Szingli-tangli

A szingli, vagy anyanyelvünkön szólva, a magányos életvitel, nem a XXI. század csodája. Amióta lemásztunk a fáról, mindig voltak olyanok, akik egyedül éltek, sőt hosszú ideje már a társas magány sem ismeretlen fogalom. Ezt bizonyítja magára a helyzetre rendszeresített szavunk is, mely az egyedül élőt úgy definiálja, hogy egyedülálló, vagyis egyedül áll ő a világban.

Egyedül állni, élni, hatékonyan működni pedig nem éppen jó dolog. Létszámunk pedig folyamatosan nő. Van, aki önhibájából rohant bele, és van, aki azon kívül vánszorgott át a kétes megítélésű és kilátású csoportba. A lényeg azonban egyre megy…

Tisztázzunk azonban valamit: a társtalan nem jelenti azt, hogy nincs felmenője, lemenője, gyereke, vagy unokája, hanem arra utal, hogy nincs párja, akivel kézen fogva éli a jelent, miközben tervezi a jövőt. Ő az a hétköznapi harcos, aki kénytelen egyedül nézegetni, ízlelgetni, milyen is a világ. Ő az, aki szeretne alkalmanként egyedül utazni, vagy éppen operába, társaságba járni.

Nagyanyáink egy ilyen hölgy esetében annak idején azt mondták: Kell neki egy szmoking!

Ezt úgy értették, hogy legyen mellette egy férfi barát, aki elkíséri őt moziba, színházba, a társadalmi eseményekre, vagy éppen az esti szórakozásra. Ő a szmoking, a kísérő. Mert akkoriban megszólták azokat a nőket, akik egyedül utaztak, vagy ne adj Isten, egyedül szórakozni mentek.

Ma erről már szerencsére szó sincs. A társadalom napjainkban nem veti ki magából az egyedülállókat, miért is tenné? A szemhunyásért cserében azonban megnehezíti, költségessé teszi az életet számukra.

Sok szingli gondolja úgy, ha havonta ügyesen spórolgat, és mondjuk egy utazásra összejött a megtakarítás, akkor már csak meg kell rendelni egy utazási irodában a jegyet. Itt következik azonban az igazi arculcsapás.

Mert, hát nem úgy van az, kérem. Utazni szeretne egyedül, és van egy kis pénze? A kis pénz most szó szerint értendő? A szólóban tervezett utazás a szerény költségvetéssel nem párosítható.

Nézzük meg hová utazhatnánk. A szervező irodák és az internet szerint bárhová. Csak éppen közel annyi pénzen, mintha vinnénk magunkkal egy szmokingot. Ugye értik?

Minden felhívás, vagy jutalomjáték, reklám így szól: utazzon el párjával együtt a mesés, a csodás… a többit már tudnák folytatni. Vagy nyerjen egy kétszemélyes utazást ide, meg oda.

Mindig mindent társsal, párral hirdetnek…

Nézzük tovább a szállodák szobaárait. Ha eddig nem, hát majd most biztosan megtorpan az utazási vágy. Ugye, már mielőtt papírra vetném, mindenki tudja az okát? De ezt, csak Önök, újságolvasók gondolják. A szállásadóknak úgy tűnik, fogalmuk sincs, hogy mi itt miről zagyválunk. A kínálat ugyanis úgy kezdődik, hogy: kétágyas, háromágyas, négyágyas szoba, és mivel egyágyasat, csak egy fehér holló foglalhat, ezért ki sem teszik a kínálatba. Az extraprofitot azonban (húsz, harminc, vagy ötven, akár hetven százalék), szépen kiírják, számokkal, jól érthetően.

Ezért a felturbózott összegért természetesen egy tágas, egy személynek lakosztályi teret kínáló, kétágyas szobában akár keresztben is fekhetünk a franciaágyon és váltogathatjuk a fogmosó poharakat, és a poggyászunkat is óránként áthelyezhetjük bárhová a két emberre pazar nagyvonalúsággal kialakított térben. Tehát nem kidobott pénz az a fránya felár. Ugye értik? Vagy nem? Pedig szükséges, hogy megértsék.

Hogyan várhatnánk ugyanis toleranciát egy szállodaüzemeltetőtől, ha rögtön letámadjuk, meggyanúsítjuk, hogy az egyre növekvő számban egyedül utazók leszedésére készült.

A külföldi tapasztalatok alapján természetesen árnyalhatjuk a hazai képet azzal, hogy a nagy értékű külföldi utaknál is megtévesztésig hasonló a rendszer.

Érdeklődtem több szállodában, hogyan történhetett, hogy a tervezésnél nem számoltak a szinglikkel, egyedül utazó üzletemberekkel, illetve miért nem mérték fel az ilyen irányú keresletet időben? Egyértelmű választ nem kaptam, csak annyit, hogy „nem jelentkeztek tömegével az egyágyas nyaralók".

Szóval nincs tömeges jelentkezés… hát erről van szó?! Nem jönnek tömegével…, aha…

Így érthető, persze. Ha nem jönnek, ne is jöjjenek. Nem, és kész! Hogy miért nem jönnek, az meg kit érdekel?… Ja, lehet, hogy drága nekik? Hát dolgozzanak többet, a szinglilét ma még úri passzió. Ezt természetesen nem én mondom, mindössze az árakból gondolom.

Néhányszor, egy-egy országjárásom alkalmával javasoltam a szálláshelyen, hogy szervezzenek programcsomagokat nemcsak családosok, hanem egyedülállók számára is. Abban viszont egyet kell értenem a megszólított szállodai szakemberrel, hogy ennek már olyan „párkereső" illata vagyon.

És akkor itt ismét tisztáznám, hogy nem társat keresek, keresünk. Ennél sokkal egyszerűbb az igény. Vagyunk „néhányan" akik utazni szeretnénk, utazni és megszállni egyszerűen, büntetőfelár nélkül.

Joggal tehetné tehát fel a szállodaipar önmagának a kérdést: mi lesz az egyedülállókkal? Mi lesz az üzlettel, ha ez a számában egyre növekvő réteg, a szingli-tanglijával kifarol a pénzt fialó „lepkehálóból"?

A magam részéről azért is szorgalmaznám a szemléletbeli váltást, mert ha ezt a kínálati stratégiát még sokáig ízlelgetik a farkaséhes fapados légitársaságok, előbb, vagy utóbb még adoptálják a „hülyegyereket", és bevezetik ők is az egyedül utazók extra sarcát.

Kíváncsian várom tehát, melyik szálloda lesz az, amelyik elsőként fogja nálunk hirdetni: „egyágyas szobáink is szeretettel várják a vendégeket".

Természetes, hogy egy vendég nem fogyaszt annyit, mint kettő, de meglepetést sejtet, mennyien élnének az ajánlattal! Az pedig már legyen a jó üzletet szimatoló szervezők dolga, hogy például egy ismerkedési esttel, közös vacsorákkal, mozival, vagy néhány kirándulással, busásan bepótolható a jó érzékkel veszni hagyott egyszemélyes felár.

Bódi Ágnes