Már egy hete, hogy véget ért a jubileumi, 25. Mesterségek Ünnepe, de bennem továbbra is igen erősen él a hangulat. Sokszor még most is hallom a mesterek munkájának „zenéjét", érzem a fa, az agyag, a bőr, a gyertya, a levendula illatát, és várom már a következő, vagyis huszonhatodikat, ahol ismét szeretnék jelen lenni.

 

 Már egy hete, hogy véget ért a jubileumi, 25. Mesterségek Ünnepe, de bennem továbbra is igen erősen él a hangulat. Sokszor még most is hallom a mesterek munkájának „zenéjét", érzem a fa, az agyag, a bőr, a gyertya, a levendula illatát, és várom már a következő, vagyis huszonhatodikat, ahol ismét szeretnék jelen lenni.

 

Na de előbb álljon itt néhány sor, kevéske fotóval azoknak, akik nem élték át személyesen ezeket az élményeket.

Nem, mert ugye nem volt kedvük eljönni, vagy túl melegnek tartották az időt (jóóó, hát tényleg az volt), vagy egyszerűen lehetőségük nem volt. És persze azoknak is, akik felmentek a várba. Nekik azért, hogy még erősebben emlékezzenek.

 

Hiába töprengtem, hogy mi más írjak, mint az előző években, amikor is az írásaimban azt részleteztem, mennyire jól éreztem magam, nem tudok most sem másról nyilatkozni. Néhány részlet azonban most erősebben ragadott magához. Például, amikor megálltunk Gáts Tibor citerakészítő előtt, és ott is ragadtunk hosszú percekre. Nem hagyott továbbmenni a muzsika, és az a hangulat, melyet zenéjével teremtett.

 

Vagy, amikor a videót bekapcsolva tanúi lehettünk egy kancsó születésének. Egy kis darab agyag, egy korongozó asztal, és két olyan kéz, mely remekül érti ezen tárgyak nyelvét, hisz harminc éve „beszélget" velük. Néhány perc. Ennyi volt csupán a művelet, vagy inkább művészet, míg a mű elkészült. Egy alaktalan agyagdarabból egy mintás kancsó, mely kikerült a napra száradni. Akarom mondani kikerült volna, de egy szemfüles látogató odalibbent, és elkérte alkotójától. Egy cseppet irigylem most a csoda birtoklásért, de a fotója nekem is megmaradt.

 

Vagy mikor megálltunk egy esztergagép (kicsit már túl modern volt ez nekem) előtt, melyen szemünk láttára alakult a fa. És az az illat! A fa illata megmunkálás közben.

 

Persze mi is megéheztünk, de nem is szándékoztunk teli gyomorral jönni, hiszen első nap hozzájutottam egy menüsorhoz, melyen Nyers Csaba étkei voltak minden napra felsorolva. Kérem szépen, bevallom. Előre megfontolt szándékkal, üres gyomorral mentünk fel a negyedik napon a várba, és alig vártuk, hogy megkóstolhassuk a lestyános köleskását, melyhez otthonról – szintén előre kitervelve – magam sütötte kenyeret vittünk. Nah azóta vásároltam lestyánt, beszereztem a kölest, zöldséget pedig tudok venni bárhol. Recept? Hát nekem van netem, Nyers Csabának pedig szakácskönyve.

 

 

 

 

 

 

Nah, de ha én leírom az összes élményemet, akkor több órás olvasásra számíthatna, én pedig több órás írásra. Így a többit tömören összefoglalva: az egész ismét remek volt.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük