Csak néhány óráig volt a Baumgarten-díj tulajdonosa Szabó Magda. Magyar irodalmi díjak 11. rész.Az utolsó Baumgarten-díjas költő, akit mi regényeiből ismerünk, és aki valójában mégsem volt díjazott: Szabó Magda és története, Nyáry Krisztiántól. Irodalmi díjak – 11. rész:

Csak néhány óráig volt a Baumgarten-díj tulajdonosa Szabó Magda. Magyar irodalmi díjak 11. rész.Az utolsó Baumgarten-díjas költő, akit mi regényeiből ismerünk, és aki valójában mégsem volt díjazott: Szabó Magda és története, Nyáry Krisztiántól. Irodalmi díjak – 11. rész:

"1949. január 10-én az Esti Szabad Szó című napilapban megjelent a friss Baumgarten-díjasok listája. Bár a döntést hivatalosan még nem hirdették ki, mindenki biztos lehetett benne, hogy a díjazottakról szóló hír igaz, hiszen a kuratórium elvben titkos döntése minden évben kiszivárgott. Biztos lehetett benne a 32 éves költőnő, Szabó Magda is, aki a Bárány című verseskötetéért nyerte el a 3000 forint értékű jutalmat. Köszönő levelet írt a Baumgarten-alapítvány főkurátorának, Schöpflin Aladárnak, és elkérte tőle a többi kuratóriumi tag címét. Úgy tervezte, minden döntnöknek küld majd néhány napja kiadott második kötetéből. Az ünnepélyes díjkiosztás napján, január 18-án a névsor hivatalosan is megjelent a lapokban. Szabó Magda örömmel olvasta, hogy a jutalmat 4000 forintra emelték, és ünneplő ruhában várta munkahelyi irodájában, hogy délután elindulhasson a ceremóniára. Délelőtt 11 körül megcsörrent a telefonja. Basch Lóránt, a kuratórium tagja volt a vonalban, és közölte vele, hogy Révai József kultuszminiszter utasítására
díját visszavették, és helyette Kuczka Péter kommunista költő lesz kitüntetve. Szabó Magda mindössze néhány óráig volt a Baumgarten-díj birtokosa. Sokáig ült összetörve a telefon mellett, és eldöntötte, hogy soha többé nem ír verset.

A fiatal költőnő neve már 1947-ben felmerült a díjazottak között. A Bárány-kötet szerelmes és háborúellenes verseit jól fogadta a kritika, az általános vélemény az volt, hogy Nemes-Nagy Ágnes mellett újabb jelentős női lírikus született. Akkor azonban úgy döntött a kuratórium, hogy az elsőkötetes szerző még várhat egy kicsit, de neve egy évvel később ellenszavazat nélkül került be a jelöltek közé. A következő kuratóriumi üléseken több lehetséges díjazott kapcsán bontakozott ki vita a kurátorok között, de Németh László, az emigrációból hazatérő, idős Ignotus Hugó és Szabó Magda neve nem képezte vita tárgyát. A névsort a szabályzat értelmében felterjesztették a kulturális minisztériumhoz jóváhagyásra. Az előző évtizedekben kialakult szokásjog szerint, ha a kormánynak valamely jelölttel baja volt, akkor ezt még a jóváhagyás előtt jelezték, s ebben az esetben az alapítvány vagy lehúzta az illető nevét a listáról vagy a főkurátor megpróbálta meggyőzni a tárcát, – gyakran sikerrel. Így történt ez a háború előtt több baloldali szimpatizáns író esetében, de az új rendszerben nem került sor hasonló konfliktusra. Pedig lehetett volna sejteni, hogy 1949, a fordulat éve a Baumgarten-alapítvány számára is fordulatot hoz. A 77 éves Schöpflin Aladár minden energiáját az vitte el, hogy megpróbálja megmenteni az alapítvány Sas utcai bérházát az államosítástól, hiszen a díjakhoz szükséges pénzt a bérleti díjakból teremtették elő. A kommunista lapokban több cikk is kritizálta a kurátorok túlságosan polgári és liberális ízlését. Az új kultuszminiszter, Révai József szájából pedig egy fogadáson elhangzott, hogy Schöpflin halála után az alapítványt is megszüntetik majd. Benne volt tehát a levegőben, hogy a díjazottak egy része ellen a szaktárca vétót emel majd, különösen Németh László korábbi politikai szerepvállalása miatt lehetett erre számítani. A minisztérium azonban nem emelt kifogást, a kuratórium tagjai nyugodtan készülődtek a díjátadóra.

Előző este hívta fel egy minisztériumi osztályvezető Schöpflin Aladárt, hogy tolmácsolja neki a miniszter elvtárs kérését. Jelezte, hogy ez csak egy jámbor óhaj, amit nem kell teljesíteni, de örülnének, ha a szélsőjobboldaliból népi kommunistává lett Szabó Pál, és a lelkes mozgalmi verseket író Kuczka Péter is díjazott lenne. Schöpflin, akinek a bérház ügyében írott kérelme még ott feküdt Révai asztalán, tudta, hogy mit jelent az udvarias kérés, így beírta az új neveket a névsorba. Arról már ő sem tudott, hogy a minisztérium két nevet le is fog húzni a listáról: Németh Lászlót és Szabó Magdát. A költőnő esetében nem merültek fel politikai problémák, egyszerűen kellett a hely a másik jelöltnek. A díjátadó ceremónia ünnepélyes külsőségek nélkül gyorsan lezajlott, sok díjazott és kurátor meg sem jelent az eseményen. Mindenki érezte, hogy valami véget ért. Ez volt a Baumgarten-alapítvány utolsó rendezvénye, néhány hónappal később a magyar irodalomtörténet legjelentősebb magánalapítású díját, kuratóriumostul, székházastul felszámolta a hatalom.

Szabó Magda később élete egyik legszörnyűbb, de meghatározó élményének nevezte a díj visszavételével járó megaláztatást. „Akkor csak úgy érzékeltem a díj visszavevését, mint amikor a régi színházakban előadás kezdete előtt megütik a gongot, tudtam, nekem Révai miniszter üzent, s eldöntöttem, válaszolok neki. Tanulta az iskolában a latin mondást: cum tacent, clamant, mikor némák, akkor ordítanak. Hát én elnémultam, kerek tíz esztendőre, ez volt az én feleletem." Szabó Magda a megalázó döntés következtében végképp felhagyott a versírással. Az irodalom mégis sokat köszönhet a lelketlen politikai lépésnek: megszületett Szabó Magda, a regényíró. Évtizedekkel később, egyik utolsó interjújában azért megemlítette, mégiscsak ő volt az utolsó Baumgarten-díjas magyar költő.

Készítette: Nyáry Krisztián

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük