Nőnapon mutatta be a Miskolci Balett új produkcióját Férfiak, nők, Fellini címmel, (lásd: http://euroastra.hu/node/88944) és az egyébként is különleges előadás most egy újabb árnyalattal gazdagodott. Ami csak a táncszínházra vetülve árnyalat, hiszen Éder Vera és Gálos Mihály Samu fotográfus Férfiak, Nők című, a Miskolci Nemzeti Színház foyer-jában látható kiállítása minden értelemben önálló alkotás.

 

Nőnapon mutatta be a Miskolci Balett új produkcióját Férfiak, nők, Fellini címmel, (lásd: http://euroastra.hu/node/88944) és az egyébként is különleges előadás most egy újabb árnyalattal gazdagodott. Ami csak a táncszínházra vetülve árnyalat, hiszen Éder Vera és Gálos Mihály Samu fotográfus Férfiak, Nők című, a Miskolci Nemzeti Színház foyer-jában látható kiállítása minden értelemben önálló alkotás.

 

A színházi világnap alkalmából nyitották meg a Nő, Férfiak című fotókiállítást, amelyet színház fotósai, Éder Vera és Gálos Mihály Samu készítettek a Miskolci Balett művészeiről.

A kiállításon a fotográfusokkal Csörnök Mariann beszélgetett.

 

Férfiak, nők és a tervezett véletlen. Ahogy a szeretetből ólomsúly lesz. Vagy erő, ami megtart engem és a másikat. Taszító közelség, összekapcsoló távolság. Fotók nőkről és férfiakról. Egy táncelőadás apropóján, de a két fotós és a hat táncos önálló produkciójaként – Miskolcon, a színházban.

 

A táncelőadás nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a két koreográfus, Kozma Attila és Stayce Camparo (lásd: http://euroastra.hu/node/88447) elmondja, hogy – Fellini világához erősebben vagy lazábban kapcsolódva – mit gondol a csontig lerágott, de teljességében soha fel nem tárható témáról: a férfi és a nő kapcsolatáról. Aztán a színház felkérte a két fotóst: fogalmazzák meg ők is gondolataikat, természetesen a maguk nyelvén, fotográfiai eszközökkel.

 

Ezek a jelenetek, kapcsolódások nem szerepelnek az előadásban – tisztázza azonnal a két produktum viszonyát Gálos Mihály Samu. – Az előadásnak van vonalvezetése, nekünk viszont kicsit szabadabb volt a kezünk, több táncos segítségével ábrázolhattunk egy kapcsolatot. Ugyanakkor nehezebb is volt a dolgunk, mert előadáson kívül, szinte egy pillanat alatt kellett megteremteni négyünk – a két fotós és az épp fotózott két táncos – között az összhangot, aminek létre kellett jönnie ahhoz, hogy ezek a képek elkészülhessenek.

Ebben az esetben a két fotós között is sajátos munkamegosztás volt: Éder Veráé volt a mozdulatok alapkoncepciója, és az ő kezében volt a gép. Gálos Mihály Samu pedig a világításban segített. Mindkettő nagyon fontos – és mint hangsúlyozzák nem volt köztük hierarchia, egyformán figyelniük kellett a másikra. Vera jobban ismeri a színházi formanyelvet – Samu pedig ismeri Verát. És a technikát, amivel meg lehetett valósítani az akkor már a táncosokkal közös szándékot.

 

Nagyon nehéz elmagyarázni egy táncosnak, hogy mi is az a kép, ami a fejemben van – fogalmaz Éder Vera. – Nem tudom a mozdulatok nevét. Csak azt tudom elmondani, mi az a fizikai és érzelmi viszonyrendszer, amit meg kellene valósítani, amiben meg kellene találni a közös egyensúlyukat. Ebben ők rengeteget segítettek. Amit gondoltunk, azt megformálták a saját szájuk íze szerint, amikor megvolt a póz, akkor mi alakítottunk rajta… Intenzív volt ez a folyamat, és nagyon érdekes volt látni, hogyan működik az irányított véletlen. Így végül minden kép közös koncepció azokkal, akik szerepelnek rajta.

 

Kozma Attila a megnyitón arra kérte a közönséget, ne csak a sötétségből kiemelkedő testek könnyen befogadható esztétikájára koncentráljanak – szánjanak időt a titokra, ami abból kibontakozik. A sötét háttér – vagy inkább közeg – felől a fotósok is tartalom felé közelítenek.

 

Samu azt emeli ki: a világos és a sötét kettőse erős eszköz.

Ilyenkor nem figyelsz másra, csak arra, ami előtted történik. Ha sikerül kinyitnod magad, akkor benned is elindul egy történet, és megszületik a titok: hogy neked mit jelent a kép.

 

Vera a kellékek és jelmezek hiányáról beszél.

Kérdezték már, miért nem használtam kelléket. Mert nincs rá szükség. És azt is, nem akartam-e meztelen testekkel dolgozni. Nem. Egyrészt, mert nem biztos, hogy azt a mai hazai társadalom elviselné. De leginkább azért nem, mert az alapvető mondanivaló szempontjából teljesen mindegy, hogy meztelenek-e. Az a fontos, amit az a két ember mondani akar egymásnak.

 

A sötétség és a fény viszonya már a fotózás során is különleges közeget teremtett – a két táncos csak egymást látta, a fotósokat sem, és nem volt közönség. Ez szinte már valódi intim közelségbe zárta őket.

Ilyenkor nincs kamu – mondja Vera. – Inspirálva voltam az előadástól, és nagyon sokat készültem rá, pontosan tudtam, hogy mit fogok csinálni. De engem az emberekkel kapcsolatban sosem a mese érdekel, hanem az igazság. Ezért mindig a személyből indultam ki. Ha kitaláltam egy pózt, de nem érezték behelyezhetőnek az egymással való viszonyukba, akkor az értelmetlenné vált. Ha nem hittek abban, amit csináltak, az engem nem érdekelt. Nem maradt más, csak az őszinteség. És ők őszinték voltak.

 

Egyetlen fotózásra volt lehetőség, a színház magas fordulatszáma ezt engedte meg. Persze jó időnként elmélyülni egy-egy témában – de ez a különlegesen intenzív, és ezért inspiráló együttlét, egymásra figyelés és reagálás csak kifeszített körülmények között születhet meg.

 

A fotósok arról beszélnek, milyen izgalmas, hogy vajon ők mit látnak abból, ami a táncosokkal történik – és vajon a táncosok mit gondolnak, mit jelenik meg abból, amit ők csinálnak és éreznek. És most itt vannak a kifeszített képek.

A kérdések már a nézőkhöz szólnak.

 

http://mnsz.hu/

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük