Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor:Tűzhangya

A  Pongor Publishing Üzleti Kiadó legújabb kiadványa, az Atlanti-óceán átevezését feldolgozó Tűzhangya  c. könyv.

A  Pongor Publishing Üzleti Kiadó legújabb kiadványa, az Atlanti-óceán átevezését feldolgozó Tűzhangya  c. könyv.

Szerzői,  Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor  szimpatikus fiatal házaspár, elsőként evezték át az óceánt, világrekordot jelentő idő alatt.  A könyvet kiadó Pongor Publishing Üzleti Kiadó 2011. június 23-án tartotta a mű sajtó-bemutatóját a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban  a szerzők és a kiadó ügyvezetője, Pongor-Juhász Attila  közreműködésével.

A kiadó felvezetőjében utalt rá, a könyv az óceánt átevező pár viszontagságos útját mutatja be könnyed, naplószerű stílusban, az ötlet születésétől, az előkészületeken át, az út részletes leírásáig.

A szerzőpáros 2006-ban, utolsó éves egyetemistaként döntött úgy, hogy halasztanak egy évet tanulmányaikból, és megvalósítják gyermekkori álmukat:  áteveznek az Atlanti-óceánon.  Kapcsolatok és pénz nélkül indultak, az első néhány hónap során csak a barátokat avatták be terveikbe, még szüleik sem ismerték azokat. Az első hallásra ijesztőnek tűnő vállalkozás sikerében kevesen bíztak, de a fiatalok lelkesedése és elszántsága az előkészületek során végül számos szakembert meggyőzött, így lettek szponzoraik és olyan szakmai tanácsadójuk, mint

Fa Nándor, aki a könyv előszavában, többek között ezt írja:

"Másképp csillog a szeme annak, aki tényleg menni akar, és másként annak, aki csak verbálisan szereti a kalandot,a tudatalattijának pedig esze ágában sincs elhagyni a nyáj nyújtotta "biztonságot".

„Ifjú barátaim, sportemberi, de főleg emberi teljesítményetek előtt megemelem a kalapom."

Megragadó hogy korábban Magyarországon csak észak-amerikai motivációs történetekről hallhattunk, olvashattunk, de most bebizonyosodott, nekünk is van hazai, saját hazánk-fiairól szóló történetünk, Viki és Gábor megtette mindazt, amiről csak álmodozunk, vagy még álmodni sem merünk.

Gábor  bevezetésként felidézte útjuk egy kritikus pillanatát; éppen hazai rádiónak adtak műholdas telefon-interjút, amikor becsapott egy óriási, hatméteres hullám a hajóba. Az értékes kapcsolattartó eszköz volt egyetlen összeköttetésük a külvilággal, az otthoniakkal, megóvása volt a legfontosabb a túlélés érdekében. Gábor a készüléket védve így kötött ki zuhanás után a hátsó hajókabinban…  Az élő rádióműsort hallgatók fültanúi lehettek a hullám becsapódásának, majd utána néma csönd következett…  Félórás telefon-szerelési szünet után sikerült életet lehelni ismét a kapcsolatba. 

Viki  is utalt rá, nagyon nagy jelentősége volt odakinn a mentőfelszerelésnek, pl. a telefonnak, de ilyen segédeszköz volt a víztisztító készülék is;  kézi erővel állítottak elő vele a tengervízből  ivóvizet, a készülék szűrőjének segítségével.

A nagy megbízhatóságú készülékkel egy óra alatt másfél liter ivóvizet lehetett készíteni. (Enyhén sós, langyos, nem a legjobb ízű, de iható.)  A víztisztító tette lehetővé, hogy nagymennyiségű ivóvíz nem terhelte a hajót, ezzel is gyorsabban haladhattak. Nagy élményt jelentett a pár számára, amikor egy vitorlás hajóval találkoztak az óceán közepén és a kapitány jéghideg sörrel ajándékozta meg őket …  Vésztartalékként azért volt a hajón mintegy száz liter ivóvíz is. Másik forrást jelenthetett volna az óceánon az erős reggeli párásodás; akár másfél liter vizet is össze lehetett volna gyűjteni a hajófedélzetről.

Az óceánt járó evezősök általában visznek magukkal elektromos víztisztító készüléket is, de a beszámolók arról szóltak, hogy ez az elektromos készülék nem sokáig bírja a mostoha tengeri viszonyokat, a kézi szűrő viszont nem mondja fel a szolgálatot, így hőseink nem is foglalkoztak az elektromos szerkezettel.

Az evezésben kétóránként váltották egymást éjjel-nappal, amíg egyikük evezett, addig a másik pihent, navigált, öltözködött, evett, aludt.  A víztisztítási tevékenység is a pihenőidőt terhelte, így naponta 3-4 órát tudtak aludni.

Nagy élmény volt partot érve a szállóban a széles vízsugár, a forró zuhany, a hét-nyolc órás alvás lehetősége.

Az út során a szélcsend a tengeren hajózók ellenfelének számít, legyen szó bármilyen típusú járműről, ilyenkor jön ugyanis a hőség, megáll a víz mozgása, s nehéz előre haladni. A másik véglet a vihar, ezért is kívánnak a hajósok egymásnak mindig „jó szelet".  Hajósaink számára a 2-3-as erősségű szél volt az ideális, ami idehaza egy szelesebb balatoni napnak felel meg. Gáborék az Atlanti óceán áramlását követték útjuk során, ez segítette haladásukat, s az uralkodó széljárás is kedvező volt számukra.

Szerintük az út sikere 20-30%-ban múlott az evezési teljesítményükön, a többi a fejben dőlt el, hogyan bírja ki saját magát és a másikat az ember. A maradék rész a navigálás pontossága, a betartott szolgálat, a technikai eszközök szemmel tartása, időbeli javítása, találékonyság az új helyzetek megoldására. A legnagyobb kincs a mintegy félmillió Ft értékű mobiltelefon volt.

A felszereléshez tartozott egy katonai kivitelű, sok mindent kibíró laptop is, még ez a vízállónak tartott szerkezet is beázott azonban a viharban, idehaza szétszereléskor titán-zselével óvott belseje is szép zöld színben „pompázott". Magukkal vitték a piacon elérhető legnagyobb teljesítményű látcsövet is, ez a biztonságos tokban, biztonságos helyen elhelyezett szerkezet is kettétört a viharban…

Sok más is elveszett a viharban, pl. a mentőcsónak evezője.  Nemzetközi tapasztalat, hogy ilyen viharok során az evezősök háromnegyedét kimentik felborulás, eszközök tönkremenetele, stb. miatt. Nagyon fontos, hogy ilyenkor a hajós megőrizze hidegvérét, mondja Gábor, hogy a megmaradt eszközökkel és a fejben lévő tudással megoldja a feladatokat, megfelelő gyorsasággal.

A tengeri evezősök nem számíthatnak semmiféle biztosító közreműködésére, életbiztosítást sem köthetnek.

Az utat megelőzően alapos egészségügyi felkészítésben volt részük, az alap-sérülések ellátása nem lett volna kritikus számukra, de valamelyikük „harcképtelenné" válása egyhónapos egyedüli „gályázást"  jelentett volna a társnak, a kétezer kilométeres távolság legyőzésére.

A hajón még az öltözés, egy zokni felvétele is kritikus művelet, mindig ki kell támaszkodni a kivitelezéséhez. Minden mozdulatot meg kell tervezni, gondolni, mert akár végzetes sérülés is előfordulhat óvatlan tevékenységnél, a helikopteres segítség érkezéséig  pedig napok is eltelhetnek.  Különleges karabinerrel rögzítették magukat a mentőmellénnyel a hajóhoz, nehogy lesodorja őket egy hullám, vagy egy hajóbillenésnél az egyensúlyvesztésből ne legyen vízbeesés.  Általában négykézláb közlekedtek a hajón, a kabin előtt volt csak egy olyan rész, ahol csendes időben 2-3 percre fel tudtak egyenesedni.  A hajón a holmik sűrűn, rendszerben voltak tárolva, erről külön térkép készült, hogy meg lehessen találni a keresett dolgot.

Egy alkalommal megfordult a szél és visszafelé sodródott a hajó, a szembejövő hullámok és a szél miatt értelmetlenné vált az előre evezés, ekkor került sor a vízkészlet feltöltésére, alvásra és a nagymosásra. 24 óra után ismét visszaállt a rend, folytatódott az előre haladás. Az út más részében a testen lévő ruha mosását elvégezte az eső.

Menet közben sort kerítettek fürdésre is a 3-4 km mély óceánban, eleinte nagy óvatossággal, biztosítással, később egyre merészebben, nagy élvezettel.  Derült napokon kristálytiszta mélységével csodákat tárt a víz a letekintő elé, irdatlan mélységben apró lényekként úszkáltak a felszínen ember nagyságú halak. Egy kis kísérő-haluk is akadt, aki 2.500 kilométeren át követte hűségesen a hajót, a hajózók magányosságát nagyszámú delfin, hal és sok-sok madár enyhítette. Ijedelmet okozott egy nagy fregattmadár, amely le akart szállni az árbócra, már pedig ez hajós-babona szerint balszerencsét jelent, sikerült elhessegetni. Cápa is került útjukba, amely a hajózókkal rögtön a szemkontaktust kereste…, majd a horgonyt szemügyre véve odébbállt.

Az Euroastra felvetésére, hogy új kutatások szerint az emberi szem is tartalmaz földmágnességre érzékeny mikro-alkotórészeket, akár a madarak és más élőlények szervezete, Gábor elárulta, bizonyos hajóút megtétele után, furcsa mód, felkelés után valahogyan érzékelte, melyik irányban milyen távolságra lehetnek a szárazföldtől…

A könyv cím-választásáról  szólva Gábor elmondta, utólag nem tűnt a legszerencsésebbnek, ehhez a létező rovarhoz ugyanis  világszerte kellemetle képzettársítások tapadnak, nemzetközi közellenségnek, kártevőnek számít.  Minderről nem is tudva, a névválasztás csak a hajóépítés végső fázisában merült fel, amikor a hajózó dokumentumok jóváhagyását kellett igényelni. Baráti ötlet volt; a hajó vörös színű,  készítői hangyaszorgalommal dolgoznak rajta, legyen hát Tűzhangya a neve.  (A hajó orra hasonlít is egy rovar megjelenésére. )

Rögtön az út elején négynapos, tomboló viharba került a Tűzhangya, amit a párnak hajókabinban, sodródva kellett eltöltenie.  A marokkói nagykövet és a marokkói parti őrség megmentésüket próbálta szervezni, de csak azt tudták telefonon közölni, ilyen méretű viharban még a különleges mentőhajó legénységét, épségét sem tehetik ki kockázatnak…

A párnak el kellett döntenie, ha vízi mentéssel nem tudják őket kiszedni a tízméteres hullámok közül, akkor igénybe vegyék-e a mentőhelikopter segítségét, hagyják-e elúszni az egész út sikerét, álmaikat. Fél óra alatt meghozták életük legnagyobb döntését, ahogy Viki ezt elnevezte.  Arra gondoltak, ők építették a hajót, bele tették szívüket, lelküket, tudták, hogy megbízhatnak benne, így amellett döntöttek, amíg a hajó bírja, addig ők is kitartanak, magukra zárva a kabinajtót, megpróbálják túlélni a vihart, és sikerült. Csurom vizesen, remegve négy napon át. Végül is az út sikert hozott, s még többet tudtak kihozni belőle, mint tervezték;  világrekord lett belőle.  Ők eredetileg megelégedtek volna azzal is, ha átérnek az óceánon-60-70 vagy 80 nap alatt.

A könyv írásakor azt tartották szem előtt, hogy át tudják adni azokat az érzéseket, amelyek a hajóépítés körüli küzdelmek, a tervek kibontása, a hitetlenkedések, a segítségek, az emberi erővel való óceán-átszelés során bennük felmerültek.  Az átkelést megelőzően nem volt evezős tapasztalatuk, csak néhány héttel korábban töltöttek el egy hetet az Adria partján. Magát az óceánt sem látták korábban, vonatkozó vízi ismereteik nem voltak.

Az óceánon, a vihart követő napokban fogalmazódott meg bennük a gondolat, ebből a kalandból akár könyv is születhet.

Viki és Gábor könyvükben őszintén mesélnek arról, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a hajójuk sajátkezű megépítése, a szponzorok felkutatása, majd később az út során. Hogyan találtak barátokra ismeretlen országokban, milyen emberfeletti küzdelmet folytattak az olykor 8-10 méteres hullámokkal, esővel, széllel, hőséggel és hideggel. Milyen lelki változásokon mentek keresztül, az óceán magányában, miközben több mint 5 ezer kilométeren keresztül, felváltva, kikötés nélkül eveztek a spanyolországi Gran Canaria szigete és a Karib térségben fekvő Antigua partjai között.  Milyen sokat jelentett számukra a család egyöntetű lelki támogatása, milyenek voltak hétköznapjaik egy nem hétköznapi közegben, a 9 méter hosszú, másfél méter széles hajóban, ahol több mint 50 napot töltöttek szinte teljes magányban.

A könyv felelős kiadója, Pongor-Juhász Attila mondja;  amikor meghallotta, hogy Viki és Gábor szeretnék megírni utazásuk történetét, azonnal tudta, ebből remek könyv születik.  A magyarok igen szkeptikus emberek, főleg a külföldiek sikereivel kapcsolatban. Mindig van egy jó indokunk, amivel megmagyarázzuk, másoknak miért sikerül, s nekünk nem.  A Tűzhangya körüli történetben az a legjobb, hogy Viki és Gábor olyan, teljesen átlagos családból származó magyar fiatal, akiknek nem volt különleges támogatottsága, mégis megcsinálták, amit elterveztek.

Ez teszi őket igazán hitelessé, és indíthat utánzásukra bárkit, akinek vannak még céljai az életben, s azokat szeretné el is érni.

Jellemző részlet a könyvből:   „Kinn az óceánon nem volt semmi körülöttünk, se tévé, se reklám, se divat, se család, se szomszéd, nem kellett senkit semmiről meggyőzni, és senki nem szólt semmiért. Az óceánt nem érdekli, mennyi pénz van a zsebedben, és milyen jólfésült vagy, sem az milyen parfümöt használsz. Egyszerűen az óceánt nem érdekli, ki vagy!   És amikor erre rájössz, már nem akarsz valakinek tűnni, már nem érdekel az egód. Csak hajózol. Egy óceáni vihar egy ilyen kis hajóban elmossa az ember egóját, a lelke pedig leköltözik a gyomrába, és azért cselekszik, hogy holnap is éljen."

 S hogyan hatott kapcsolatukra az út?

Viktória elmondta, egyértelműen megerősödött kapcsolatuk a viszontagságok során. Ismeretségük a középiskolából származik, de ez az út még jobban összehozta őket, megismerték, hogy kritikus helyzetben hogyan számíthatnak egymásra.  Megtanulták egymás határait, s azt, hogy ő pl. végletes helyzetben maximálisan számíthat Gáborra, mert ilyenkor nem omlik össze, nem esik pánikba. Összeszedett, nyomás alatt még gyorsabban cselekszik, még jobban tudja, hogy mit és hogyan kell tenni.

Gábor sem csalódott Viktóriában, emlékeztetett, ilyen, esetleg több hónapos óceán-átkelő útra férfiakból álló evezős párosok vállalkoznak, sok éves barátsággal a hátuk mögött, 20-25 éves versenypálya befejezéseként. Igen gyakori, hogy visszafordul a hajó, az egyik kimenteti magát, a másik továbbmegy, vagy mindketten feladják. Elég gyakoriak a veszekedések, ugyanis nagyon kicsi ez a hajó,  1,5-2 méter távolságnál távolabbra nem is lehetnek egymástól sem alvás közben, sem a reggeli „toalett-használatkor", evés közben, a mikor mélyponton van valamelyikük, stb. 

A kapcsolat olyan mélységében vizsgázik, hogy vagy megmarad, vagy bekövetkezik a teljes szakítás.  Nincs középút, más utazók (pl. vitorlázók) is azt mondják, olyan nincs, hogy egy kapcsolatot ez tesz biztossá, tehát vagy erős volt eleve, és még erősebb lesz, vagy nem működik tovább. Itt nincs kibeszélési, tanácskérési lehetőség, az egymás között felmerült gondokat ott kell megoldani. Ez csak egy irányba tud menni, ami szinte élet-halál kérdése. Amennyiben nem egyezik a véleményük, mondja Viktória, nem az a fontos, kinek lesz igaza, hanem hogyan megy sikeresen tovább a vállalkozás. Megbeszélték, félreteszik az egót és csakis arra összpontosítanak, hogy biztonságosan, a lehető legrövidebb idő alatt átérjenek. Ez sikerült, mert olyan veszekedés nem volt a hajón, amikor nem értettek egyet és lezárult a megoldásra lehetséges idő, mindig meg tudták oldani, a lehető legrövidebb idő alatt.

Gábor ehhez hozzáteszi, megállapodtak, biztosabb dolog akár rosszabb döntést is hozni együtt, mint, hogy ne értsenek egyet.

 A szerzők életrajza

 Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor  élete hasonlóan alakult, mint a legtöbb mai magyar fiatalé, új fordulatot akkor vett, amikor belevágtak régi álmuk megvalósításába és építettek egy különlegesen kialakított evezőshajót, s ezzel átevezték az Atlanti-óceánt, első magyar párosként.  Viktória és Gábor fiatal házasok, akik ezzel a nem mindennapi teljesítménnyel váltak ismertté.

Viktória 1983-ban, Gábor 1981-ben született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába járó diákként, egy futóversenyen ismerkedtek meg. Ketten alkottak egy csapatot a többi hat fős csapattal szemben, így lettek a versenyen másodikok, majd egy évvel később ugyanezzel a felállással meg is nyerték a versenyt. Már akkor kiderült, jó csapatot alkotnak együtt: amibe ketten belevágnak, abból kihozzák a maximumot.

A középiskola után együtt mentek egyetemre: Viktória formatervező művésznek, Gábor építész tervező művésznek tanult. Itt érett be mindkettőjük fejében a már korábban megfogant célkitűzés: az óceánon akarnak hajózni! – Sőt átevezik az Atlanti-óceánt.

Álmukat nem verték nagydobra,  az elején mindenképpen szerették volna távol tartani magukat a kétkedőktől.

Viktória 23 éves volt ekkor, Gábor 26. születésnapját pedig kint a vízen ünnepelték.

A történetet hajónaplóban rögzítették, és könyv is született belőle Tűzhangya címmel.

Az út előtt sohasem eveztek, de hihetetlen kalandos, viharokkal tarkított 51 napos evezés után átértek a túlpartra, s ezzel az eredménnyel vegyes-párosként világrekordot döntöttek.  Washingtonban a National Geographic Adventure  az év kalandja (Best of 2008 Adventure) díjjal ismerte el a teljesítményüket,  Londonban Guinness World Records kitüntetést kaptak.  Az általuk tervezett Tűzhangya itthon elnyerte a Magyar Formatervezési Díjat; a hajót pedig Budapesten a Magyar Iparművészeti Múzeumban, és Bécsben a Vienna Boat Show-n láthatta a nagyközönség.

 Az óceán-átevezés után a fiatalok visszatértek az egyetemre és 2008-ban befejezték tanulmányaikat.

Az átevezés csak a kezdete volt a tengeri életnek. Azóta több ezer mérföldet hajóztak a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon.  Az elmúlt években a Rakonczay házaspár kidolgozott egy programot és számos helyszínen tartottak személyiségfejlesztő tréninget magán és üzletemberek számára a hatékony cél-megvalósításról.

 A kiadó  felmutatta a vihartépett magyar zászlócskát, mely megjárta az óceánt, s felhívta mindenki figyelmét, merítsünk belőle energiát; kezdeti kapcsolatok és pénz nélkül sikerült támogatókat találni, s ha nekik sikerült, másnak is sikerülhet!  Van saját, magyar büszke példánk, éljük meg, mert a miénk!

A Tűzhangya  magával ragadó és hiteles beszámoló az emberi akaraterőről, célmegvalósításról. Izgalmas, fordulatokkal teli történet két ember küzdelméről a természettel, a társadalom értetlenségével és önmagukkal.

Kiváló példa arra, hogyan lehet erős akarattal és szilárd meggyőződéssel megvalósítani és sikerre vinni egy mindenki által lehetetlennek hitt vállalkozást, olyan erőkkel dacolva, melyek felett igazából nincs hatalmunk.

 A kötet borítóján, gerincén a kiadó  Célmegvalósító Sorozat könyveinek 1. jelzése látható; tehát hasonló kiadványokkal találkozhatunk még.  A kiadó indítéka:  tanuljunk meg mi magyarok, pl. cégvezetők is, célokat kitűzni és következetesen megvalósítani.  A következő, 2. számú kiadvány címe :  „Végig is csinálod?" , utal a folytatásra Pongor-Juhász Attila.

 www.pomgorkiado.hu/tuzhangya

http://rakonczay.hu  

 Harmat Lajos