Társaságban sokáig úgy mutatták őt be: a nagykövet felesége. A helyzet most megfordulni látszik. Nem kell hozzá sok idő és az urat fogják mindenhol úgy bemutatni: a művésznő férje!

  Társaságban sokáig úgy mutatták őt be: a nagykövet felesége. A helyzet most megfordulni látszik. Nem kell hozzá sok idő és az urat fogják mindenhol úgy bemutatni: a művésznő férje!

2. Amikor néhány évvel ezelőtt megérkezett, szinte semmit sem tudott Magyarországról. Az izraeli magyarok között ismert fogalom a „kettős gyökerűség". Ezt a betegséget – itt Budapesten – ő is elkapta, meglehetősen rövid idő alatt. Valósággal szerelembe esett. Bejárta szinte az egész országot, száz és száz fényképet készített és ezek a képek korábbi művészeti stílusának megváltoztatására indították. Láttunk kiállítását, ahol a képek fő motívuma a szitakötő volt. Azok a képek önmagáról szóltak. Az mondta akkor. „én vagyok a szitakötő!" Most valami egészen másról van szó.

3. Művészetének mai korszakát egyszer talán úgy fogják emlegetni, hogy a dokumentarizmus és az impresszionizmus korábban soha nem látott, új keveréke. Saját – senkivel össze nem téveszthető – egyéni stílust teremtett. Kiválogatta a fényképei közül azokat, amik a legmélyebb benyomást gyakorolták rá. Kinagyította őket és a vásznon köréjük festette a „folytatást". Mindazt, ami nincs rajta a fotókon, amit csak ő lát és ahogyan csak ő látja. Az emlék lehet komor, sőt tragikus, mint a Duna-part hosszában sorakozó bronzcipők. A sötét tónusú kép látványa borzongató, mert a néző eszébe idézi, mi történt a vízparton 1944-ben.

4. Az emlék lehet lágy, könnyed és színes. Írták már róla: „Lát és láttat bennünket. Ismer és megismertet magunkkal. Arcot ad, melynek tekintetében magunkra, szebbik énünkre ismerünk – akár a szerelmesek egymás szemében." A szerelem pedig harc. Rózsa T. Endre a kiállítás megnyitásakor így jellemezte a képeket: „A művész kettéosztja saját magát és állandó küzdelemben él. A középen lévő fénykép és a körülötte látható festmény harcol egymással. Ezen túl még az egyes képek is feleselnek, párbeszédet folytatnak." Valóban csata folyik a néző figyelméért. A tekintet vibrál, ugrál, fotóról festményre és vissza, képről képre, keresi a folytatást, a kiegészítést. Az pedig sok van. Képen belül és képek között is.

5.Sikerült megragadnia, hogy nálunk állandóan változnak a színek. Nem csak az évszakok rendje szerint. Hetenként, naponta, olykor néhány óra leforgása alatt is más lehet a színe ugyanannak a tájnak, mezőnek, utcának. Van Gogh sárgája úgy köszön vissza az aratás utáni búzatábláról, hogy azt mi magunk is teljesen természetesnek, helyén valónak tartjuk. Új élményeket fedez fel számunkra. Meglát helyettünk dolgokat, amiket most már mi is úgy fogunk látni vagy legalább megpróbáljuk, hátha nekünk is felvillan majd az a szín a mezőn. Ilyet nem tud más, csak a szerelmes. Ez egy valódi Love story, a művész és az őt körülvevő világ, a mi világunk, Magyarország, kölcsönös és viszonzott szerelme.

6. Ami persze nem mindig felhőtlen. A szerelemben is vannak viharok, az életben is. Ha pedig az a vihar olyan emlékezetes, mint a budapesti augusztus 20-án, akkor abból festmény születik. Különösen, ha a festő maga is jelen volt a viharban. Megmutatja: ő többet is tud a szelíden ragyogó tájképeknél. Ez a kép – közepén a tűzijátékkal – pontosan érzékelteti a feje tetejére állt világot, ami azon az éjszakán percek alatt bekövetkezett. Aki ott volt, maga is érti, aki nem, megsejti, megérzi, mi játszódhatott le a viharban.

A kiállítás december 7-ig látható a Mucius Kortárs Művészeti Galériában Budapesten, a VI. kerületi Ó utca 35-ben, naponta 10 és 18 óra között.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük