2015. január 1-jén kerül bemutatásra a Sils Maria felhői (Clouds of Sils Maria) c. francia-svájci-német film a Cirko Film forgalmazásában. „Hosszú története van ennek a filmnek, mely a múlttal, a múlttal való kapcsolatunkkal és azzal foglalkozik, hogy mi formál minket, és ebben Juliette Binoche-sal fenntartás nélkül osztozunk." – nyilatkozta a filmről Olivier Assayas, a rendező.

 

2015. január 1-jén kerül bemutatásra a Sils Maria felhői (Clouds of Sils Maria) c. francia-svájci-német film a Cirko Film forgalmazásában. „Hosszú története van ennek a filmnek, mely a múlttal, a múlttal való kapcsolatunkkal és azzal foglalkozik, hogy mi formál minket, és ebben Juliette Binoche-sal fenntartás nélkül osztozunk." – nyilatkozta a filmről Olivier Assayas, a rendező.

 

Nemzetközi karrierje csúcsán felkérik Maria Enderst (Juliette Binoche), hogy játsszon annak a darabnak az újrarendezett változatában, amely húsz évvel azelőtt híressé tette őt. Akkor Sigrid, a csábító fiatal lány szerepét játszotta, aki lefegyverzi, majd végül öngyilkosságba hajszolja a főnökét, Helenát. Mariának ezúttal azonban a másik, idősebb nő, Helena szerepét kellene eljátszania. Az asszisztensével (Kristen Stewart) Sils Maria hegyei közé – az Alpok eldugott szegletébe – utazik szöveget próbálni. Eközben Sigrid szerepét egy fiatal hollywoodi sztárocskára bízzák, aki előszeretettel vonzza a botrányt. Maria hirtelen a tükör másik oldalán találja magát, szemtől szemben egy kétesen vonzó nővel, aki – lényegében – a saját, meg nem állapodott képmása.

 

Az alábbiakban Assayas, a rendező további gondolatai a filmről:

„Amikor először találkoztunk, mindketten a karrierünk elején álltunk. André Téchiné és én együtt írtuk a Randevú (Rendez-vous, 1985) című filmet, amely tele volt szellemekkel, és amelyben húszévesen ő kapta a főszerepet. A film már akkor a láthatatlant fürkészte és az utat, amelyet egy fiatal színésznő tesz meg afelé, hogy kiteljesülést nyerjen egy szerepben. Az útjaink attól kezdve párhuzamosan futottak egymás mellett, és csak akkor találkoztak útja, amikor 2008-ban a Nyári időszámítást (L'heure d'été) forgattuk. Juliette-nek volt először olyan érzése, hogy a mi közös történetünkben valamilyen elmulasztott lehetőség – vagy inkább film – bujkál, amely nem valósult meg, és hogy az mindkettőnket visszavinne a lényeghez. Ugyanezt az intuíciót követve jegyzetelni kezdtem, majd életet leheltem a figurákba és végül egy történetbe, amely már régóta várta, hogy testet ölthessen.

Az írás utazás, mely az eredet és az eredmény között feszülő idő-hídon visz át, és ez az út szédítő magasságok mentén halad; nem meglepő, hogy hegyvidéki tájak és meredek ösvények képét ihlette meg bennem. Tavaszi fényre, átlátszó levegőre és a múlt ködeire – a Maloja felhőjelenségre – volt szükségem ehhez. Ez az út hozott vissza oda, ahol minden elkezdődött Juliette és az én számomra is, és ahol ma magunkat találjuk a jelennel és főleg a jövővel foglalkozó kérdéseinkkel. Maria Enders színésznő. Az asszisztensével, Valentine-nel együtt fedezik fel a Wilhelm Melchior által megalkotott figurák gazdagságát és összetettségét – olyan karakterekét, akik még húsz év elteltével sem tárták fel minden titkukat.

Nem annyira a színházzal és annak illúzióival foglalkozunk azonban, és még csak nem is a történet kanyargásaival, hanem az Emberrel, mégpedig a legegyszerűbb és legmeghittebb módon. E tekintetben a szavak, amelyeket az írók leírnak, amelyeket a színészek megtanulnak és kimondanak, és amelyeknek a nézők hagyják, hogy bennük rezonáljanak, semmi mást nem hívnak elő, mint azokat a kérdéseket, amelyeket mindnyájan nap mint nap felteszünk magunknak a belső monológjaink során. És igen, persze, a színház az élet. És egy kicsit még jobb is, mint az élet, mert nagyságot fed fel a legjobb és a legrosszabb helyzetekben, a hétköznapiban és az álmainkban. Ilyen értelemben Maria Enders sem nem Juliette Binoche, sem nem saját maga. Mindnyájan ő vagyunk abban a késztetésében, hogy ellátogasson a múltjába – nem hogy tisztázza azt, hanem inkább hogy segítsen megtalálnia önmagát, amitől az lett, aki, és ami tovább is viszi majd. Belebámul a szakadékba, és megfigyeli a fiatal nőt, aki húsz évesen volt. A szívében még mindig ugyanaz, de a világ megváltozott körülötte, és a fiatalsága – a fiatalság mint szüzesség, mint a világ felfedezése – elszállt. Ez nem jön el kétszer.

Másrészről azonban azt, amit a fiatalságunk tanított nekünk, soha nem felejtjük el: a világ folyamatos újra-feltalálását, a hiperkortárs valóság megfejtését és az árat, amelyet azért fizettünk, hogy a részesei lehessünk. Hogy minden új alkalomba belevigyük az első alkalom sürgetését és veszélyét. Egy táj múltja és jövője közötti szembesülés tűnt ideális helyszínnek a számomra egy színésznő komédiájához – vagy a saját magunk által megválasztott nézőponttól függően tragédiájához – aki, nem annyira puszta vágyból, mint inkább szakmai vagy erkölcsi kötelességből, lemerül az idő mélyére. Ebbe az ürességbe bámulva nem sok mindent látunk tükröződni a saját, abszolút jelenbe fagyott képünkön kívül. Ez a pillanatfelvétel Sils Maria szívében készül. Maria Enders a modern média virtuális hírnév- és gyűlöletvilágában rezonáló ezer avatárrá törve-szórva talál saját magára. A legbizalmasabb és a legszánalmasabban banális, valamint a virtuális nyilvánosság szférái közötti határ ezen a ponton törlődik. Keressük, de nem találjuk. Lehet, hogy egyszerűen már nem is létezik.

Maria Enders vajon az a fiatal lány, aki valaha Sigridet játszotta Wilhelm Melchior filmjében, vagy a felnőtt nő, az érett asszony ő, ahogyan a többiek látják? Vagy talán még mindig az egyik figura ő, akit megszemélyesített, vagy egy azok közül az arcok közül, amelyek megjelennek a képernyőn, ha az ember beírja a nevét a Google képkeresőjébe vagy a YouTube-ra? Van még valami, amibe kapaszkodhat a saját magánélete titkán kívül, az egyetlen helyen kívül, amelyen az idő nem hagyhatja ott nyomát? Az egyetlen helyen, ahol csak úszhat-áramolhat, mint a Maloja felhőjelensége? Nagyon korán elgondolkodtam a felhőkön, az Engadin-völgy feletti égbolton, azon, hogy milyen változatlan és ugyanakkor mozgalmas lehet egy táj, mely egyszerre annyira félelmetes és emberi. Furcsán bele van vésve az időbe, és minden lénynek a tanúja volt, aki bármelyik korszakban átrohant rajta, aki beleolvadt, és aki megtapasztalta szédítő magasságait. 1924-ben, a mozi hajnalán Arnold Fanck, a hegyifilmezés egyik úttörője filmre vette a Maloja furcsa felhőjelenségét. A hegycsúcsok, a felhők és a szél itt absztrakt módon keveredik, aminek eredményeképpen élő klasszikus kínai festmény születik. A fekete-fehér felvétel ma már csak kopott, karcos formában létezik. Egyszóval az emléke annak, ami talán lehetett volna, amelyre pedig az idő rávéste önmagát. Mégis, a tőlük minket elválasztó szűrők ellenére (vagy nekik köszönhetően), nyugtalanítóan átérződik valami bensőséges és titokzatos igazság ezekben a terekben. Valami távoli szubjektivitáson keresztül tárulkoznak fel nekünk közel egy évszázad távlatából. Nem ez-e a művészet pontos folyamata, mely egyetlen pillantáson keresztül teremti újra a világot, és amely ugyanannyit vesz el, mint amennyit megmutat, miközben válogatás nélkül vet fényt a láthatóra és a láthatatlanra?" (Olivier Assayas)

 

Sils Maria felhői

Clouds of Sils Maria, francia-svájci-német film

Tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott.

Szereplők:

Juliette Binoche (Maria Enders)

Kristen Stewart (Valentine)

Chloe Grace Moretz (Jo-Ann Ellis)

Brady Corbet (Piers Roaldson)

Johnny Flynn (Christopher Giles)

Rendező: Olivier Assayas

Forgatókönyvíró: Olivier Assayas; Operatőr: Yorick Le Saux; Producer: Karl Baumgartner, Charles Gillibert, Thanassis Karathanos, Gérard Ruey, Jean-Louis Porchet

 

Bemutató: 2015. január 1.

Forgalmazó: Cirko Film

 

http://www.cirkofilm.hu

https://www.youtube.com/watch?v=43XCXikMteE

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük