Naná, hiszen egyetemisták. Tele volt velük a Miskolci Nemzeti Színház minden szintje, minden színpada, délelőtt, délután, este, szinte egy város a városban. Ez volt a SZEM. És ráadásul az angol lett az általános társalgási nyelv. Természetesen minden előadásra elkeltek a jegyek.

 

Naná, hiszen egyetemisták. Tele volt velük a Miskolci Nemzeti Színház minden szintje, minden színpada, délelőtt, délután, este, szinte egy város a városban. Ez volt a SZEM. És ráadásul az angol lett az általános társalgási nyelv. Természetesen minden előadásra elkeltek a jegyek.

 

Kívülállóként, azaz nézőként azt kell mondjam, óriási volt a siker és valószínűleg szakmailag is sikeresnek minősítik a résztvevők, hiszen egész nap talpon voltak, workshopokon vettek részt, megnézték egymás produkcióit – egy nap kettőt is – és éjszakába nyúlóan meg is beszélték a látottakat. Ha egy színházi büfé majdnem teltházas korzóvá fejlődik, akkor ott van mit megbeszélni, és látszik, érződik az érdeklődés a másik, a többiek munkája iránt.

 

Az alábbiakban áttekinteném a látott előadásokat és nem kritikát vagy véleményt szeretnék megfogalmazni, sem a tartalmat ismertetni, – arra kiváló a SZEM honlapja – hanem szituációkat említve a produkciók hangulatát éreztetni, ha egyáltalán ez szavakba önthető.

A BÍÍT (lásd: http://euroastra.hu/node/68295) nyitóelőadás utáni estén találkoztam Raúl „Nene" Vargas Torres-sel a kolumbiaival. Hatalmas hajkoronája és vidám tekintete karakteres egyéniséggé teszi, azonnal feltűnő a fizimiskája a tömegben. Gyerekkorától reflektorfényben van, testvérével négyéves kora óta zsonglőrködött az utcákon, cirkuszozott, és jelenleg Svájcban tanul. Érdekes, hogy nem diplomás és mégis rója az országokat, fesztiválokat. A délutáni előadásának már a címe is különleges, Én vagyok Te. Nonverbális produkciójában Latin-Amerikáról kaptunk egy képet: a vallásosságról, a diktatúráról, a hatalomról, a szentről, szeretetről, a foci öröméről és mindezt valami hihetetlen fizikai mozgás kordinációval, artistákat megszégyenítő teljesítménnyel. A színpadon egy életnagyságú bábú a társa, akit saját diktátori ruhájába öltöztet és kemény harcot, birkózást produkálnak, miközben négy kisbabát hintáztat, kiknek a sírására szinte anyaként reflektál. A végén önfeledt vidáman ő hintázik, és boldog, mintha karnevál lenne az élet, és ezzel mosolyt tud csalni a nézők és a mi arcunkra. A produkciót hazájában Kolumbiában, sőt Kubában is előadta és mindenütt megmosolyogták. Pedig az előadás utáni beszélgetésen kiderült, hogy ahányan néztük, annyiféle értelmezés született, diktatúráról szólt vagy nem, van igazság vagy nincs, és csak a mosoly a lényeges.

 

A nap második előadásán a Szarajevói Előadóművészeti Akadémia, George Orwell regénye nyomán készült 1984-t láthattuk. Komor a színpadkép, hárman játsszák, a háttérben filmek peregnek, tüntetéseket látunk, brutális rendőri/hatalmi túlkapások, hatalmas menetoszlopok, hadsereg, katonai menetelések, erőfitogtatások és közben a színészek sajnos szerb nyelven beszélnek. Két monitoron olvashattuk az angol és magyar nyelvű fordítást, ami nehezen volt olvasható/követhető. Elkapott szavakból tudtuk – vagy talán tudtam – megérezni az Orwell-i témát, a nagy testvér mindent lát, szeretlek te nagy testvér, le fogunk győzni minden akadályt. A délutánhoz hasonlóan ismét a diktatúrába botlottunk, és béke, szeretet, igazság kérdésébe. De ezek a felvetések teljesen mások a szerb előadóknál, mint a kolumbiai esetében.

 

A harmadik napon a varsói Aleksander Zelwerowicz Nemzeti Színművészeti Akadémia és a bukaresti „I. L. Caragiale" Színház- és Filmművészeti Egyetem végzősei következtek.

A varsói előadásnak már a címe is figyelemre méltó, Júliának meg kell halnia. Természetesen Shakepeare-re gondolunk, ami igaz is, eredeti szöveget hallunk. De ez a Júlia más, mint amit ismerünk, ez a Júlia korunk lánya, és egyáltalán nem akar meghalni. A játéktéren egy hosszú asztal, az első sorok olyan közel vannak, mintha ebédelni készülnénk. Bejön Júlia, behúzzuk lábainkat, hogy zavartalanul

járkálhasson, és közben hallgatjuk, hogy apja Párishoz kényszeríti és másnap irány a Szent Péter templom, ha nem, akkor le is út fel is út. Mindezt úgy mondja Júlia, hogy előttem áll – mivel az első sorban ültem – határozottan a szemembe, ill. egymás szemébe nézünk, már sajnálom, megszólalnék, de bevillan ez csak játék. Közben Júlia vetkőzik, leveti menyasszonyi ruháját, repül a ruha, a cipő. Csillogó, mai divat szerinti minit húz magára, felpattan az asztalra, haját kibontva diszkótáncot lejt, elhagyta Veronát, közöttünk van. A velem szemben ülő piperkőc kinézetű fiatalember felpattan – mint kiderül, eddig nézőként üldögélt Rómeó – és csábítása sikeres, megszerzi Júliát. Jön a csattanó, Rómeó okos telefonján megörökíti édes kettesük, de ezzel vége is, lelécel, elhagyja Júliát. Sötétbe borulunk, ugrás a sztoriban, Rómeót látjuk kifeküdve, meghalt. És Júlia nem bánkódik, nem lesz méregfiola, Júlia nem áldozza fel magát, ő élni akar. De miért? Vagy Júliának meg kellene halnia? És miért? Jó lett volna kibeszélni az alkotókkal a szándékukat, mert ismét egy téma, ami ahány néző, annyi értelmezés. Lehetséges, hogy ez így jó, mert gondolkodunk és beszélgetünk utána.

 

A bukarestiek produkciója a közelmúlt történelmét mutatta be A mi osztályunk címmel. Bizonyára sokan gondolnak most a Katona József Színház címben azonos előadására, nos igen, ez az. Csak románul. Osztályteremben vagyunk – a nézőtéri ültetés is olyan, mintha egyetemi előadóban ülnénk, emelkedően és szorosan egymás mellett – és a boldog osztályt látjuk, halljuk, ahogy ismerkednek, tréfálkoznak. Azt a kort idézik, mikor zsidó és lengyel együtt sörözött. Az osztályt, a mi osztályunkat a történelem szétválasztja és ők megkérdezik, hogy miféle hit parancsolhatta ezt. Végigkövetjük az életük drámai útját, és velük együtt átéljük a „zsidók hátra" és a „ma nem lövünk agyon" szituációkat, a „mi" osztálytársaink átváltozását, brutalitását. És mi, a nézők csendben, megrendülten nézzük ezt a fiatal színészcsapatot. Akik szinte semmi színpadi kelléket nem használtak, pusztán az egyéniségük, hangjuk, arcuk teremtette meg a drámát. Végre magához tér a nézőtér és hosszantartó tapssal hálálkodik.

Igen, felébresztették bennünk a gondolkodást.

 

Bízom benne, hogy hagyomány lesz a Színházi Egyetemek Miskolcon!

És drukkolok, hogy Játszd újra SZEM.

 

http://szemnsz.hu/hu/

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük