Alázatosan jelentem:Alázatosan jelentem:

Lapunk mint olvasóink tapasztalhatták a kezdetektől próbál eredeti forrásanyagokat közölni. Ebbeli kutakodásunkban leltünk rá a parlamenti középtől jobbra elhelyezkedő Csontos Gábor politológus elemző cikkére, mely a neoliberalizmus válságátról ad magyar szemmel jó körképet. Az írást szokás szerint kommentár nélkül közöljük:

 Alázatosan jelentem:Alázatosan jelentem:

Lapunk mint olvasóink tapasztalhatták a kezdetektől próbál eredeti forrásanyagokat közölni. Ebbeli kutakodásunkban leltünk rá a parlamenti középtől jobbra elhelyezkedő Csontos Gábor politológus elemző cikkére, mely a neoliberalizmus válságátról ad magyar szemmel jó körképet. Az írást szokás szerint kommentár nélkül közöljük:

30 évvel Thatcher brit miniszterelnök 1978-as, és az 1980-as amerikai elnökválasztás győztese, Ronald Reagan, elnökként való beiktatása után kiderült, hogy a nevük fémjelezte neoliberális gazdaságpolitika (tharcherizmus, reagenomics) és a 'washingtoni konszenzus', privatizáció, dereguláció, liberalizáció, és a szemellenzősen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági zsákutcába vezetett, amelyből a kivezető út csak a visszafordulás és a teljes visszamenet lehet. Vagyis, az ultraliberális gazdaságpolitika által kikényszerített társadalmi szociáldarwinizmus (pusztuljanak a kiszolgáltatottak) után nemcsak a gazdasági rendszert kell újból, hanem magát a társadalmat lesz muszáj alapjaitól felépíteni.

Néztem az olimpiát, s nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ez az Olimpia tele volt furcsaságokkal. A furcsaságok közül rögtön kiemelném a megnyitót, amely a TV képernyője előtt szavakkal le nem írható virtuális élményt jelentett. (S ahogyan kiderült, valamilyen fokon az is volt; a kínai kislány gyönyörű hangja állítólag playbackről szólt, s a fantasztikus látványként ható tűzijáték lábnyomok számítógépes technika felhasználásával kerültek a TV néző elé. Egyébként, s legfőképpen a guruló pergament tekercs, amely Kína történelmét mutatta be, maga volt az emberi leleményesség és ötletdússág legmagasabb szintje!)

Furcsaság említésével kezdtem, s ez a furcsa érzés a bevonulással kezdődött.

Két dologra voltam kíváncsi. Az első, természetesen a mieink, a magyarok megjelenése, kinézete. A megjelenés azért is fontos, mert az Olimpiát több milliárd ember nézi, s sportolóinkat a szimbolikus jegyek alapján azonosítják a nemzettel. Nos, jelentem, a szemrevaló kosztümök és öltönyök nélkülözték a nacionalizmus valamennyi jegyét; a Szent Korona nélküli piros-fehér-zöld zászló (ami egyébként is problematikus az olaszok miatt), volt az egyetlen, amivel azonosíthattam a magyar olimpiai küldöttség felvonuló tagjait. (Igaz, a versenyek alatt a Szent Korona embléma ott virított a versenyzők dresszein. De a győzelmeink utáni zászlófelvonáson a magyar zászlóról hiányzott! Fontos ez? Fontos, mert a kívül állók nem kötik össze a nemzeti színeinket a Szent Korona jelképével, amit, érmet szerzett sportolóinkon láttak. Másrészt, mint említettem, zavaró az olaszok megfordított színhasználata.) Még szomorúbb volt konstatálni azt, hogy Schmitt Pálon, a MOB elnökén és feleségén kívül nem volt jelen senki más, aki üdvözölte volna olimpikonjainkat. Ha már a 'mi Ferink, vagy Viktorunk' nem is, de legalább Sólyom köztársasági elnök, vagy Szili Katalin, a T. Ház elnöke integethetett volna.

Bojkottáltak Tibet miatt? A román miniszterelnök ott volt. De ott volt Bush, Putyin, Sarkozy. Nekik nem derogált a bojkott! (Szerény megjegyzésem: néha gondolkozni kellene itt elvtársak, mert a sok, a Kárpát-medencén kívülre eső demokratikus jogokért való kiállás fejfájást okoz! Meg a végén összezavarodik az ember.)

A második furcsaság az volt, hogy az Európai Uniós tagországok milyen öntudattal parádéztak nemzeti azonosságukat kifejező zászlóik alatt. Mint a régi szép olimpiai időkben, az uniós őrültség előtt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy itt egy kontinensnyi egyesült nemzetek tagnációi vonulnak fel. Arra vártam, hogy a nemzeti zászlók mellett ott legyen az uniós zászló is, vagy egy ügyesen megtervezet EU-s embléma, mintegy jelezve, mik is lennénk. Hiszen Európa 27 állama mégis egy politikai, gazdasági; egy része, pedig monetáris unióban is él. Nem szeretnék ennek a gondolatnak túlzott jelentőséget tulajdonítani, azonban furcsa volt. Mintha az Európai Egyesült Államok (EU) érzelmi azonosság fundamentumai hiányoznának. Egy erőltetett hasonlattal élve: mintha az USA mind az 52 tagállama vonult volna fel saját zászlóik alatt, mellőzve a megszokott USA lobogót.  

Paradigmaváltás előtt áll a világ, kezdtem, aminek gyors bemutatója, egy kis háború a Kaukázusban, az Olimpia árnyékában lett. A komoly megfigyelő egy tipikus proxy háborút láthatott, amelynek tétje az orosz politikai reakció képesség megállapítása lehetett egy geopolitikai sakkjátszmában, egy olyan nemzetközi esemény leple alatt, mint az Olimpia. Ez a geopolitika sakkjátszma elsősorban nem az olajról szólt (bár nem kis szerepet játszik az Oroszországot elkerülő, Grúzián keresztül vezető kőolajvezeték feletti ellenőrzés kérdése), hanem az amerikai befolyású NATO Oroszország határaihoz való közelebb tolásáról. Egy kis nyomásgyakorlással (=orosz fenyegetettség), a cseh és a lengyel kormányok gyors beleegyezésének kiharcolásával (és a cseh-lengyel közvélemény realizmusának semlegesítésével) az amerikai rakétaelhárító rendszerek telepítéséről, Csehország, illetve Lengyelország területén.

A másik vetülete a grúziai fiaskónak, hogy kiharcolt egy lehetőséget a NATO további bővítésére kelet felé a Kaukázusban, hogy Oroszország minél nagyobb mértékben elszigetelődjön 'fizikailag' a Közel-Kelettől, a stratégiai dominó elvnek megfelelően. Ha Grúziát (s tegyük hozzá, Ukrajnát is) sikerül kivonni az orosz befolyás alól, akkor a többi, volt szovjet tagköztársaságban is lejátszódhatnak (a korábbi sikertelen próbálkozások ellenére) a demokráciát követelő 'tömegnyomás' hatására a 'Nyugat-barát' rózsás forradalmak. Kialakulhatna egy 'cordon sanitaire' délről, hasonlóan az 1919-24-es angol-francia intervenciós háborúk céljainak megfelelően, Oroszország körül. Ami védené a globalizált angolszász érdekeltségeket a Közel-Keleten. Hiszen, nemcsak az olaj, hanem a terület, a víz birtoklása is egyre nagyobb jelentőséget nyer abban a térségben. Természetesen, Izrael biztonságának garantálásával. Ismert, a Közel-Kelet ma egy ugyan olyan 'puskaporos hordó', mint a Balkán volt az 1900-as években.

Izrael és a palesztinok, Irán, Szíria-Libanon, Szíria-Izrael, Irak-Afganisztán. S az ottani stratégiai játszmába belelépett Pakisztán is, amely Indiával eddig már három komoly háborút vívott az utolsó hatvan év alatt. S még egy dolog. Oroszország és Kína, de India is az elmúlt években egyre szorosabb gazdasági, és nemzetközi politikai együttműködésről tett tanúságot. Ennek az együttműködésnek kiszélesítése és elmélyülése veszélyezteti az 1990 óta fennálló egyoldalú angolszász 'balance of power-t', az angolszász pénzügyi, gazdasági és politikai világdominanciát.  Ezt kérdőjelezte meg a hatalmas olajjövedelmekre alapozva Oroszország az utolsó 8 évben. S, tegyük hozzá, ezt kérdőjelezte meg Kína a 40 milliárd US$-ba kerülő Olimpia megrendezésének sikerével. E szövetség leértékeléséért beindított, s a világ média meghatározók által azonnal felkapott, elterelő események (Tibet, ujgurok: Kína; Oroszország Grúzia elleni fellépése, Pakisztánban az államfő lemondatása és az újabb kasmiri összecsapások) egy célt próbáltak elérni. 'Izzásban' tartani a Közel -és Távol Kelet-Ázsiában a 'kis' háborús övezeteket, hogy a globális pénzügyi válságban meggyengült angolszász világdominanciával szemben se alakulhasson ki más alternatíva egy új európai-ázsiai szövetség (Oroszország, Kína, India: népesség, gazdasági és nemzetközi politikai súlypotenciál) képében.        

Állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban.  Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt 'transz-atlanti kapcsolatok' görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik leginkább az orosz, illetve a kínai kapcsolatokban, kihasználva a sztereotípiák nyújtotta média befolyásolási lehetőségeket is.

Az tény, hogy a magyarság az utolsó 160 évben nem tudott mit kezdeni a pánszlávista eszméket zászlajára tűző és képviselő Oroszországgal szemben. 1849, 1914, 1917-19, 1945-1991, 1956 mind olyan dátumai a magyar történelemnek, amelyek döntően degresszív irányban befolyásolták a magyar társadalom fejlődését a közvetlen, vagy közvetett (Tanácsköztársaság) orosz/szovjet nagyhatalmi beavatkozás miatt. Most azonban, másról szól a történet. Amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni, s amit a magyar társadalom sem akar egyelőre még, megérteni. (A Fidesz oroszellenes kitörései pedig gyökereit árulja el. S ez a gyökér nem a 'konyec tovaris! Hanem a brit-amerikai transz-atlanti kapcsolatok!)

Ez a másról szóló történet úgy kezdődik: hogy, volt egyszer egy Soros György, aki pénzelte a '89/90-es kelet-európai bársonyos 'forradalmakat' (a román kivételével), majd a grúz, az ukrán és a szerb narancsos 'forradalmakat' is. A Soros féle 'Nyitott Társadalom' győzelme azonban mindenhol ugyanazzal a következményekkel járt a társadalmakra. A hirtelenjében 'demokrata új politikai osztály' csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérést. Ezt, a korábban állami monopol ipar -és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervező-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezőgazdaságból, az egészségügyből, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank -és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért (hírhedt példája ennek a Budapest Bank 'eladása a General Electric amerikai termelő-szolgáltató-pénzügyi konszernnak). 

A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelők és beszállítók helyett anyaországbeli termelőiket és beszállítóikat részesítették előnyben. Gyakran másod-harmadosztályú árukkal. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülő multinacionális termeltető vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveiből jól ismert 'vámszabad' területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal.

Nyomasztó munkanélküliség, bérrabszolgaság, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintű népességcsökkenés. Térségünkre jellemző társadalom meghatározók csak abban különböznek, hogy az 'új' politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodása semmilyen problémát nem jelent a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sőt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak előttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének a viszonylagos jólét, életszínvonal területén, mert ezen országok 'demokrata' politikai osztályai elsősorban nemzeti gazdaságpolitikai érdekeket követnek. Még úgy is, mint a szlovákok, akik a tiszta szlovák vidékeket a magyarok lakta dél-felvidéki területekről kivont tőkebefektetésekből fejlesztik

„A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erőforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket."-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza . S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet. "

Ismerős ez a megállapítás? Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát, hogy az adó -és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó -és járulékcsökkentés olyan ösztönző lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését" és a több százezres munkahelyteremtést. Arra kell gondolnunk elsősorban, hogy az adó -és járulékcsökkentés egy eleve tőkeszegény társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd. Különösen egy olyan időszakban, amikor a válság, a pénzügyi világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentőségű sajtóorgánum említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelenti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet.

Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitől. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintű működését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szűrődik be.

„A világgazdaság zavaraira az üzleti aktivitást célzó felmérések is utalnak."- mutat rá Hans-Werner Sinn . Majd folytatja: „Az index jelenleg 2001 negyedik negyedéve óta nem tapasztalt alacsony szinten van. A légkör indexének a hanyatlásban különösen nagy súllyal szerepelnek a Nyugat-Európában és az Ázsiában megfigyelhető irányzatok. Ez eloszlatta azokat a reményeket, hogy az ázsiai gazdasági aktivitás az amerikaitól függetlenül is alakulhat, ami kompenzálhatná az európai exportőröknek az Egyesült Államokban elszenvedett veszteségeit…Az USA legfrissebb mutatója …2001 óta nem tapasztalt szintre zuhant….Németország – Európa legnagyobb gazdasága – egyenesen a pangás felé tart…Az amerikai gazdaság méreteinek nagyjából a felének felérő Japánban továbbra is gyengék a növekedés erői." Bár Kína 9.5%-os, India 8%-os Oroszország 6.5%-os, Latin-Amerika 4.5%-os gazdasági bővülésre tehet szert a következő évben, világgazdasági súlyuk azonban kevés. Kína mindössze 5 %-ban játszik szerepet a világgazdaságban .

Hans-Werner Sinn cikkére való hivatkozásom mindössze azt próbálja alátámasztani, hogy a 18 éve hatalmon levő, politikai erődítményeikben táborozó politikai osztályunk eddig semmilyen hathatós védelmi intézkedést nem hoztak a közelgő és várható válság hatásainak társadalmi tompítására. „Mindenesetre tény, az ingatlanpiac kifulladása az angolszász államok, Spanyolország és Dánia után Európa többi gazdaságaiba is kezd átgyűrűzni, a nyersanyagárak területén pedig egyenlőre nem lehet számottevő enyhülésre számítani….A borús összképet erősíti a Nordea Bank tegnap kiadott elemzése (2008. 09. 02.), amely szerint az északi államokban is egyre inkább érezhető a konjuktúra gyengülése. " A sokasodó válságjelek ellenére a Gyurcsány kormány a még állami tulajdonban megmaradt vállalatok további eladását tervezi, többek között az energetikai elosztó MVM-t, valamint a vízközművek privatizálását is kivitelezhetőnek tartja. Továbbra sincs egyértelműen biztosítva a termőföldvagyon további sorsa. Víz-energia-termőföld: a XXI. sz. következő évtizedeinek legfontosabb társadalom fenntartó és megőrző eszközei. Külföldieknek tulajdonszerzés céljából való eladása a nemzettársadalom felszámolásának leggyorsabban kivitelezhető lépése. (Ehhez hasonló Palesztinában történt 1948-ban, Izrael állam megalapításakor. A földjükről elűzött palesztinok utódai ma is menekülttáborokban tengetik életüket. Hontalanokká váltak, akik teherként jelentkeznek a befogadó országok számára. Mi, magyarok, vajon hová mehetnénk…?)

A fentiek tükrében nyilvánvalónak tűnik, hogy egy gyors kormányfőváltás semmit nem fog megoldani. Sőt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott 'szakértői' kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Amennyiben minden változatlanul marad (a látványos személycseréken kívül), a magánosított Magyarországon a kormány szerepe kimerül a kialakult tulajdonszerkezet fenntartásában, az üzleti világ magas hozamú profit biztosító működtetésében. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetődően befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfői pozíciója körüli színjáték az első lépés az 'argentin' úton.  

Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet." Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezető utat. A gyökeres változtatás legelső lépéseként ezektől a 'speciális érdekcsoportoktól' kell megszabadulni. Utána következhet csak a teljes privatizáció felülvizsgálata. Visszamenőleg, 1988-tól kezdődően. Személyi konzekvenciákkal. Majd, ezt követően kerülhet sor a magántulajdonra épülő szociális piacgazdaság alapjainak lerakása. Nem kell újat kitalálni, ez a piacgazdasági modell már sikeresen működött Németországban a háborút követő majdnem 30 évben. (Függetlenül attól, hogy akadnak közgazdászok, akik elvetik ezt, arra hivatkozva, hogy az akkori gazdasági/pénzügypolitikai eszközök nem alkalmazhatóak a jelenlegi gazdaság/pénzügy politikai környezetben.) Tehát, a 'know-how', a 'hogyan' technikai leírása adott. Az elmúlt 18 év valamennyi kormányzati rombolása ellenére hiszem azt, hogy Magyarországon is meg van az az emberanyag, amely sikeresen képes megvalósítani a 'wunderschaftot' Magyarországon.  

Jelentem, Kemény Dénes magyar szövetségi kapitány és játékosai bebizonyították Pekingben, hogy ők a világ legjobb vízilabdázói. Sikerük alapja nem csak a rutin, az összeszokottság volt, hanem az is, hogy mindegyikük egy-egy klasszist képvisel ebben a játékban. Mégis, ezek a nagyszerű sportemberek csak együtt voltak képesek megvédeni olimpiai elsőbbségüket. Együtt küzdötték le a nehézségeket, egymást bátorították, amikor valamelyikük nem összpontosított eléggé, s a győzelem pillanatában valamennyien tudták, hogy mindez annak a csapatnak az érdeme, amelynek ők, egyénileg, csak atomjai, részei voltak. S mit lehet írni Kemény Dénesről, a szövetségi kapitányról? Irányított és irányított. Fanatizálva a csapatot, hogy a kitűzött célt el lehet érni. Taktikát, stratégiát dolgozott ki, oktatott, és magyarázott. A technikai háttércsoport, a technikai edző, az orvos, a gyúró, és a többi névtelen, pedig mindig kéznél voltak. És győztünk, mert a szövetségi kapitány irányított, a technikai csoport kiszolgált, a játékosok játszottak. És a lelátótér zúgott a 'ria, ria, Hungária"-tól. (Az amerikaiak pedig lógó orral bámultak a semmibe, mert nem értették. Nem is érthették!)

Egy ilyen szövetségi kapitányt, játékosokat és az őket kiszolgáló technikai csoportot képzelek el a társadalom élén, amely ki tudná vezetni a magyar társadalmat ebből az iszonyú, 18 éve tartó szándékos rombolásból. Amely kimozdíthatná végre a magyar társadalmat ebből a szörnyű tehetetlenség érzéséből.

Csontos Gábor politológus  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük