Révay András: Ezer Tó Vidéke

Sokan és sokszor elmondták már, hogy a magyar táj számtalan meglepetést rejt. Nem kell drága pénzért külföldre utazni, hogy szépségekre bukkanjunk. Finnországról gyakran mondják: az „ezer tó országa", Magyarországról ezt nem nagyon hinnénk el. Pedig igaz!

Budapesttől százötven kilométerre fekszik az alföldi kisváros, Kecel. Az ország más részében élők bizonyára nem sorolnák a fontos látványosságok közé, de elég csak két napot eltölteni itt, és a véleményünk máris megváltozik. A török időkben szinte teljesen elpusztult és ma is csak mintegy tízezer lakosú település értékekben meglepően gazdag. A háborítatlan természet kedvelői itt nyugalomra találnak. De bátran jöhet az is, ki jó ételekre és hozzá jó borokra vágyik, egyikben sem fog csalatkozni. Hódolhatnak szenvedélyüknek a horgászok, a vadászok, a kerékpározók, a gyerekeket pedig bizonyára nehéz lesz kimozdítani a világhíres ipartelep, a Pintér-művek szomszédságában elterülő haditechnikai park ágyúi, tankjai, repülőgépei közül.

Kezdjük a kirándulást a tóvidéken! Valamikor itt volt a Duna árterületének széle. Itt kezdődik a „magas part", ami egészen Bajáig húzódik. Egykor errefelé tőzegbányászat is folyt, télen azzal fűtöttek az emberek. Ahogy a kotrógépek kiemelték a tőzeget, a bányagödrökben azonnal megjelent a víz, így azután talán ezernél is több kis tó alakult ki. Többségükből horgásztó lett, melyeket horgászegyesületek, magánszemélyek vettek bérbe, a Kiskunsági Nemzeti Parktól. Gyönyörű halastavak keletkeztek, tele hallal, szép halászcsárdát is találunk a parton. Egy jelentősebb részt természetvédelmi területté is nyilvánítottak. A tavak között eredeti állapotában meghagyott vidék nagyvadakban, vaddisznóban, szarvasban, őzben gazdag, apróvadakban, fácánban is bővelkedik. Madárvilága csodálatos, a hattyú, a kócsag, a gólya háborítatlanul él a vidéken. Aki az 54-es úton csak „elszalad", fogalma sincs arról, hogy pár száz méterrel odébb milyen csoda található.

Pedig aki beljebb merészkedik, gyorsan rábukkan egy furcsa alakú fára. A fehér fűz hasznosítása régen „tájhasználati forma" volt. A fákat rövidre visszavágták „lecsontolták", „lebotolták" így minden évben fához juttatta az embereket. A fűz gyorsan növő fajta, hamar pótolta a veszteséget és nagyon sok ilyen fa állt a területen. Ez itt, 60 évnél is idősebb. Körülötte a táj része a „Vörös Mocsár" Természetvédelmi területnek, és egyben része a Dél-Örjeg Natura 2000 Természetvédelmi területnek is. Az „örjeg" szó ennek az Ócsától Bajáig található lápvidék, turján-vidék déli részének régi, népies neve. Az egész tele van védett és fokozottan védet fajokkal. Mintegy kétszáz pár kerecsensólyom fészkel és réti sas is él errefelé. A vízimadarak közül a bakcsó, szürke gém, nagy kócsag is szép számmal található. A Kiskunsági Nemzeti Park igazgatósága a területre csoportos látogatásokat szervez, de a kijelölt útvonalakon a környék önállóan is szabadon látogatható.

Kicsit beljebb, az erdős részen, kiszáradt fa áll. Már a mostani százévesek is úgy nevezik: a „nagyfa". Megállapították, hogy 1843-ban sarjadt, kerülete öt méter hatvan centi, harminchárom méter magas. Mintegy öt évvel ezelőtt száradt ki, A több mint másfél évszázad alatt nagyon sok villámcsapás érte – a törzsén ennek számos nyoma is van – valószínűleg az utolsó végzett vele teljesen. Körülötte valóságos kis erdő látható már a „gyerekeiből". Kedvelt kirándulóhely volt. A törzsét körbe is kerítették, mert védetté nyilvánították. Az erdészet – nagyon helyesen – még így, holtában sem engedi kivágni. Élő állapotában csodálatos látványt nyújtott.

A körülötte álló erdő helyén egykor szőlők és gyümölcsösök volt. A tanyák helyét orgonabokor és szilvafa jelzi, némelyikre még felfut az elvadult szőlőinda. Szokatlan látvány a köztük felbukkanó hattyú. A város határához tartozó területen, melyet ma feketefenyő, szürkenyár és akácerdő borít pár évtizede még virágzó gazdaságok sorakoztak. Az elmúlt években Kecel körül közel ezer hektárral csökkent a szőlőterület. A művelés fáradtságos munkája helyett sokan választották az Európai Unió által felkínált, hektáronként kétmillió forintot és kivágták a szőlőt. Helyüket néhány év alatt visszafoglalta a természet.

Mindkét időszakot jól ismeri Schindler János, aki korábban tanácselnök, majd évekig polgármester is volt a városban. A hetvenes években a Szőlőfürt Szakszövetkezet rekonstrukciós programba fogott. Nyolcszáz öles parcellákat adott az embereknek, ezeket fillérekért lehetett betelepíteni. Állami támogatás is járt hozzá, csekélyke saját tőkére volt csak szükség. A területet a család megművelte. Bárki, bárhol dolgozott, ha vége volt a munkaidőnek, hazamentek, ettek egy pár falatot, átöltöztek és mentek a szőlőbe. Elvégezték a kézi munkát. A gépi munkát a szövetkezet végezte el, végül pedig megvette a szőlőt. Aki fel is tudta dolgozni, az a bort adta el a szövetkezetnek. Jól éltek az emberek. Akinek volt például két ilyen parcellája, kapott 130 – 140 ezer forint szőlőpénzt egy évben. Az akkor nagy összegnek számított. Két év terméséből – levonva a művelési költségeket – kétszintes házat lehetett építeni. A harmadik év terméséből kijött az autó. A negyedik – ötödik évben már a gyerek háza is sorra kerülhetett. Ennek a korszaknak a rendszerváltás, az elkapkodott privatizáció vetett véget.

A városban azért még van nyoma az egykori jólétnek. Megmaradtak a szépen gondozott parkok és a főtéren egy harangjáték is áll. Schindler polgármester ötlete volt és kezdetben nem sokan pártolták. Harangozni – templomon kívül – más helyeken olyankor szokás, ha meghal valaki. Itt másként történik. A négy harang által keltett dallam akkor szólal meg, ha egy újszülöttel gyarapodik a város! A kezdeti ellenkezésnek ma már nyoma sincs, mi több, a hely igen népszerűvé vált a lakosság körében. A harangláb előtt a Kecel újratelepítését elrendelő Patachich Gábor kalocsai érsek mellszobra áll.