Sok megható történettel, családi relikviával, évtizedeken keresztül féltve őrzött irattal találkoznak Magyarország csíkszeredai konzulátusának munkatársai az állampolgársági kérelmek átvételekor. Egy hetven évvel ezelőtt készült fénykép most, 2011 februárjának elején emberi sorsokat kapcsolt össze.

Sok megható történettel, családi relikviával, évtizedeken keresztül féltve őrzött irattal találkoznak Magyarország csíkszeredai konzulátusának munkatársai az állampolgársági kérelmek átvételekor. Egy hetven évvel ezelőtt készült fénykép most, 2011 februárjának elején emberi sorsokat kapcsolt össze.

A csíkszeredai magyar konzulátuson dolgozók munkája nem csak az állampolgársági kérelmekhez szükséges iratok számbavételéből és átvételéből áll. Együttérzésük, odafigyelésük jólesik a kérelmezőknek, az itteni emberek bizalma, szeretete pedig meghatja őket. Elbeszélgetnek az emberekkel, meghallgatják azokat a történeteket, amelyeket ki-ki fontosnak tart magyarságával kapcsolatban, megnézik, lemásolják a ritkaságszámba menő kordokumentumokat. És – ismétlem – gyakran meghatódnak.

Valahogy így történt akkor is, amikor Szabó Ibolya az állampolgársági kérelme mellé egy hetven évvel ezelőtt készült fényképet és egy verset csatolt. A verset a magyar hadsereg bevonulásakor, tízévesen szavalta el. Az egyik magyar katona örömében ölbe kapta a kislányt – ekkor készült a felvétel.


Lehet-e a kérvény mellé fényképet és verset csatolni, van-e helye emléknek a száraz iratcsomóban? Ezt kérdezte a kérvényt átvevő hölgy Böhm Dávid konzultól, aki csak rápillantott a képre, és azonnal igennel válaszolt. Később ellenőrzésre hozzá került a dosszié, és akkor már figyelmesebben megnézte a fényképet. A mosolygós katona ismerősnek tűnt.

– A papírok közé ajándéknak odatettem a vers másolatát, bizonyításképp, nehogy kétségbe vonják, van-e bennem magyar vér – meséli Szabó Ibolya. – A hölgy, aki átvette, azonnal odanyújtotta Dávidnak azzal, hogy nézd meg, milyen kincset kaptunk. Ő ránézett a képre, rám kacsintott, összemosolyogtunk.

– Az adatlapokat átveszik a kollégák, rengeteg anyakönyvi kivonatot nézünk, olvasunk. Hozzám azzal jöttek oda, hogy Ibi néninek van egy kérése: fényképet is szeretne csatolni. Ez nem szokványos, hiszen egy fotó nem támogató dokumentum – egészíti ki Böhm Dávid konzul. – Mi az adatlapok, dátumok, anyakönyvi kivonatok mögött látjuk az embert, látjuk az életrajzot, amit viszont Budapesten nem látnak. Ott, az állampolgársági hivatalban azt látják, hogy mi az, ami bizonyít. Úgyhogy nagy örömmel tettünk eleget ennek a kérésnek. Amikor mint konzul, megkaptam az egész dokumentációt, akkor néztem meg a képet, olvastam el a verset, és felfedeztem, hogy az úriember a fényképen kísértetiesen hasonlít a nagyapámra, akiről tudtam, hogy itt volt a visszafoglaláskor. Másnap felhívtam édesanyámat, elmondtam, hogy találtam egy képet, valószínűleg az édesapja van rajta, de azért jó lenne bizonyítani. Egy órán belül interneten hat-nyolc fotót küldött, valamint a katonakönyv másolatát, amiben ott áll, hogy nagyapa itt volt Erdélyben abban az időben. Egyértelmű volt tehát, hogy ő van a képen. Akkor hívtam fel Ibi nénit, hogy találkozzunk, beszélgessünk.

Balogh György konzul pedig úgy gondolta, az esetnek sajtónyilvánosságot kell adni, és értesítette a Duna TV-t. Azért, mert Magyarországon nem értik, nem érthetik, hogy az állampolgárság mit jelent az itteni emberek számára.

– Budapestről ezt nem lehet megítélni. Mint minden, ez is át van politizálva, érvelnek mellette, ellene, de a valós értékét nem tudják felmérni az emberek. Mert nem itt vannak, nem ők veszik át a kérelmet, nem látják a könnycseppet az arcokon – mondja Böhm Dávid.

Hogy mennyi minden játszott közre abban, hogy az egykori katona unokája és az egykori kislány megismerje egymást, hosszasan sorolja a fiatal konzul:

– Én egy hónapra jöttem Csíkszeredába, hétfőn megyek haza. Két helyszínen vesszük fel a kérelmeket, Ibi néni pedig oda kapott időpontot, ahol én vagyok, ráadásul két műszakban dolgozunk, délelőtt-délután, hetente váltjuk egymást. Ketten voltunk konzulok, én kaptam meg az ügyet, nem a kolléganő. Ennyi véletlen nincs. Ez Gondviselés.

Ráadásul viszont: Ibi néni fia Pécs mellett él, Dávid édesanyja szintén pécsi. Dávid középiskolás korában járt Székelyföldön, iskolájának a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiummal van kapcsolata, az iskola kórusával Csíkszeredában is szerepeltek. Ibi néni pedig a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett.

Németh József egykori magyar katona, aki ölbe kapta a szépen szavaló kislányt, nem járt többet Erdélyben. Ott volt Felvidék, Erdély visszacsatolásakor, majd a keleti fronton megsebesült. Életét megmentették, hazakerült. Lányának mesélt élményeiről, a három hónapos erdélyi tartózkodásáról, nosztalgiával emlékezett a Hargitára, a hegyekre, az emberekre, arra a szeretetre, amivel itt fogadták őket.

Azt hiszem, érthető, hogy Böhm Dávid konzul, Németh József egykori magyar katona unokája ott szeretne lenni Ibi néni eskütételekor. Mert amint mondja: „Nagyapám fegyverrel jött, én meg pecséttel és tollal. Remélem, hogy ez a bevonulás tartósabb lesz, mint az övé."

Takács Éva, Hargita Népe

Az eredeti megjelent:

http://www.erdely.ma/mozaik.php?id=84753&cim=nagyapam_fegyverrel_jott_en_meg_pecsettel_es_tollal%94

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük