Márai Sándor 20 éves volt, amikor 1920-ban egy berlini teaszalonban először randevúzott az ugyancsak 20 éves Matzner Ilonával. Mindketten kassaiak voltak, de korábban nem ismerték egymást.

 

 Márai Sándor 20 éves volt, amikor 1920-ban egy berlini teaszalonban először randevúzott az ugyancsak 20 éves Matzner Ilonával. Mindketten kassaiak voltak, de korábban nem ismerték egymást.

A fiatal újságírónak a Tanácsköztársaságot támogató cikkei miatt kellett távoznia Magyarországról, Lolát pedig egy szerelemi kalandja miatt felejteni küldték a szülei Berlinbe. Mindketten érezték, hogy találkozásuk nem egyszerű kaland lesz, és ez megijesztette őket. „Ültünk a Kurfürstendammon a teaszalonban, félórája beszélgettünk már, aztán hallgattunk és néztük a táncolókat" – írta később Márai.

„Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza." 66 évig maradtak együtt. „Mi voltunk az első hippik, nem tartottunk esküvőt" – emlékezett később az író.

Ez persze azért is alakult így, mert Lola szülei nem tartották megfelelő partinak az ismeretlen zsurnalisztát. A lányt hazarendelték Kassára, Márai pedig visszatért Budapestre. Végül 1923-ban a szülői tiltás ellenére polgári házasságot kötöttek. A vőlegény katolikus volt, a menyasszony zsidó, így az egyházi esküvőt továbbra sem érezték fontosnak.

A házasság a kölcsönös szerelem ellenére nem indult jól, Lolának balsejtelmei voltak. „ Az első hetekben sokáig sírt, érezte, hogy valami nincs rendben. … Mint valami öreg férj zsörtölődéssel kezdtem házassági pályafutásomat, ötletszerűen jártam haza, gyakran megsértődtem, lármáztam. Lola csillapított, mint egy gyermeket." Mivel több időt töltöttek külföldön, családjuktól távol, mint itthon, hamar megtanulták, hogy egymásra vannak utalva. Amikor 1928-ban hazaköltöztek, Márai már ismert író volt. Lola sosem vált klasszikus írófeleséggé, ha tehette, nem vett részt hivatalos eseményeken sem, s bár mindenben segítette férjét, megőrizte függetlenségét.

Ezt férje is tiszteletben tartotta, írásaiban csak néha nevezte teljes nevén feleségét, védve a külvilág előtt legszemélyesebb szféráját. Kosztolányi Dezső szerint Lolát láthatatlan muzsika lengte körül, és aki csak találkozott vele, szépsége és intelligenciája hatása alá került. Az antiszemitizmus erősödésével 1936-ban végül rákényszerültek a katolikus egyházi esküvőre, ez egy darabig védettséget jelentett Lolának.

Kezdettől szerettek volna gyereket, de csak közel húsz évvel megismerkedésük után született meg fiúk, Kristóf. Örömük nem tartott sokáig: a kisfiú néhány hetes korában meghalt. A veszteség Márait legalább annyira megviselte, mint Lolát. Versekben gyászolta kisfiát, akinek halála napjáról élete végéig megemlékezett naplójában. Talán a traumának is köszönhető, hogy a 40-es években házasságuk megromlott, eltávolodtak egymástól.

Márai rövid szerelemi kalandokba bonyolódott, többek között Tolnay Klárival és Mezey Máriával. „Egy sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret" – írta a naplójában. Nem derült ki, kettejük közül melyikükre gondolt. A háborús évek aztán ismét közelebb hozták egymáshoz a házaspárt.

Lola élete veszélyben volt. Leányfalun bujkáltak, amíg a nyilasok Pesten keresték őket. Mikó utcai lakásukat bombatalálat érte, óriási könyvtáruk, minden vagyonukkal együtt elpusztult. Leányfalun találkoztak egy árva kisfiúval, Jancsival, akit egy rokona nevelt. Amikor Márai elhatározta, hogy nem maradnak a fasisztából kommunistává váló országban, elintézte, hogy Jancsit örökbe fogadhassák.

Hármasban hagyták el Magyarországot, és soha többé nem tértek vissza. „Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben", – írta erről az időszakról. „Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége." Sok helyen éltek, de legjobban Nápoly melletti lakásukat szerették, ahonnan 80 éves korukig mindennap lejártak úszni a tengerre.

1980-ban költöztek végleg San Diego-ba, ahol Jancsi mérnökként dolgozott. Lola ekkor már betegeskedett. Márai, aki fiatalon keveset írt feleségéről, innentől neki és róla írt a legtöbbet. Leírta, mennyire szép szépnek látja feleségét, így öregen és betegen is. „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam."

1985-ben Lola kórházba került. „A kórházban órákon át némán fogjuk egymás kezét. De néha, ujjheggyel, megsimogatja a kézfejem. Így ad jelt, hogy tudja, itt vagyok, még vagyok számára." Amikor 1986. január 4-én Lola meghalt, férje az óceánba szóratta a hamvait. Egy évvel később nevelt fiuk is meghalt agyvérzésben. Márai egyedül maradt, látogatókat csak ritkán fogadott. 1989 elején, felesége temetésének évfordulóján írta utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje." Nem sokkal később, február 21-én főbe lőtte magát. Azt kérte, hamvait szórják Lolaé után az óceánba.

 

Készítette: Nyáry Krisztián

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük