Révay András: „Hol Az ég A Földet éri…” – I. Rész

Az Európai Bizottság által kiírt „Kiváló Európai Desztinációk" magyarországi pályázatának győztese 2008-ban a Hortobágy lett, mint „Magyarország legjobb, élő hagyományokat őrző desztinációja". A Magyar Turizmus Zrt. szakmai tanulmányútra hívott meg belföldi újságírókat a Hortobágyra, amelynek során részt vehettek többek között a Szent György-napi Biovásáron és Kihajtási Ünnepen. (A második rész: http://www.euroastra.info/node/26410 )

Az érkezőket Gencsi Zoltán, a Hortobágyi Génmegőrző Kht. Ügyvezető igazgatója fogadta. Rövid, bevezetőjéből kiderült: Hortobágy nevű község sokáig nem is létezett! A név eredete egy tájszó. A „bágy" régen lassú vízfolyást jelentett, ilyenből több is volt arrafelé, a Tisza lefűződő holtágaiból. A Hort község mellett elfolyó megjelöléséhez társult a település neve – így alakult ki a ma használatos alak. A terület nevezetességét viszont már régen nem a vízfolyás adja. A Hortobágyi Nemzeti Park – Magyarország első nemzeti parkja 1973-ban jött létre. Európa legnagyobb, összefüggő füves pusztája, területe 82 ezer hektár.

Az UNESCO 1999-ben vette fel a Világörökség listára, háromszáz ló, tízezer marha, ötvenezer juh járja a mezőket, kétszáz pásztorcsalád gondozása mellett. De a Hortobágy töretlen látóhatárával, egyedülálló növény- és állatvilágával, növekvő jószágállományával, erősödő pásztorságával és gazdag kulturális hagyományával Magyarország egyik legjelentősebb idegenforgalmi helyszíne is. A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság a nemzeti park területének egyötödén, tizenhétezer hektáron úgy végez természetvédelmi fenntartási feladatokat, hogy azok megfelelnek az ökológiai gazdálkodás feltételeinek is. Itt található Magyarország és Európa legnagyobb ellenőrzött bioterülete.

Leszámítva azokat, akik ma is ezen a tájon élnek, ugyan ki tudna rámutatni – ha elé kerül – hogy mi a lőcs, a saroglya vagy a betyárbútor? Pedig mindez megtalálható azon a kétkerekű futón, amivel a pásztorok – úgy kéthetente – beszaladtak a faluba, pótolni a lisztet, krumplit, szalonnát, elhozni a tiszta ruhát. Szóval a lőcs a kocsi súlyát vitte át a tengelyre, megtámasztva az oldallapot, a felhajtható, rácsos saroglya hosszirányban szolgált a hasznos raktér bővítésére, a betyárbútor pedig a láda volt, amibe csomagoltak. A Hortobágyon a pásztorkalapot darutoll díszíti, az árvalányhaj csak a homokos területeken volt szokás.

„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel, mélyen néz a kútba, benne vizet kémlel" – így igaz ez a mai napig! A gémeskút 10 – 12 méter mély, egy húzásra húsz liter vizet lehet kiemelni. Hermann Ottó a puszták távírójának nevezte, mert a gém állásával, a rákötött ruhadarabokkal üzenni is tudtak egymásnak a pásztorok, csikósok. Szerencsére erre ma már nincs szükség, ám a gémeskútra annál inkább. Belsejét téglával rakták ki, így védik meg a beomlás ellen, az állatoknak ugyanis most is ezekből – változatlanul kézzel – húzzák fel a vizet. Motor nincs, hiszen a területen szigorúan ellenőrzött biogazdálkodás folyik.

A nádkévékből rakott pásztorszállás, a cserény is már csak a múlt emlékeinek megőrzésére szolgál. Az egyszerű tűzhely, a szárított marhatrágya kupac jelzi, milyen körülmények között éltek régen a pusztai emberek. Utódaik most napelemekkel ellátott villanyvilágításos házakba húzódhatnak vissza este, amikor már az is állatok nyugovóra tértek. Az élet alaposan megváltozott a pusztán, csak a jószág szeretete, a lelkiismeretes gondozás, no meg a viselet és az elődöktől átvett, magas fokú szaktudás maradt a régi.

Ez a tudás néha egészen szokatlan, váratlan formában kapott elismerést. Az 1848-as szabadságharcban a csikósok például olyan hírnévre tettek szert, hogy később I. Ferenc József rendelettel tiltotta meg nekik az angol nyereg használatát. Így azután ma is olyan nyerget használnak, ami elfordul a ló hátán, a jól betanított, kezes állat egészen csodálatos dolgokra képes. Érthető, ha a külföldi turisták – de még az erre vetődő hazaiak is – ámulva nézik a bemutatókat. Persze a ló egyedül ehhez kevés. Kell hozzá a csikós, aki gyerekkora óta tanulja, gyakorolja, művészi szintre emeli a lóval bánás tudományát.

A hortobágyi ménest háromszáz évvel ezelőtt Debrecen szabad királyi város alapította. Ma a puszta egyik jelképe. Gazdag és egyedi lótenyésztő hagyományai miatt különleges helyet foglal el Európa nemzeti és történeti méneseinek sorában. A Mátai Ménes ismertségét a hortobágyi csikósok lovasművészete és a nóniusz fajta teremtette meg, napjainkban nemzetközi hírű lótenyésztő-, rendezvény- és idegenforgalmi helyszín. Szervezett programjai közül legnépszerűbb a puszta természeti értékeit, pásztorhagyományait, csikósait, illetve a ménest, a magyar szürke gulyát és a tájra jellemző őshonos állatokat élőhelyükön bemutató pusztai fogatozás.

A Hortobágy jellegzetes állata az őshonos magyar szürke marha. Valószínűleg nagyon kevesen tudják róla, hogy ennek az állatnak szobra áll Nürnbergben. A városban az 1700-as évek elején nagy tűzvész pusztított, a következménye hatalmas éhínség volt. A város falaihoz akkor ért a Magyarországról lábon hajtott gulya, mikor a lakosságot már az éhhalál fenyegette. Ebben az időben igen jelentős marhakereskedelem zajlott egész Európában és ennek mi is sokat köszönhetünk. A csordákat a fegyveres hajdúk kísérték. Vitték a marhát és hozták az ismereteket. Nem véletlen, hogy Debrecenből alakult ki a „kálvinista Róma"!

A magyar szürke marha a XIII.-tól egészen a XIX. század elejéig Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt, állománya átvészelt súlyos történelmi időket, és évszázadokon keresztül jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság egészében. Később, nagyjából 1960-ra szinte majdnem teljesen kipusztult. A fajta megmentése jószerint kizárólag a hortobágyi gazdálkodás eredménye, ma már húszezer állat él különböző helyeken az országban. A magyar szürke marha erős, ellenálló. Húsa finom rostú igen ízletes – és ami manapság különösen fontos – garantáltan kergemarhakór-mentes! Mostanában egy vágóállat kétszáz, a tenyészmarha nyolcszáz ezer forintot ér.