Operaház Szezonnyitó

2013. szeptember 16-án BFTZ-hangverseny Pinchas Steinberg vezényletével a Magyar Állami Operaházban. A Magyar Állami Operaház április 9-én jelentette be, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának, az Operaház együttesének új elnök-karnagya Pinchas Steinberg, aki 2014 februárjától tölti be tisztségét, és koncertek mellett operákat is dirigál a 2013/14-es évadtól.

A zenekar 2013. szeptember 16-án, a szezon nyitányaként a világhírű karmesterrel ad hangversenyt. Pinchas Steinberg vezényletével szintén Wagnerrel kezdik az évadot

a Rienzi-nyitány után Beethoven: IV. (G-dÚr) zongoraversenye (op. 58), majd Brahms: II. szimfóniája (op.73) csendül fel az Operaház nagytermében.
Zongorán közreműködik: Michael Roll

"Nem csak az ujjaiban, a szívében és a lelkében is benne van a zeneiség." – mondta a neves kritikus Sir Neville Cardus, Michael Roll csodálatos karrierje elején.

Az elmúlt néhány szezon során Michael Roll olyan zenekarokkal lépett fel, mint a Dallasi Szimfonikus Zenekar, a BBC Filharmonikusok, a Gürzenich Orchestra Cologne és a Suisse Romande zenekar. Ezután Ausztráliában turnézott, és olyan remek fesztiválokon is részt vett, mint a KlavierFestival Ruhr vagy a bukaresti George Enescu Fesztivál. Európa számos pontján adott szólóestet és koncertet, többek között Berlinben, Münchenben, Hamburgban és Londonban. A Howard Shelley-vel és a Royal Filharmonikusokkal készített Beethoven- zongoraverseny felvétele pompás kritikákat kapott, és a Gramophone magazin szerkesztői ajánlásában is szerepelt.

Michael Roll Nagy-Britanniában született, bécsi zsidó szülők gyermekeként.
Zongorázni Fanny Watermannál kezdett 6 évesen, és már fiatalkorában is gyakran mutatta be tudását. 10 évesen, első fellépésén, a Birminghami Szimfonikus Zenekarral játszott.
Korán indult karrierje során a világ számos pontján fellépett, olyan karmesterekkel dolgozott, mint Boulez, Boult, Giulini, Haitink, Masur, Previn, Sawallisch, Sanderling, mostanában pedig Gergijev és Steinberg. Közreműködött többek közt a Londoni Szimfonikusok, a Londoni Filharmonikusok, a Royal Filharmonikusok, a BBC Szimfonikus Zenekara, a lipcsei Gewandhaus zenekara és a Bostoni Szimfonikusok hangversenyein. Utóbbi zenekarral debütált Amerikában 1974-ben Sir Colin Davis vezényletével. Számos nemzetközi fesztivál, többek közt Bécs, Edinburgh, Hong Kong vendége volt, Aldeburgh színpadán Benjamin Brittennel játszott. Tizenhat alkalommal lépett fel a londoni Royal Albert Hall Promenade-koncertjein.
Budapesti fellépése után Londoni Filharmonikusokkal folytatja a munkát.

A hangverseny programja:

Wagner: Rienzi-nyitány

„Rienzi című operáját – két kudarcot vallott színpadi kísérlet után – E. L. Bulwer regénye nyomán komponálta Wagner 1838-40-ben. A történelmi tárgyú mű az utolsó római tribun tragikus életét beszéli el, kiválóan alkalmas téma látványos, fordulatos, érdekfeszítő nagyopera komponálására. A szonátaformájú nyitány az opera jellegzetes témáit dolgozza fel.

A Rienzi valóban „nemzetközi" pályát futott be, mindjárt keletkezése idején: Wagner Rigában kezdett hozzá az opera írásához, Párizsban fejezte be, és végül is Drezdában mutatta be 1842-ben, óriási sikerrel." (Pándi Marianne Hangversenykalauz)

Beethoven: IV. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58

„Bár a c-moll és a G-dúr zongoraverseny komponálása között hat esztendő telt el, nem mondható, hogy ebben az időszakban a zeneköltő elhanyagolta volna a koncert műfaját. Ha forma tekintetében nem is nevezhető versenyműnek, mint zenekarral kísért szólóhangszerre írt darab mégis ebbe a kategóriába tartozik ugyanis az 1802-ben komponált két hegedűrománc; az 1803-4-es esztendőben pedig létrejött a hármasverseny. 1806-ban, a G-dúr zongoraverseny keletkezésének esztendejében írta Beethoven a hegedűversenyt is, egyéb művei közül pedig ekkor keletkezett a 32 zongoravariáció, a IV. szimfónia, a III. Leonóra-nyitány és az op. 59-be sorolt három vonósnégyes, amelyek Razumovszkij gróf nevét tették halhatatlanná.

A szimfonikus zenekar már valamennyi titkát felfedte a harminchat éves Beethoven előtt, hiszen ebben az időben már nyomtatásban is megjelent az Eroica! De mindent tud a zongoráról is: nemrég fejezte be a Waldstein-szonátát és az Appassionatát. Ilyen eszközök birtokában természetesen a zenekar és zongora közös produkcióját is másképpen alakítja ki, mint elődei, vagy egy évtizeddel korábban ő maga. A zongoraverseny műfajának nem új típusát, hanem minden esetben egyedi, sajátos és öntörvényű példáját teremti meg. A G-dúr koncert esetében ez azt jelenti, hogy a zenei mondanivaló egyes szám első személyben, a szólóhangszer, illetve a zongorajátékos szubjektív énjének legmélyéről fakadón indul el és teszi meg útját kifelé, a közösségbe, a nagyvilágba, az emberiség, illetve a zenekar hangszereinek együttese közé. A szólóhangszer öt ütemével indul a G-dúr versenymű első tétele, ezzel a páratlanul személyes és ugyanakkor tartózkodóan szemérmes bemutatkozással, amelynek során mintegy rábízza a darab mondanivalóját, a maga féltve őrzött titkát a zenekarra: vigye el üzenetét a világnak, adjon neki formát, fogalmazza meg, juttassa érvényre. Az előző versenyművek portáltémáinak határozott gesztusa, élesen kirajzolt profilja volt; ez a téma kis hangközlépésekben mozog, inkább sóhajokból, mint léptekből tevődik össze, inkább rábeszél, mint kijelent.

Éppen ebből a jellegéből fakad motivikus lehetőségeinek gazdagsága, amelyeket a zeneköltő nem mulaszt el változatosan és ugyanakkor organikus összefüggésükben felhasználni. A szonátatétel többi anyaga már ismerős: ezek a francia hegedűversenyek indulótematikáját idézik fel. Ami a zongoraszólamot illeti, az felismerhetően magán viseli a két hatalmas szonáta szomszédságának jegyeit: gondosan megmintázott szólamainak logikus szövete, ökonomikusan csillogtatott virtuozitása minden, csak nem „hálás" – a régebbi, vagy éppenséggel a romantikus zongorakoncertek szólista-bravúrjának értelmében. A G-dúr koncert versenyszólama úgy anyagszerű, ahogyan a Waldstein-szonáta. De kinek jutna eszébe az Op. 53-as G-dúr szonátát mutatós effektusai miatt csodálni? A G-dúr versenymű hallgatásánál – és előadásánál – az cselekszik helyesen, aki azt a szó szoros értelmében zenekarra és zongorára írott szonátának tekinti, e paradox műfaj minden bonyolultságával együtt.

A lassú tétel, mintha közvetlenül kapcsolódnék az első tételt bevezető zongora-deklamációhoz: csakhogy itt az egész darab a szólóhangszer és az együttes feszült, szenvedélyes párbeszédét reprezentálja. A tétel „tartalmát" illetően nem egy magyarázatot ismerünk: volt aki szöveggel látta el ezt a rendkívüli muzsikát, mások szerint maga Beethoven Orfeuszra gondolt, aki az alvilág őreit kérlelte volna. A zenekar és a zongora mindenesetre két külön világot képvisel ebben a párbeszédben: a vonósok unisonóján szenvedélyes, pontozott ritmikájú deklamáció hangzik fel minden alkalommal, a zongora korálszerűen harmonizált, esengő kérdése – vagy válasza? – egyre szenvedélyesebbé hevül és valóságos magánjelenetben ér tetőpontjára, ahol a polifon játéktól a trillaláncig és a dallamosan pergő kadenciáig, minden eszközt latba vet a magányából kérlelő, a mélységekből kiáltó ember – nevezzük trák dalnoknak vagy akár német zeneköltőnek -, hogy megnyerje ügyének az isteneket vagy az emberiséget. A zárótétel attacca kapcsolódik a megrendítő párbeszédhez. Bár a rondó témája elevenen pergő és vidám, bemutatkozása nem harsány, inkább messziről hangzó és kissé megilletődött.

Ezt a ködös távolból való érkezést jelképezi a tételnek eleinte határozatlan tonalitása: a G-dúr darab témáját a zeneköltő C-dúrban indította el, és kis időbe telik, míg az alaphangnem érzetét megerősíti a hallgatóban. A csipkefinom és játékos rondótéma mellett figyelemreméltó a tétel másik jelentős gondolata, amely felszabadult boldogságról, sőt diadalról énekel.

A G-dúr zongoraverseny volt a zeneköltő utolsó koncertje, amit maga mutatott be: 1807 márciusában, Lobkowitz herceg palotájában adta elő, nagy sikerrel." (Pándi Marianne Hangversenykalauz)

Brahms: II. szimfónia, op. 73

„Sajátságos módon egyezik az I. és II. szimfónia egymásutánja Beethoven V. és VI. szimfóniájának kapcsolatával: a c-moll művek feszültsége után mindkét esetben a fellazulás, maga-elengedés óhaja hozza létre a derűsebb szimfónia-párt. Akárcsak a Pastorale, a D-dúr szimfónia is nyáron íródott, rövid idő alatt. 1877 nyarát Brahms a Wörthi tó mellett fekvő Pörtschach üdülőhelyen töltötte, amelynek tipikus osztrák kedélyességét és nyájasságát az északról ideszármazott zeneszerző „bűbájosnak, kedvesnek" találta. A szimfónia komponálásába júniusban kezdett bele, és bensőséges barátnője, Clara Schumann három hónap múlva már az első tétel befejezéséről ad hírt egy levelében. Az év végére a teljes mű elkészült, és szerzője azt mondta róla: olyan vidáman és kedvesen szól, mintha egyenesen egy ifjú házaspár számára íródott volna. 1877. december 30-án a Bécsi Filharmonikusok mutatták be a II. szimfóniát, a világhírű magyar származású karmester, Richter János vezényletével. A bemutató közönsége a harmadik tételt megismételtette, és Clara Schumann joggal remélhette, hogy sikere átütőbb lesz, mint az első szimfóniáé volt.

A műből valóban élet és erő árad, kedély és kellem, ellentmondva mindazoknak, akik Brahmsot komor és tépelődő hangulatú művei alapján egyoldalúan ítélik meg. Ez a tépelődő hang a D-dúr szimfóniában is jelen van ugyan, a második tétel ezzel némiképpen kirí a mű egészéből. Brahmsnak azonban vélhetően az volt a szándéka, hogy ezzel adjon esztétikai hátteret a vidám tételeknek, és mintegy megakasztva a gondtalan zene folyamatos menetét, fokozza varázsát. Mert valóban, mind a rondóformájú harmadik tétel, mind a szonátaformájú finálé a napfényes oldaláról mutatja be Brahms kedélyvilágát." (Pándi Marianne Hangversenykalauz)

Szeptember 16., 20.00

BFTZ-hangverseny

Magyar állami Operaház

Vezényel: Pinchas Steinberg
Közreműködik: Michael Roll – zongora

http://www.opera.hu/

Lantai József