A korok és szokások változásának számtalan jele van. Megmutatkozik mindennapi életünkben is. Elegendő például, ha megnézzük miben más egy asztal terítése ma és mondjuk 80-100 évvel ezelőtt. Eltérést fogunk látni akkor is, ha az összehasonlítást lehetőleg azonos színvonalon – egy ismert, drágább étteremben – megterített asztalnál végezzük.

A korok és szokások változásának számtalan jele van. Megmutatkozik mindennapi életünkben is. Elegendő például, ha megnézzük miben más egy asztal terítése ma és mondjuk 80-100 évvel ezelőtt. Eltérést fogunk látni akkor is, ha az összehasonlítást lehetőleg azonos színvonalon – egy ismert, drágább étteremben – megterített asztalnál végezzük.

A figyelmes szemlélőnek bizonyára fel fog tűnni, hogy manapság a teríték bal felső részénél, a villák fölött hiányzik valami, ami régen ott volt. Egy – általában – kifli alakú tányérka. Lehet egyszerű vagy mívesen díszített, aranyozott, esetleg kézzel festett képekkel, szöveggel hívja fel magára a figyelmet. Ez a csonttányér, mely ma már kuriózum, csak néhány gyűjtő vadászik rá megszállottan. A márkás, antik darabok természetesen értékesebbek, de a gyűjtők számára az értéket mégsem a gyár, a márka határozza meg, hanem a motívumok ritkasága. Az ilyen – bátran mondhatjuk, nem mindennapi – gyűjteményből nyílt kiállítás Budapesten, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. A kiállítás augusztus 7-ig, keddtől vasárnapig, 10 és 18 óra között tekinthető meg.

Ez a rendezvény is bizonyítja, hogy mennyire szeretjük mi a gyűjtőket, hangsúlyozta a dr. Elek Lenke gyűjteményéből összeállított kiállítás megnyitásakor Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója. Egy gyűjtő sokkal többet tud hobbijának tárgyáról, mint mások, ezért gyakran arra is mód kínálkozik, hogy mindezen ismeretekből később akár könyv is megjelenhessen. Ez a mostani is egy ilyen lehetőség. Az igazgató szavait Saly Noémi (képen balra) azzal egészítette ki, hogy a jó gyűjtő általában retteg a muzeológustól és elrejti a gyűjteményét. Ilyenkor fordul elő – sajnos gyakran – hogy a házastársnak fogalma sincs arról, milyen értékek rejtőznek a szekrények mélyén. A gyűjtő halála után pedig a kincsek a szemétbe vagy lelkiismeretlen hiénák karmaiba kerülnek, potom árért. Szerencsére erről most nincs szó. Elek Lenke (képen jobbra) maga is elmondta, szívesen adta kölcsön ritka tányérkáit a múzeumnak. Mintegy 25 évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni a csonttányérokat, melyek körülbelül 20 országból származnak. Szinte mindegyikhez kötődik valamilyen élmény. Van, amelyiket portugál vagy orosz szállodában, másikat svédországi lomtalanítás alkalmával vásárolta meg.

Ebben a múzeumban már komoly sorozattá nőtte ki magát gyűjtők anyagának bemutatása. Ez a – látszólag kicsi – kiállítás mégis különleges. Hetvennél valamivel több tányérka látható, melyeknek igazán komoly feladatuk az asztalnál nincs. A csontot bárhová lehetne tenni. A római és középkori főúri udvarokban a csontokat az asztal alá dobálták, a kutyák pedig rögtön elropogtatták azokat, miközben a jóllakott gazdák a tóga, vagy az asztalterítő szélébe törölték a szájukat. Angliában, a viktoriánus időkben is szokás volt ilyennel teríteni, és az sem volt ritka, hogy a menyasszonyok csonttányér készletet kaptak nászajándékul. Egyes drága étkészletek áthajóztak a kis félhold alakú tányérkákkal az Újvilágba is. A moszkvai porcelánmúzeumban is látható egy fényűzően megterített asztal, egy cári húsvéti ebédre, és a terítékek mellé csontnak való alkalmatosságot helyeztek. Előkelő helyeken a halszálka gyűjtéséhez is külön tányér dukált.

Később mindinkább elterjedté váltak az olyan csonttányérok, melyekre kutyákat vagy cickákat festettek és hozzá különböző nyelven felirat is társult: „Kérem a csontokat!" Ezek már mosolyt fakasztóan kedvesek és az étel még meg sem érkezett, az étkezés máris öröm forrásává vált. Pedig az elképesztő formagazdagságról a díszítmények hangulatáról ekkor még nem is szóltunk. Több országban szokás volt, hogy a megbecsült törzsvendég az étterem emblémájával ellátott csonttányért kapott ajándékba. Ma is gyártanak ilyen tányérokat a híres porcelán és fajansz manufaktúrákban, más helyeken üvegből, fémből, ám használni már díszebédeken sem szokták. Megmarad egy régi kor letűnt emlékének, mint a morzsaseprű, a gyufatartó vagy a mustáros tálka.

www.mkvm.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük