Barátok, pályatársak, sok kitűnő művész töltötte meg zsúfolásig a Magyar Állami Operaház főigazgatói szobáját. Kettős ünnepségre gyülekeztek. Operaházi tagságának negyvenedik évfordulóján és egyben születésnapján is köszöntötték Kalmár Magdát.

 

 Barátok, pályatársak, sok kitűnő művész töltötte meg zsúfolásig a Magyar Állami Operaház főigazgatói szobáját. Kettős ünnepségre gyülekeztek. Operaházi tagságának negyvenedik évfordulóján és egyben születésnapján is köszöntötték Kalmár Magdát.

Kovács János első karmester Az utolsó nagy generáció tagjai ülnek itt – kezdte a méltatások sorát Kovács János első karmester. Melis György, Kincses Veronika – és a többiek – csupa olyan művész, akiknek hangja, veleszületett színpadi érzéke egy korszak jellemzője volt. Kalmár Magdát is „utolérte" szinte minden állami elismerés, szerepeinek sora végtelen. Ezek között is a Lulu valódi unikum a világ operajátszásának történetében. A legmagasabb színvonalon játszotta el a klasszikus repertoár valamennyi nehéz szerepét. Példát állított minden fiatal elé, ahogyan a János Vitézben egy nem főszerepből csinált főszerepet.

 Az énekes kollégák nevében Sólyom-Nagy Sándor mondott köszöntőt. Arról szólt, mi, és hogyan történt az elmúlt évtizedekben. A közeli Postán dolgozott egy apró, csinos kislány, aki egyszer csak felbukkant egy próbaéneklésen, amikor az Operaház énekkarába kerestek új tagokat. A meghallgatás után sírva indult kifelé – nem vették fel a karba. Ám mielőtt távozhatott volna, közölték vele: néhány nap múlva vissza kell jönnie újabb próbára – szólistának! Később kiderült róla, éles nyelve van, de mindig fején találja a szöget. Ezért találta el olyan jól a szerepeit és segített sok kollégának. Minden alakítása, éneklése olyan telitalálat volt, ami valódi ritkaságnak számít. Magyarnótát, operettet, még táncdalt is bravúros színvonalon énekelt.

 „Boldog vagyok, hogy itt látom a társaimat, sok kedves barátot" – köszönte meg az üdvözléseket az ünnepelt. A múltról szólva elmondta: valójában zongoraművész szeretett volna lenni. Volt egy kolléganője a Postán, aki énekelni tanult és egy alkalommal elhívta magával a tanárához. Szerette volna mástól is megtudni; érdemes-e neki énekléssel foglalkozni? Ha már ott járt, a tanárnő a kis Magdát is meghallgatta, és ő mondta először: „te énekesnő leszel!" Ingyen tanított egy évig – folytatta a visszaemlékezést a művésznő – ekkor jöttem rá: ez az én életem! Amikor visszahívtak a második próbaéneklésre, azon ott ült az egész vezetőség. Csak annyit mondtak: Pacsirta, maga fel van véve! Mindig a darabért harcoltam, a kollégáimért harcoltam, ezért a színházért éltem. Olyan társulatba jöttem, olyan generáció volt előttem, akiktől a legjobbat tanulhattam. Színpadi gyakorlatom egyáltalán nem volt, mindent tőlük leshettem el. Már negyven éve „nyúzzuk" egymást, imádtam itt lenni. Sok lehetőségem lett volna, hogy elhagyjam ezt az országot, visszatartott, amit Radnai György mondott egyszer: „ilyen bohócra, mint te, itt mindig nagy szükség van!"

Bohócos lelkialkat ide vagy oda, a művésznő meghatódott, amikor leoltották a villanyt és az elsötétített szobába óriási tortát toltak be. Az sem mindennapi alkalom, ha egy ország legjobb operaénekeseiből verbuválódott alkalmi kórus zendít rá a születésnapot üdvözlő dalra. Mit is válaszolhat erre egy vérbeli énekes? Kedvenc Mozart szerepét idézte: „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés". Majd még hozzátette: mivel sokan emlegették, milyen szemrevaló kislány volt, hányan próbáltak neki udvarolni, amikor először lépte át az Operaház kapuját, megígéri: az ötvenedik évfordulóra forrónadrágban érkezik!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük