – napjainkban is ugyanolyan érvényesek és fontosak, mint valaha voltak. Velük ellentétben a zagyvaság annyira felszínes és gyatra, hogy nem elégítheti ki az emberiséget. Ezek mögött mindig is keresték a szellem igazságát és az igaz megismerést.

Ez akár szellemi gyógyírként is felfogható.

Hihetetlen ajándék és izgalom az ember számára, amikor rájön, hogy egy jelenleg ostobának tartott babona mögött valaha valódi tartalom és össze­függés létezett. És itt visszakanyarodunk az erõkhöz, mert ahogyan a hajda­ni, úgy a késõbbi mágikus cselekmények is hipnózison alapulnak. És itt jön a táltos hatalmas szerepe és tudása, amit szerintem nem fejtettek és magya­ráztak meg eléggé, nevezetesen azt, hogy a táltos minél avatottabb és na­gyobb tudású volt, annál erõsebben tudott befolyást gyakorolni, ezért nyu­godtan hihetünk a csodálatos gyógyításokban. Ez hitelesíti számomra Jézus csodatételeit, hiszen nem új lábat adott a bénának, hanem vissza tudta ad­ni a járóképességét. Ez a legfontosabb üzenete a táltosságnak és ez megint alapjában választja el a sámánizmustól, ami kimondottan olyan gyakorlatok­ból áll, amelyek leviszik a másvilágba, majd onnan visszahozzák az elve­szett lelkeket.

A Szelet vetõ táltos című könyvében az életfonalat és a vitézkötést egynek veszi.

Ezek varázskötések, amelyek egyetlen vonalból készülnek, eközben nem szabad felemelni az eszközt, mert megszakad az összpontosítás. Ha ugyan­is felemelem a kezem, akkor már másra gondoltam, vagy valami elterelte a figyelmemet. A varázsló is azért áll a körbe, mert ott van a világ közepén, az életfa is a világ tengelyén nyúlik fel a sarkcsillagig. Ezek a nagy, képlet sze­rű ábrák azért kiválóak, mert amikor az ember tájékozatlan, hogy miként vé­lekedjen, akkor csak elõveszi az életfa képletet. Róla azt kell tudni, hogy a világ tengelye, akár oszlop, akár hegy, akár hármashalomnak a középsõ ki­emelkedõ közepe. Két szélén két õr állt, csakhogy amint telt, múlt az idõ, már azt látjuk, hogy két õrangyal tartja a címert. Ezt a változást a heraldikai beosztás is átvette és teljesen kisajátította. Nem tudom, van-e heraldikus, akinek eszébe jut, hogy a magyar népművészetben az életfa két oldalán két szarvas, két madár, két virág van. Nem véletlen, hogy már az egyik tatárla­kai táblácskán is a két kecske látható.

Eredetileg megjelent a Magyar Demokrata 2004/47 számában

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük