WOLFGANG AMADEUS MOZART: A VARÁZSFUVOLA

Mozart muzsikája a kedvenc hallgatnivalóim közé tartozik, de az Emanuel Schikaneder által írt szöveg! Szegény Schikaneder tehetségtelen bécsi külvárosi színházi szakember volt. A kissé rasszista történet egyetlen érdeme, hogy a 18. századi zseninek, Mozartnak jól jött a teljesen hihetetlen, szabadkőműves árnyalatú mese, miután már több szövegírót elfogyasztott. Ez volt a zeneszerző utolsó nagy, máig élvezető műve két felvonásban, három órában.

Mozart muzsikája a kedvenc hallgatnivalóim közé tartozik, de az Emanuel Schikaneder által írt szöveg! Szegény Schikaneder tehetségtelen bécsi külvárosi színházi szakember volt. A kissé rasszista történet egyetlen érdeme, hogy a 18. századi zseninek, Mozartnak jól jött a teljesen hihetetlen, szabadkőműves árnyalatú mese, miután már több szövegírót elfogyasztott. Ez volt a zeneszerző utolsó nagy, máig élvezető műve két felvonásban, három órában.

A történetben a jó és a rossz párharcában előfordulnak hercegek, népi figurák, mesebeli lények, az éjszaka és a világosság képviselői, gonosz fekete rabszolga (nem „a kitömött barbár" fajtájából), s olykor ugyanazon a színen egyszerre láthatók. A világosság templomának urai az összeházasodni készülő herceget (Taminót) és hercegnőt (Paminát) tök feleslegesen mindenféle próbák elé állítják, majd az utolsó pillanatban, élesben megmentik őket. A titkot tartani nem tudó pórias párt (Papagenót és Papagenát) csupán azzal büntetik, hogy harangjátékot kell elszenvedniük, ha buta közlékenységre vetemednek. A hercegi származékokat Isten is egymásnak szánta. Mi  már az elején tudjuk, hogy nem eshet bajuk. A világosság templomának három kisfiú alkalmazottja vigyáz az összes szereplőre, amíg végül megdicsőülten egymáséi lehetnek. Sarastro, a főpap jóságosan elpusztítja a sötétséget, vagyis a Föld rombolására igyekvő Éj Királynőjét – mellesleg a főszereplőnő mamáját – elegáns kíséretével együtt. Kár, mert a szép muzsikát szívesen hallgatnánk tovább.

   Némi pusztítást kivéve, legalább senki nem hal meg látványosan a színpadon.

W. A. MOZART

COSÍ FAN TUTTE

Mozart leghűbb szövegírója, a büntetett előéletű migráns, az olasz Lorenzo da Ponte ötlötte ki a legsületlenebb történetet ehhez a csodálatos muzsikához 1789-ben, amikor együtt poharazgatott a zeneszerzővel. A cím gyenge fordítása: „mind így csinálják" – enyhén lesajnáló, főleg a hölgyekre nézve hátrányosan megkülönböztető, ezért inkább a cím elegánsabbnak tűnő olasz változatát használják, hogy senki se értse a nagy átverés lényegét jelölő címet. Két felvonás, két és fél órás kiváló szórakozás.

A cselekmény 

A nagy tapasztalattal rendelkező Don Alonso aljas módon fogadást köt két ifjúval, hogy jegyeseik sem jobbak a többi lánynál. Jön a bizonyítás: a két lánytestvér, Dorabella és Fiordiligi könnyek között búcsúztatja a háborúba igyekvő vőlegényét, Giuglioelmót és Ferrandót, persze az örök hűség ígéretével. Don Alonso piszkos trükkje alapján a két vőlegény „albán nemes" képében másnap visszatér a lányokhoz, akik az álruhás fiúkat nem ismerik fel. Ehhez már hatalmas ostobaság kell, meg a beavatott szobalány, Rosina is. Rosina többször szerepet vált, több álruhát vesz magára, az elcsábult lányokban meg sem fordul a csalás lehetősége. Hisznek az ismeretlen albán nemeseknek, az udvarlásuknak, amit a két férfi az öngyilkosság látszatával erősít meg. Egyszóval annak rendje és módja szerint elcsábulnak, a két felcserélt legény karjába vetik magukat. A lányok bizonyára rövidlátók és nagyothallók, ha bedőlnek az olcsó trükköknek. Rosina, a szobalány is tevőlegesen részt vesz az átverésben. A végén a két eredeti vőlegény jelenik meg a lányoknál, visszacserélt szerepben. A nők sűrű könnyei bizonyítják a megbánást, a szemétséget kitaláló Don Alonso természetesen megnyeri a fogadást. Ezúttal senki nem pusztul el a színen. Mindenki szépen énekel.

W. A. MOZART

DON GIOVANNI

Az operák operájának nevezik a Don Giovannit, amit a szerző vezényelt az 1787-es prágai ősbemutatón. Az európai irodalomban jelenlévő, hírhedten botrányos lovag tetteit sokan feldolgozták, például Tirso de Molina (1584-1648) spanyol költő egy tréfás drámában. A „jobbak" közül való volt Moliẻre Don Juanja is. Lorenzo da Ponte, a sikeres librettista újrahasznosította a kosztümös-kardos régi darabot, modern pszichodrámát készített „dramma giacoso", azaz tréfás színmű alcímmel. A főhős cselekedetei minden korban másféle megítélés alá esnek, ráadásul ahány rendezés, annyi értelmezése lehetséges. Arról sem fogalmunk, sem leírásunk nincs, hogyan játszhatták a darabot Prágában vagy később, 1788-ban, amikor a bécsi bemutatóra Mozart engedelmesen kiegészített és kihagyott néhány részletet, ugyanis nem találtak megfelelő énekeseket a szerepekhez. Kizárólag a zeneszerző zsenije tudta áthidalni a korabeli adottságokat. Mozart mindenesetre a 21. században is „popsztár" maradt.

A mese spanyol eredetijében Don Juanról van szó. Olasz nyelven játsszák, mert az Olaszországból kitiltott da Ponte alig tudott németül, viszont Mozart remekül ismerte az olasz nyelvet.

A cselekmény két felvonásban, három órában és tíz színben zajlik, ámde jó rendezői ötletekkel a színváltozásokat – a temetőtől a bálteremig – szokták megvalósítani. Don Giovanni hódításait a szolgája, Leporello gondosan feljegyzi, talán a hosszú tekercsből hajtogatott könyvlapokat ezért nevezik leporellónak.

Don Giovanni álarcban tör rá az alvó Donna Annára, a kormányzó lányára. Hiába próbálja magáévá tenni, Anna fellármázza a környéket a betörő miatt. A lány apja a segítségére siet, de a betörő megöli az öreget. Ebből keletkezik a baj. Rögtön megjelenik Don Ottavio, Anna jegyese, és bosszút esküszik az egyelőre ismeretlen betolakodó ellen. Donna Elvira, Don Giovanni hivatalos szeretője szintén bosszúra hajlik hűtlen kedvese miatt, mintha nem ismerné a szokásait.

Esküvői menet közeleg. Masetto, a vőlegény és arája, Zerlina a boldogságról álmodozik. Don Giovanni a nászéjszakát ezúttal Zerlinával kívánja eltölteni. Az egyszerű parasztlányban felsejlik a gazdagság és a finom fehérneműillat, s már majdnem elcsábul, amikor Elvira felvilágosítja. Leporello menti meg a helyzetet: az egész násznépet a palotába hívja. Zerlina vigasztalja féltékeny vőlegényét. Giovanni szerét ejti, hogy a menyasszonynak megmutassa a hálószobáját. Meg is erőszakolná, de a lány visítása leleplezi, Giovanni Leporellóstul megint hirtelen eltűnik a színről.

A következő részben a Don alaposan lefizeti Leporellót, nehogy árulkodjon. Ruhát cserél a szolgával, hogy az a megunt Elvirával enyelegjen. A 17. századi rossz látási viszonyok ellenére Elvira felismeri és kirúgja a szolgát. Masetto a társaival és Donna Anna jegyesével, Ottavióval együtt indul bosszúhadjáratra Elvira iránymutatásával. Giovanni a temetőben, éppen a kormányzó síremlékénél rejtőzik. Pofátlanul meghívja vacsorára a kőszobrot, aki nagy meglepetésére elfogadja az ötletet.

A Don és Leporello vacsorához készülődnek. Elvirát ugyan nem hívták, de jön, és utoljára próbálja Giovannit figyelmeztetni a helyes útra, hiába. Arra a vendéglátók csöppet sem számítottak, hogy a kőszobor nagy dérrel-dúrral tényleg beállít. Először kioktatja a csélcsap házigazdát, majd vacsora helyett, iszonyú mennydörgés és felcsapó lángok kíséretében a pokolba küldi. Az állás nélkül maradt Leporello beszéli el gazdája történetét a bosszúszomjas csapatnak.

Mozart ezzel a művével a színpadok örökös szupersztárja lett.

W. A. MOZART

FIGARO HÁZASSÁGA

A francia Beaumarchais betiltott művét az olasz hazájából kitiltott Lorenzo da Ponte írta át Mozart kérésére 1786-ban. Da Ponte akkor elég jól állt az osztrák udvarban, így mesterkedéseivel elérte, hogy csekély javítgatással színpadra kerülhessen a Figaro. Be is mutatták Bécsben, és minden intrika ellenére sikert aratott, de az áskálódások miatt hamar levették a műsorról. Az utókor által főgonosznak kikiáltott Salieri, udvari zeneszerző valóban keresztbe tett az ifjú Mozartnak, csupán mert irigy volt rá, de minden híreszteléssel ellentétben nem tört az életére. Az igazi siker az év végén, Prágában következett be. A három órás, négy felvonásban előadott operát gyakran két felvonásban sűrítik össze. Ugyan harminc évvel korábban keletkezett, mint Rossini Sevillai borbélya, mégis mintha annak folytatása volna. A kor divatja tiltotta a nemes urak megszégyenítését a szolgáik által, ezért ez a darab kivételnek számított. Intrika, ruhacsere, féltékenység, félreértések sorozata ad okot a vígopera bonyolult végkifejletéhez.

A cselekmény idejében Figaro, a főszereplő nem független hajszobrász, hanem Almaviva gróf szolgálatában áll, akárcsak menyasszonya, Susanna, mellesleg a grófné szobalánya. A gróf nagylelkűen lakrészt ajándékoz Figarónak és Susannának, nem minden hátsó szándék nélkül. Figarót a háztól messzire akarja küldeni, hogy az arát ő vigasztalhassa. Az esküvő előtt komoly akadályok is felmerülnek, nevezetesen a vénlány házvezetőnő, Marcellina, aki a borbélynak egykor pénzt kölcsönzött, ezért elvárja, hogy hálából feleségül vegye, valamint dr. Bartolo, udvari zenemester, mert az meg kinézte magának Susannát, a csinos komornát. Itt aztán kalandok tömege kezdődik! Cherubino, az apród a szobalány szobájába toppan, szerelmi bánatáról panaszkodna, amikor kopogtatás nélkül érkezik a gróf is. Susanna a szék mögé bújtatja, és hirtelenjében abrosszal takarja le Cherubinót, azután meghallgatja a gróf udvarlását, de percek múlva bejön a szobába Bartolo, ezért a gróf is a szék mögé kényszerül. A tetejébe váratlanul hazajüön Figaro és helyi ifjakból álló csapata. Ennyien már nem férnek el az egyetlen szék mögött, és előbújnak a fiúk. Csak Cherubino járja meg a büntetéssel: másnaptól egy távolabbi ezredben kell katonáskodnia. A többiek kimagyarázzák magukat.

A II. felvonásban sem maradnak abba a fölösleges bonyodalmak. A grófné bánkódik férje nyilvánvaló hűtlensége miatt, azért Figaróval és Susannával szövetkezik. Figaro levélben értesíti a grófot, hogy a felesége esti randevúra készül. Susanna pedig a grófot hívja találkára, de maga helyett a ruhájába bújó Cherubinót küldené. Folyik a ruhapróba, és a feleségéhez be akar jönni a gróf (ha ló nincs, szamár is jó alapon), azonban zárva találja az ajtót. Nosza, rohan szerszámokért, eközben Susanna kiugrasztja az ablakon az apródot. A gróf meglepetésére Susannát találja a grófné szobájában. Szerencsétlenségükre Antonio, a kertész bepanaszolja, hogy valaki tönkretette a virágágyást a grófné ablaka alatt. Figaro magára vállalja a dolgot. További csavar a történetben Marcellina és Bartolo megjelenése.

A III. felvonásban a gróf bírót játszik Figaro házassága ügyében. Újabb részletekre derül fény: Figaro Marcellina és Bartolo elveszett gyermeke. A szülők boldogságban törnek ki. Aki még bírja követni a szövevényeket, azoknak újabbak következnek.

IV. felvonás: a grófné Susanna ruhájában készül az éjszakai randevúra – a férjével. Közben lezajlik az esküvő, bár Figaro gyanakvóan figyeli, hogy Susanna megcsalja-e a gróffal. A gróf saját feleségét ostromolja, Figaro pedig a grófné ruhájában Susannát. Mindkét férj kiérdemli a felesége pofonját, mivel még a hangjukat sem ismerték fel. A végén mindenki lelepleződik, a gróf megszégyenülve borul a grófné lába elé.  A szereplők gyönyörű közös áriában örömködnek. A történet ostobasága ellenére a hallgató/néző megelégedetten távozhat az operából.

W. A. MOZART

SZÖKTETÉS A SZERÁJBÓL

A mű történetéhez fontos adalék, hogy II. József császár 1778-ban a Burgtheater számára német nyelvű operát rendelt az akkor már egyre népszerűbb Mozarttól azzal a céllal, hogy megvalósítsa a Nationalsingspielt, azaz a nemzeti daljátékot. 1782-ben nagy sikerrel mutatták be a Szöktetést a Burgtheaterben. A bécsi udvar nem volt olyan lelkes, mint 1783-ban a prágai közönség. Ettől kezdve minden, magára valamit adó dalszínház a műsorán tartja.

A librettót Gottlieb Stephanie írta Mozart erőteljes beavatkozásával – Christoph Friedrich Bretzner színdarabjából. A legérdekesebben kidolgozott alak a basszus szerepű Ozminé, a muzulmán háremőré, amit bármikor szívesen hallgatunk élőben vagy közvetítésekben.

A cselekmény a címének megfelelően két nyugati lány nem túl fondorlatos szöktetése Szelim basa (vagy pasa) háreméből. Konstanzát, angol szobalányát, Blondét és szolgáját, Pedrillót kalózok elrabolják, és eladják egy török pasának, Szelimnek, aki azonban eredetileg spanyol emigráns, csak megtetszett neki a keleti kényúrság. Szelim beleszeret Konstanzába, a spanyol nemes, Belmonte menyasszonyába. Hiába ostromolja szerelmével, helyez kilátásba kínzásokat, Konstanza hűséges marad spanyol vőlegényéhez. Belmonte megtudja, hol vannak a foglyok, és utánuk ered a török vidékre. Óriási szerencséjére a kertészként foglalkoztatott Pedrillo bejuttatja a hárembe, amit szigorúan őriz a színes bőrű háremőr, Ozmin. Pedrillo mézillatú borral a sárga földig leitatja az éber muzulmánt.

A következő részben a két szerelmespár készülne a szökésre, de balszerencséjükre Ozmin kijózanodik. Eddig arról álmodozott, hogy „ó, az lesz a boldog óra, ó, ha áll az akasztófa…" Ez most nem jött be neki, de az őrség elfogja a szökevényeket, és a pasa elé hurcolja. Belmontéban a pasa felismeri régi spanyol ellenlábasának a fiát, ezért a két páros halálra készülődik. A pasa, hűségüktől meghatódva, váratlanul mindenkinek megbocsát. Elégtétel számára, hogy halálos ellensége a rideg Konstanzát kapja menyéül. Nagylelkűen szabadon bocsátja a résztvevőket.

A fejlett Nyugat férfiúi örökösen háborúznak egymással, amíg Keleten tilos a nők zaklatása, legalább a harcokból kihagyják őket. Legalábbis eddig, azóta a helyzet eldurvult.

DOBI ILDIKÓ