Ha feltennénk a kérdést: ki tudja, hol van Diszel és mi az Első Magyar Látványtár, helyes választ bizonyára csak nagyon kevesektől kapnánk. Pedig méltó volna rá, hogy sokan ismerjék, felkeressék, felfedezzék értékeit. A helyet, a gyűjteményt, mindazt, amit a szorgalom és a lelkesedés 1990 óta felhalmozott és bemutathatóvá tett.

Ha feltennénk a kérdést: ki tudja, hol van Diszel és mi az Első Magyar Látványtár, helyes választ bizonyára csak nagyon kevesektől kapnánk. Pedig méltó volna rá, hogy sokan ismerjék, felkeressék, felfedezzék értékeit. A helyet, a gyűjteményt, mindazt, amit a szorgalom és a lelkesedés 1990 óta felhalmozott és bemutathatóvá tett.

Diszel a Nyugati Középhegység délnyugati részén a Balaton szomszédságában, Veszprém megyében, a Szigliget-, Gulács-, Tótihegy, Csobánc, Halyagos-hegy, Hegyesd, Agártető, Haláp és Hosszúhegy alkotta vulkánkoszorú közepén, Tapolcától 5 km-re, a veszprémi út mellett fekszik. Mind Tapolca, mind Veszprém felől jól megközelíthető, autóval esetleg autóbusszal. Környezete festői. A vidék kiválóan alkalmas túrázásra, kikapcsolódásra, nyugodt, csendes. Diszel igazgatásilag Tapolcához tartozik, annak kertvárosa. A falu közepén, a Templom téren állt egy romos vízimalom. Az épületet rendbe hozta, majd itt mutatta be magángyűjteményét Vörösváry Ákos és nevezte el „látványtárnak". Merthogy ez nem múzeum. A kifejezés meghonosodott, azóta már magától értetődő természetességgel használják máshol is, a kortárs művészeti élet színterévé vált.

Jelenleg „Istenért, királyért, hazáért címmel" a Nagy Háborúról láthatók benn tárgyi emlékek. A kiállítás 2014. június 28-án nyílt meg, pontosan azon a napon, amikor Gavrilo Princip Szarajevóban kioltotta Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége életét. Akkor még senki sem tudta, hogy azzal az egyetlen pisztollyal milliókat ölt meg. A malomépületben látható gyűjtemény egy mondatban összefoglalható lényege: a hiábavaló halál, de ezt nem mondja ki, szinte kényszeríti a szemlélőt, hogy magától jusson el idáig. Pont úgy, ahogyan a háború kezdetén még lelkes, dalolva hadba vonuló emberek jutottak el a keserű kiábrándulásig. A két végpont közötti utat eredeti, máshol ritkán vagy egyáltalán nem látható tárgyi bizonyítékok segítségével járhatja be a néző.

A Nagy Háború, amit csak később neveztek el I. Világháborúnak nem volt még olyan régen, hogy ne őrizne minden család történeteket, esetleg relikviákat, a veszteségek emlékét. Pont ezek a személyes tárgyak tartják meg saját vonzáskörükben a látogatót, megszólítják, gondolkodásra késztetik. Képet kaphat a hátország életéről, láthatunk humoros képeket, a kabaréplakátok egy része még a szórakozást kínálja, de megjelenik közöttük a hadikölcsön jegyzésére szólító felhívás is. Akiben van kellő honfiúi (leányi) buzgalom, adakozhat a Monarchia közös flottájának nélkülözhetetlen fegyvere az új tengeralattjáró megépítésének elősegítésére is. Azután a hangulat komorabbra fordul, főként, amikor a hadikórház orvosának eredeti fényképfelvételeit kezdjük el nézegetni.

Kevés tárgy tudja erőteljesebben felidézni a csataterek hangulatát, mint a földből előkerült, használhatatlanná rozsdásodott, eredeti puska. Előtte hosszan elidőzik minden látogató. Talán ez teremti meg a legközvetlenebb összeköttetést a mai és a száz évvel ezelőtti, ágyú- és géppuskatűzben, gázfelhőben töltött napok, hetek, hónapok között. A hadifogság jellegzetes emlékei, a lőszermaradványokból, töltényhüvelyekből készített használati tárgyak mind olyanok, melyekhez hasonlók még most is megtalálhatók nem is egy háztartásban. Időrendben pedig már nem is következhet más, mint a veszteségek megjelenítése. A trianoni dráma, a „Csonka Magyarország" korábban elképzelhetetlen rémképe fokozatosan sejlik fel, ahogy haladunk előre a tárgyak között.

Végül jönnek a nosztalgikus emléktárgyak, a katonai szolgálat, a leszerelés falra akasztható bizonyítékai. A dísztányérok, a legkülönbözőbb festéssel: tüzérek az ágyútalpon, kivont karddal lován vágtató huszár, no és persze a jóságos császár, akinek holta után már mindenki megbocsátotta, hogy belevitt minket egy esztelen, értelmetlen háborúba, mondván: „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam…" Érdekessége a kiállításnak Benda Iván fotóművész képsorozata. A képek mostanában – tehát nem a háború alatt – készültek viszont ügyes eljárással az I. Világháborúról szól versrészleteket másoltak rájuk. A kép és szöveg kapcsolatban áll, kölcsönösen erősítik egymást. Nehezen tudja kivonni magát a hatásuk alól a látogató. A Látványtárnak sajnos van egy gyenge pontja is. Aki nem tud a létezéséről, legfeljebb véletlenül vetődik oda, aki tudja és keresi, még az is csak nagy üggyel-bajjal találja meg a kevés számú útjelző táblát. Több és nagyobb kellene a Tapolcára vezető utakon és bent a városban is! Főként azért, hogy a legközelebbi – június 27-én megnyíló – új kiállítást még többen láthassák.

http://www.latvanytar.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük