Klubtagsági helyett Zöldkártya

  http://zp.fireline.hu/zoldkartya/

A nyári szünet az ifjúságé. Meg egy kicsit a tanároké. De azért mégis inkább az ifjúságé. Ha valakinek kétsége támadna ezügyben, elég végigtekinteni a nagy nyári programajánlatokon. S nincs is ezzel semmi gond, és benne sem kivetnivaló. Annak idején a KEK-en (fiatalabbaknak a Kertészeti Egyetem Klubjában) nyugodt lelkiismerettel vállalható volt szinte bármely zenekar felléptetése, és természetesen a koncerteken való rendezői jelenlét is.

  http://zp.fireline.hu/zoldkartya/

A nyári szünet az ifjúságé. Meg egy kicsit a tanároké. De azért mégis inkább az ifjúságé. Ha valakinek kétsége támadna ezügyben, elég végigtekinteni a nagy nyári programajánlatokon. S nincs is ezzel semmi gond, és benne sem kivetnivaló. Annak idején a KEK-en (fiatalabbaknak a Kertészeti Egyetem Klubjában) nyugodt lelkiismerettel vállalható volt szinte bármely zenekar felléptetése, és természetesen a koncerteken való rendezői jelenlét is.

Az akkori kínálatban kevés olyan fellépési engedélyt kapó társulat volt, amelynek a koncertjén csápolva ne tölthette volna ezerszer kultúráltabban az idejét bárki, mint mondjuk szipúzva az aluljárókban.

Akkortájt az egyetemi klubokban elég jól körülhatárolt tagsági- és beléptetési rendszer volt. Ezt akkor is sokan vitatták, és ha most visszatekintünk, ma is vitathatnánk. Azonban mégis jelentett valamiféle szűrést, kontrollt. Nem a nagy testvér figyelő szemét, hanem a vendégnél alig idősebb, vagy akár fiatalabb kortárs által gyakorolt egyfajta ellenőrzését a belépők körének. Igaz, ehhez az sem ártott, hogy ezek a rendezvények null-szaldósan már jók voltak, és nem volt felettük egy janicsárpasa, aki az extraprofit extráját is elvárta. De ez régen volt.

Annyira, hogy diákgenerációk nőttek fel, de egy generáció garantáltan eljutott az általánostól az egyetem végéig úgy, hogy ezekről a szórakozóhelyekről legfeljebb igencsak gyermekkori élményeik lehettek. Számos ifjúságinak kikiáltott szórakozóhelyen a szép szlogeneken kívül nem annyira az ifjúság és nem egy esetben nem is annyira a szórakozás, mint a bevételnövelés a lényeg. Miközben társadalmilag szinte már kötelező azon fanyalogni, hogy a mai ifjúságnak fogalma sincs a kultúrált szórakozásról és mindig csak a dizsi, és mindig csak a serkentők, meg mindig csak az egyre fiatalabbak, a tizenévesek, mindig csak… S sajnos a fanyalgás nem is mindig ok nélküli, mert amikor akár amatőr-felvételeken szertetekintünk, akkor néha a setét éjszakába nyúló vígasságokon nem éppen túlkoros honfitársainkból is láthatunk szép számmal.

Olyan esetben, amikor még csak nem is zárt helyen, hanem a széles nagyközönség szeme előtt zajlanak az események, akkor ez különösen szembeszökő lehet. Annyira, hogy a akár ennek hatására, akár valóban a jó szándék megnyilvánulásaként, a rendezőség felelősségtudata is bimbózni kezdhetik. Ami aztán vagy így, vagy úgy nyilvánulhat meg. Az egyik véglet a felelősségtudat gyors álomba-ringatása, míg a másik egy adott korosztály teljes kitiltása a programtól és időponttól függetlenül. Az első esetben a kiskorúaknak az olyan különböző szerekkel, mint például nikotin  és etanol, való kiszolgálását szabályozó törvények betartása lehet problémás. A második megoldás a hely népszerűségét áshatja alá. Mert azért nem mindenki csak azért megy egy szórakozóhelyre, hogy négykézlábra ereszkedve, és füstöt fújva távozzék onnan.

Így a megoldás szinte biztosan valahol a kettő közt van. Ahogy annak idején az ifjúsági, egyetemi kluboknál is. Felvállalva a szabályozás körüli vitákat, mégis valamiféle ellenőrzést gyakorolni a belépni szándékozók körében. Ez kezdetben biztosan sokat vitatott lesz, mivel a hagyományai ma már gyakorlatilag alig lelhetőek fel. S persze a gyakorlata sem tekinthető kiforrottnak. Így nem megúszható az sem, hogy akár jogos támadások érhetik a frissen bevezetésre kerülő megoldásokat. Ami azonban kétségtelen nyeresége lehet, az egyfajta státuszérzés a látogatók körében, és egyfajta lelkiismeret-megnyugvás a működtetőknél.

Tulajdonképpen az a kérdés, ami azonnal felmerül, ha egy ilyen szórakozóhelyi rendszerről hallhatunk az az, hogy mennyire kijátszható, és szinte ezzel párhuzamosan az is, hogy mi a szűrés szempontja. Mert abban az esetben, ha költésalapú, akkor lehet hasznos a fenntartóknak, de ifjúságvédelmileg felejtős. Szimpatikusabbnak tűnik az a megoldás, ha a látogató életkora a szűrés alapja. Azzal a kiegészítéssel, hogy hagyjunk teret a szülő belátóképességének is azt illetően, hogy gyermekének szórakozását hol hagyja, vagy hol nem hagyja. Ettől persze nem lesz egy ilyen beléptetőrendszer népszerű az érintettek körében.

Annyira nem, hogy a Zöld Pardon ebbéli kezdeményezéséről e sorok írója éppen egy kritikus, mondhatni igen morcos fórumhozzászólásból értesült. Noha a kezdeményezés nem eleve hibás, hogy 14 év alatt csak szülővel vagy gyámmal és 18 év alatt csak nevelői beleegyezéssel, regisztrációval lehessen látogatni. A 2008. 07. 20.-tól bevezetni szánt technika sem rossz, s a mai technika szintjén gyakorlatilag megfelel a régi egyetemi klubok tagságijának. Sorszámozott és mágnes-csíkos. A vitákat valószínűleg a gyermek on-line jelenlét-ellenőrzésének lehetősége, az igazolványok fénymásolatának csatolása vagy például a kártyás beléptetés helye fogja inkább kiváltani legelőször. A beléptetés helye annyiban, hogy erre nem biztos, hogy az alsó, Duna-part felöli bejárat a legalkalmasabb. De valahol el kell kezdeni. A rendszert is, meg a beléptetést is. Ha egy idő után azt vesszük észre, hogy ifjúságvédelmileg nem igazán működik, de erősen klikkesít, akkor például bizton állíthatjuk majd, hogy nem vált be.

http://zp.fireline.hu/zoldkartya/

Simay Endre István