A határt átlépve Pamhagenben nem álltunk meg, és az illatos (hm!) sajtjáról oly’ híres Illmitz-ben sem. Első megállónk a térkép szerint is közvetlenül a tó partján már csak a német nevéből adódóan is Padersdorf am See (Pálfalu) üdülő falucskánál volt. A tóhoz érve csodálatos látkép fogadott. Mintha a Balaton déli partjánál járnánk. Talán itt a legszélesebb a tó. Szemben a Lajta hegység, hasonló, mint a mi Balaton felvidéki hegyeink. Móló vezet a vízbe, a végén világítótoronnyal.

A tó környéke is csinos. Homokos strand, a vízparton hotelek, panziók. Kedve lenne az embernek pár napra idejönni. Ettől a vágyunktól csak a hotelárak tarthatnak vissza. Nem megfizethetők egy átlag magyar állampolgárnak. Egyáltalában amerre csak járunk itt osztrák földön, a jómód, a rendezettség a szolid gazdagság érzékelhető. Errefelé ezt eredményezte a százegy éve elszakadás, amelynek az évfordulóján járunk erre. Ma Burgenland, valamikor a Magyar Királyság legnyugatibb része – Őrvidék.

A történelem fintora, hogy az osztrákok által provokált – kirobbantott I. világháború bukása után ránk erőltetett szégyenteljes béke eredményeként a sógorok is vittek egy darabot a történelmi Magyarországból. Tény, ha csupán népességi hovatartozás alapján nézzük, már akkor is kisebbségben éltek itt a magyarok. Mára még kevesebben beszélnek errefelé magyarul. Ezt jelenti, hogy az osztrákok soha sem akarták erőszakosan asszimilálni a magyarokat. Nem beszélve a velünk összehasonlíthatatlanul jobb gazdasági viszonyokról. Nos, ez a titka a csendes asszimilációnak.

Kis nézelődés, a múlton való elmerengés után és indulás tovább. Neusiedel am See (Nezsiden) a tó legészakibb kisvárosa. az egyik piros lámpánál várakozva, a nejem hívja fel a figyelmemet: a házfalon egy biztosítási ügynök, bizonyos Hautzinger hirdeti magát. Bizony, Hautzingerek szép számmal élnek a tó mindkét oldalán. Mi, Hautzingerek, a heidebauerek meghatározó klánja, ebből a régióból származtatjuk magunkat. A különbség, hogy ők osztrákoknak mi ízig-vérig magyaroknak tartjuk magunkat. Lám, lám ezt is a történelem fundálta így ki.

Most már a tó nyugati partján autózunk hazafelé. Jobbról a Lajta hegység szőlővel beültetett lankái, balról a tó szabad vízfelülete látható. Tervünk szerint a megálló a határhoz közeli Mörbisch am See (Fertőmeggyes) volt. Ez a település, de inkább a pár kilométerrel a tó partján lévő kikötő a fertői vízi – élet meghatározó központja.

Vitorláskikötő, kemping és igen komoly flottával rendelkező átkelő-, és sétahajóflotta pihen a kikötőben. Felkészülten érkeztünk, tudva, hogy menetrend szerint pont délben sétahajó indul, amellyel ha már a mi oldalunkról nem, legalább innen kifuthassunk a nyílt vízre. A kikötőben mindenfelé magyar szó hallatszik. Hamar kiderül, hogy nem itteni tősgyökeres magyarok. A jobb élet reményében a határ túloldaláról, leginkább Sopronból naponta ingáznak. Összehasonlíthatatlanul magasabb fizetést kapnak és az itt ledolgozott éveik alapján később osztrák nyugdíjra is jogosultak. Állítólag fél óra az út egy irányban. Persze, ha nincs mint most határellenőrzés. Mondják, mindkét általunk napközben érintett határon reggelente egyik irányban Fertődig másik oldalon Fertőrákosig áll a bejutásra váró kocsisor.

A kikötőben is látszik, hogy még nem indult el a turistaforgalom. Sokáig mi is az egyetlen érdeklődök vagyunk. Nyolc fő alatt nem indul a sétahajó. Szerencsénk van, az utolsó pillanatban beérkezik egy hatfős osztrák társaság. Indulunk. Az egyórás érdekes vizeken hajókázás nekünk, nyugdíjasoknak 11 euró fejenként a tarifa. Megfizethető. Nálunk sem hiszem, hogy olcsóbb lenne.

Csodálatos, nyár-elejei az idő, hét ágra    süt a nap. Ilyenkor a legjobb fent a fedélzeten élvezni a jó időt és a tájat. Nádastól ölelt lagúnákon hajózunk ki a nyílt vízre. Egyelőre a magyar oldallal párhuzamosan haladunk. Szerencsénk van, önkéntes idegenvezetőnk – amúgy a társaságnál mindenes – a parton várakozás közben megismert hölgy.

Mutatja a magyar oldalon a múltat idéző már rossz állapotban lévő a nádban épült határőr magasfigyelőt. Látni, hogy hosszú ideje senki sem figyelt innen. Mementó. Egy rossz idő még meglévő tanúja.

 

 

Kicsit odébb a vízen egy mesterségesen épített szigeten lévő határjelre mutat kísérőnk.Valamikor az átkosban mi magyarok nem kis munkával, oda vitt kőből – betonból építettük meg. Most a turisták fényképezni való látványossága.

Osztrák oldalról elhajózunk mellette. Ki a nyílt vizekre. Gyönyörű innen a tó, a hatalmas nyílt vízfelület. Ja, kérem: nekünk a rengeteg nád, az osztrákoknak a hajózható, vizisportra kiválóan alkalmas vízterület jutott. Előttünk a Dreschner Line, Mörbisch – Illmitz között félóránként közlekedő hajója. És lassan mi is fordulunk vissza a kikötő felé. A szép utazás véget ért.

Ebédidő lévén szerettünk volna egy igazi finom borjú bécsit enni, krumpli salátával. Sajnos, erről lemaradtunk. Még nem nagyon nyitnak errefelé az éttermek. Akkor irány a határ. Mörbischből tényleg csak egy ugrás a magyar határ. De csak gyalog vagy kerékpárral. Így vagy húsz kilométeres kerülővel jutunk el a kishatárhoz. Senki sem állít meg bennünket, amikor áthajtok a határon.

     

Átérve rögtön megállunk. Itt van a historikus 32 évvel ezelőtti Páneurópai Picnic szép emlékhelye.

 

Ez volt az esemény, amikor a volt kelet-német országból érkezett turisták áttörték a határt. Egy lépéssel közelebb került Kelet – Európa a hamarosan bekövetkezett  vasfüggöny leomlásához.

 

Nem kell sokat autóznunk, amikor a Fertőrákos-Sopron közötti útkereszteződésnél feltűnik a magát Üvegtigris 3 néven ajánló büfénél. Megállunk. Jót ebédelünk. Igaz, nem bécsi szelet, de finom, és nem is túl drága.

 

A  következő állomás az itthoni oldalon, Fertőrákos kőfejtő. Befelé menet felsejlenek bennünk a régi látogatások emlékei. A külső igaz változatlan, pontosan olyan mint a „Kőszívű ember fiai” című emlékezetes Várkonyi filmben is láthattuk, de belülről…

Megújult interaktív expozék, színház terem, mini hangversenyterem. Rövidfilm mutatja be, az egykor egész Bécset építési kővel ellátó bánya évmilliók alatti kialakulását. A mennyezetről hatalmas őscápa tekint a látogatóra. Mindenki nagyon kedves, alkalmi kísérőnk sok érdekességet mesél. Aki szeret lépcsőket mászni, kívül felkapaszkodhat a bánya legmagasabb pontján lévő bizonyára a tóra is szép kilátást nyújtó kilátóhoz.

Innen az utat hazafelé vesszük. Lebeszélnek minket, hogy Balf felé menjünk. Nagyon tönkre mentek, kátyusak az utak Fertőboz felé. Balfon különben is korábban már jártunk, fürödtünk is a gyógyvízében.  Azért, így sem marad el a gyógyvízben való lazítás, háromnegyed év után végre úszás. Panziónktól nem messze, a mára szépen kiépült Hegykőn, több medencével rendelkező szintén gyógyvízben áztattuk délutánonként csontjainkat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük