Jujjj….megint nagyon régen nem írtam. Mentségemre legyen mondva, a világ legcsodálatosabb dolga az, ami állandóan eltereli a figyelmemet az írásról. Az anyaság!

 

Jujjj….megint nagyon régen nem írtam. Mentségemre legyen mondva, a világ legcsodálatosabb dolga az, ami állandóan eltereli a figyelmemet az írásról. Az anyaság!

 

Mióta Drága Kincsünk -Kisfőnök – hazaérkezett, néhány dologra változott a rálátásom, rengeteg praktikát kellett megtanulnom, és számtalan babaellenes helyzet akad nap, mint nap az utcán, melyeket eddig észre sem vettem.

 

A betanulási időszak első igen komoly feladata az volt, mikor a kórházban közölte a nővérke: Anyuka, kiveheti a gyermeket! Én? Onnan? Hisz ez csak egy csöpp baba, aki ráadásul sokkal hamarabb érkezett, mint elő lenne írva! Hogy fogjam meg? Nővérke azonnal válaszolt: Úgy, mint gyermekként a játék babám. Jó-jó, ugyan méretben nincs eltérés, de azért egy játékbabát bármikor leejthettek. A feladatot úgy sikerült megoldani, hogy nővérke gyermeket kiságyból ki, kezembe be, és jöhet az etetés. Kezdeti mulyaságom hamar elillant, úgy a harmadik napon már én vettem ki Kisfőnököt az ágyból, és vittem az etetés helyszínére. Akkor még nem tudtam, hogy ez csak a legelső akadály volt, melyet le kellett győznöm.

 

Ugye vannak olyan kórházak, ahol tisztába tenni, felöltöztetni a gyermeket nem tanítják meg a szegény, elsőgyermekes, sete-suta, mulyáskodó anyukát, így igen mókás, néha talán idegesítő lehet az osztályon dolgozók számára a kismama tehetetlenséget látni. A nyolcadik napon, mikor elérkezett a hazatérés ideje, már teljesen természetes volt, hogy életemben először felöltöztetem a gyermekem. Ezt nem részletezem, mert ugyan nem volt zökkenőmentes (idegességemben elfelejtettem bodyt vinni), de nem volt igazán érdekfeszítő sem mások számára.

 

A hazaérkezés után sorban jöttek azok a bizonyos ELSŐ-k. Első átöltöztetés (tél volt, nem egyszerű feladat) önálló tápszerkészítés (tematikája többször, figyelmesen átolvasva a dobozon. Roppant „nehéz", mert 30 ml vízhez, egy kanálnyi szükséges. Szorozni tudni kell.), etetés, és pelenkázás. Ahogy cseperedtünk, folytatódtak a megpróbáltatások. Elvinni Kisfőnököt kontrollra. Ehhez igen nagy szervezőképesség kellett, és rengeteg ruha meg ne fázzon, és taxi, és pánik, hogy jajjistenem, kiviszem a gyermeket két hetesen egyedül, mostmilesz????  Semmi! Mi lett volna? Elmentünk a kontrollra, ahol rengeteg kismama volt gyermekével a mulyább és profibb fajtából egyaránt. Megtörtént a kontroll, minden rendben, lehet menni haza. És nem dőlt össze a világ közben. Mondanom sem kell, a második kontrollon már kellő lazasággal játszottam le ezt a menetet.

 

A lényeg, hogy majdnem minden ELSŐ nehezen ment néhány hétig. Aztán már átigazoltam profiékhoz, felöltöztettem Kisfőnököt, be a babakocsiba, és akár a békávé segítségével is útra keltem. És itt kezdődtek a döbbenetek!

 

Kérem szépen! A járdák igen nagy része teljesen használhatatlan babakocsival, így nagyrészt az úttesten kell menni. Igen, ez kellő figyelemmel, óvatossággal megoldható mellékutcákon, főutakon viszont nem.

Az alacsonypadlós jármű nem feltétlenül jön akkor, amikor ki van írva.

Vannak olyan fajta villamosok, amelyek egyszerűen babakocsi ellenesek, még úgy is nehéz feltenni rájuk Kisfőnököt, ha apával együtt utazunk.

Simán, szemrebbenés nélkül elfoglalják előtted a babakocsis helyet, Te pedig állj be középre, ahogy tudsz, elzárva a szabad közlekedés lehetőségét mások elől.

Az ajtón beelőznek előtted, azt nyitva sem hagyva.

A boltok jó részébe lehetetlen babakocsival bemenni. De akkor hogy mennek be kerekesszékkel?

A bababoltok jó része még egy „magától a szájba mászó cumit" is képes lenne rád beszélni, ezért nagyon észnél kell lenni, hogy mi az, ami tényleg szükségeltetik.

 

Mára viszont már nem aggódom (annyit), nem mulyáskodom (annyit), profihoz méltóan teszem csodálatos dolgomat Kisfőnökkel együtt. Imádjuk az együtt töltött idő helyzeteit, és esténként együtt várjuk haza Apát a munkából. Apát, akinek elmeséljük merre jártunk aznap, milyen akadályokat küzdöttünk le mi ketten, nem egyszer mama segítségével. Hogy sikerült aznap igazán mosolyognunk, hangosan nevetni, sikítva örülni, hogy oldalra fordultunk, aztán hasra (ahol kitört a balhé, mert utálunk hason feküdni), hogy megfogtuk a játékunkat, hogy Bigyó Úr nélkül már el sem alszunk, hogy a cumit nem csak, hogy ki tudjuk venni, de időnként vissza is tudjuk tenni (különböző oldalaival, több-kevesebb sikerrel). Nem elhanyagolható az sem, amikor huncutul műbalhézunk, hogy figyeljen ránk már valaki, vagy a járókában elmagyarázzuk a rongybabának az aznapi történéseket hangos nevetések, sikongatások közepette. És Apa végighallgat minket, közben le sem veszi szemét Kisfőnökről, mosolyog rá, bólogat Neki, már-már elolvad gyermeke láttán, de gyermeke is Apja láttán.

 

Nos (mert háttal nem akartam mondatot kezdeni, pedig az jobban illene ide) így élünk mi Kisfőnökkel mindennapjainkat, rendkívül jó csapatjátékosként napközben hármasban mamával – aki rengeteget segít, nélküle nem tudnánk létezni sem, hiszen néha lelki támasz Ő, néha logisztikai menedzser, vagy éppen bébiszitter -, majd Apa hazaérkezése után négyesben. Egyre profibban, és ami a legfontosabb: határtalanul BOLDOGAN!

 

Drága Kincsünk! Nagyon-nagyon szeretünk!

Anya és Apa

 

 

Németh Krisztina

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük