Gyurcsány FerencGyurcsány Ferenc 

Szombaton -2007-05-19 – délõtt az MSZP választmányi ölést tartott. Ennek sajtónyilvános részén hangzott el Gyurcsány Ferenc beszéde amelyben bejelentette a két, a rendorség helyzete szempontjából kulcsfontosságú fõkapitány menesztését . Beszédét szószerint idézzük:

Gyurcsány FerencGyurcsány Ferenc 

Szombaton -2007-05-19 – délõtt az MSZP választmányi ölést tartott. Ennek sajtónyilvános részén hangzott el Gyurcsány Ferenc beszéde amelyben bejelentette a két, a rendorség helyzete szempontjából kulcsfontosságú fõkapitány menesztését . Beszédét szószerint idézzük:

GYURCSÁNY FERENC BESZÉDE AZ MSZP VÁLASZTMÁNYI ÜLÉSÉN (2007-05-19)

 

Szép, jó reggelt kívánok, kedves barátaim!

 

A választmány azt kérte tõlem, hogy meglehetõsen rövid, negyed órás értékelõ, összegzõ hozzászólással kezdjük a mai napot, persze valamit mondva a jövõrõl is. Természetesen nem lehet elvitatni egyetlen nagy elõdnek, és magának a szocialista pártnak sem a korábbi teljesítményét. Csak remélve, hogy a mai kihívások nem vakítanak el bennünket, mégis azt gondolom, hogy az, amit teszünk, és az, amit csinálunk, azaz elmúlt egy év nagyobbrészt küzdelmes politikája, az a rendszerváltás óta eltelt idõszak legbonyolultabb, legösszetettebb baloldali politikája. Bonyolult és összetett, mert nagy útra vállalkozott a szocialista párt. Arra vállalkozott, hogy átviszi az országot egy kockázatos, nehéz szakaszán a rendszerváltást követõ idõszak modernizációs hullámának, egy olyan szakaszon, amely nem másról, mint alapvetõen önmagunkról szól. Arról szól, hogy a mi összes ösztönünkkel, mindazzal, amit hozunk az elmúlt évtizedekbõl – Vitányi Iván barátunk azt mondaná, hogy évszázadokból -, a belénk rögzült nagyon sok személyi függõségbõl, feudalisztikus, nem egy esetben oktalan tekintélytiszteletbõl hogyan lehet egy nyitott, modern világot teremteni. Teljesítmény és szolidaritás együtt: ez az igazi nehézség. Nagyon könnyû megváltoztatni intézményeket, könnyû hozni új jogszabályokat. Tudunk-e változni ösztöneinkben, magatartásunkban? El tudjuk-e hinni, hogy miénk Magyarország? De ha miénk Magyarország, akkor nekünk kell érte tenni! Nincsen más cselekvõje ennek az országnak, mint mi magunk.

 

Ennek az útnak egy jelentõs részén túl vagyunk. Úgy vagyunk túl, hogy a hajóskapitány és az utasok idõnként egyaránt a fáradtság jeleit is mutatják, idõnként pedig látszik rajtuk a bizonytalankodás, hogy jó irányba megyünk-e, jó-e ez az út. Aki vállalja egy ország vezetését – és a Magyar Szocialista Párt arra kapott mandátumot, hogy vezesse az országot -, annak nem szabad elbizonytalanodnia. Tehet javaslatot irányváltásra, de hinnie kell, hogy ahova viszi az országot, ahova irányítja a közös történetünket, az az ország érdekében álló, a nemzet érdekében álló, valamennyiünknek otthont adó új kikötõ, ahol könnyebb és jobb lesz élni.

 

Könnyebb és nehezebb útra számítottam ebben az egy évben. Könnyebbre a tekintetben, hogy nem gondoltam, hogy a hatalmi, politikai küzdelem el fogja hagyni idõnként a parlamentáris kereteket. Hogy ilyen típusú agresszív és brutális támadással szemben kell majd megvédeni az alkotmányosságot, és megvédeni a kormányzást. Messze túlment minden azon, amit valaha is gondoltam. De azt kell mondjam nektek, valamiben nagyon kellemesen csalódtam. Azt gondolom, hogy Magyarország valamennyi magyar polgára lényegesen jobban érti, hogy mért van szükség a változások sorozatára, mint azt mi sokszor gondoltuk, és hogyha kritikával illet bennünket, akkor nem azért, mert azt mondja, hogy: Nem kell menni, miniszterelnök úr. Nem azért, mert azt mondaná a Magyar Szocialista Pártnak, hogy nem kell változtatni egy sor dolgon, hanem azért, mert azt mondja, hogy: Mi is benne akarunk lenni a változásban, jobban akarjuk érteni, nem azt szeretnénk, hogy csak ti mentek, és majd a végén megtudjuk, hogy hova jutunk, hanem azt szeretnénk, hogyha jobban megbeszélnénk. Hogyha elõre tisztáznánk, hogy hova tart ez a hajó, hogy ne okozzon meglepetést az, amikor jön a vihar, meg jön a szél. Idõnként persze, hogy jön, idõnként elkerülhetetlen. Együtt akarunk menni veletek.

 

Nincsen bennem kétség az elmúlt egy év nagyon sokfajta története okán sem, hogy az az út, amit a Magyar Szocialista Párt választott, az a nemzeti progresszió útja. Hogy mindazok a küzdelmek, amelyeket teszünk, azok nem önmagukért való küzdelmek, hanem az országért való küzdelmek. Van, aki ebben a folyamatban elbizonytalanodik, van, aki azt mondaná, hogy álljunk meg a közepén. Sõt van, aki azt mondja, hogy forduljunk vissza. Ez idõnként természetes. Van ilyen. Ugyan kérem, hányan hittek Kolumbusznak a sokadik napon? Hányan könyörögtek, hogy forduljanak vissza, hányan adták fel a hitüket és a reményüket, hogy meg lehet találni az új világot? Talán már csak õ volt egymaga. De nem szeretném, ha mi magunk maradnánk egymagunkban. Az mindig a mi felelõsségünk, hogy értsék és tudják, hogy mi az, ami vár ránk, és hova akarunk menni.

 

Amikor Gábor azt mondja, hogy szélesebb talapzaton, szélesebb partnerségben kell ezt a politikát csinálni, akkor egyetértünk. És az nagyon fontos dolog, hogy nem azt mondja a választmány elnöke, hogy máshova menjünk, hogy más kikötõt keressünk, hogy más útirányt válasszunk, hanem azt, hogy gyerünk mindahányan, többeket oda kell engedni a kormányhoz, többeket oda kell engedni az út meghatározásához, többeket oda kell engedni ahhoz a térképasztalhoz, ahol navigáljuk az országot. Ez jó, ez rendben van.

 

Az, ahol vagyunk, azt hiszem, hogy az elmúlt egy év erõfeszítéseinek alapvetõ sikereit mutatja, akkor is, hogyha ezért a sikerért nagyon sokat kellett áldozni. Van jó néhány olyan intézkedés, amelyre a Magyar Szocialista Párt, azt gondolom, hogy ma is büszke lehet, és majd késõbb is büszke lesz. Persze, hogy az elmúlt 16-17 évben nagyon sokan azt mondták, hogy tegyük félre a mély változásokat, ne foglalkozzunk velük, hiszen a választóink megrettennek tõle, hiszen a választóink alapvetõen kiszámíthatóságot, nyugalmat szeretnének, és ezt nagyon sokan a mozdulatlansággal, a változatlansággal azonosították. Sok-sok évvel ezelõtt, mikor még nem politizáltam, valamikor 2000-2001 környékén írtam egy hosszú írást, az volt a címe, de lehet, hogy csak az elsõ mondata, hogy: Magyarország mozdulatlan. Így gondoltam akkor, és teljesen világos volt számomra, hogy ha Magyarországot meg kell mozdítani, az azt fogja jelenteni, hogy egy sor területen, ahol megkövesedtek a viszonyok, ahol az igazságtalanság sokasága tart bennünket fogva, ahol elõjogok és elõítéletek tûzdelik az életünket, ott, ha egyszer nekiindulunk, az elindulás nagyon nehéz lesz. Nehéz lesz, mert évek óta, vagy évtizedek óta nem tapasztalta az ország, és különösen nem demokratikus viszonyok között, hogy hozzányúljon olyan nagy rendszerekhez, mint az igazgatás világa, mint az egészségügy világa, mint a felsõoktatás világa.

 

Van olyan idõszak, amikor a vezetésnek nincs más dolga, hogy menedzselje a dolgokat, hogy abba az irányba menjenek, amerre fejlõdnek. És van olyan idõszak, amikor új irányt kell szabni az eseményeknek. Az nagyon nehéz. Egy nagy közösség, egy nemzet a maga hömpölygõ módján megy elõre. Azt mondani, hogy ennek és annak a folyamnak más irányt kell szabni, bizony derekas kihívás. Sok az értetlenség, sok az ellenállás, sok az érdekküzdelem. És valljuk be: talán mi, akiknek vezetni kell ezt az országot, idõnként mi is azzal küzdünk, hogy hogyan lehet viszonylag egyszerû igazságokat elfogadtatni és megbeszélni 10 millió emberrel. Merthogy az elmúlt években, évtizedekben soha nem kellett ilyenben részt venni. Készen kapták Magyarországot. Fölülrõl lefelé ajándékozták meg õket azokkal a viszonyokkal, amelyek vannak. De szociáldemokratának lenni nem azt jelenti, hogy belenyugszom és engedem, hogy a világ olyan, amilyenné vált, igazságtalanul, sok-sok évtized alatt, hanem azt jelenti, hogy fordítok a világ kerekén. Baloldalinak lenni annyit jelent, mint hinni abban, hogy az ember változtathat a sorsán. Mi magunk kreáltuk ezeket az intézményeket.

 

Ami az igazgatásban történt, sok-sok konfliktusa, ellentmondása ellenére, a rendszerváltás óta az elsõ olyan történet, amikor nem abból indulunk ki az igazgatás átalakítása kapcsán, hogy mi az érdeke azoknak, akik bent dolgoznak, hanem hogy mi az érdeke a közösségnek, akit szolgálnak. Hogy nekik ehhez alkalmazkodni kell, és ez idõnként nehéz, azt tudom, és köszönöm nekik az együttmûködést. Én azt látom, hogy a magyar igazgatásban tele vagyunk jól felkészült szakemberekkel, akiket be lehet vonni a változások folyamatába. A változások nagykövetei program éppen azt mutatta, hogy kevesebbért többet lehet szolgáltatni, és menni kell tovább ezen az úton. Mélyen és gyökeresen alakítjuk át ezeket a viszonyokat. Elengedhetetlen, hogy megtegyük.

 

Az, amit csinálunk a felsõoktatásban Hiller Pista vezetésével a felsõoktatási reform második szakaszában, az egy nagyon tisztességes baloldali politika, az egy olyan politika, amelyben a baloldali igazságosság-elv hosszú távú versenyszempontokkal találkozik. Mert nem belül verseng csak a felsõoktatás, hanem verseng az egész európai térrel. És nem fogják tõlünk megkérdezni a Sorbonne-on, hogy: Jönni akartok-e, magyarok. Ez egy tisztességes és jó dolog, és jó, hogy csináljuk.

 

Természetesen sokkal bonyolultabb az egészségügy kérdése. Ahova nézünk az egészségügyben, ellentmondást látunk. Ahova nézünk, elõjogokat látunk. Ahova nézünk, egyenlõtlenséget látunk. Elfedni ezeket az elmúlt idõszakban csak úgy tudtuk, hogy minden mást meghaladóan öntöttük az egészségügy rendszerébe a több és több pénzt. Sokkal jobb nem lett. Idõlegesen nyugalmat hozott.

 

Egyébként az kiderült, hogy ha az ember a pincétõl a padlásig átépít valamit, az lényegesen bonyolultabb, mint megjavítani a vízcsapot – de ez nem nagy meglepetés. Azt látom, hogy itt egyszerre folyik szakmai, és nagyon kemény, helyenként brutális egzisztenciális- és érdekküzdelem. Nincsenek könnyû igazságok az egészségügyben. Nagyon sokaknak van igazsága. Nincsen fehér meg fekete. Aki ezt állítja, az nem mond igazat. A magyar egészségügy tele van reménnyel a jövõre vonatkozóan, és tele van bántó ellentmondással és megcsalattatással. Mindent és mindennek az ellenkezõjét láttuk benne. A legjobb minõséget éppúgy, mint látjuk azokat a kistérségeket, ahol nemhogy járóbeteg szakellátás nincsen, hanem az alapellátásból a háziorvos is hiányzik. Ez mind együtt van. Látjuk a havonta több millió forintot adómentesen hazavivõ sztárorvosok világát, akik természetesen féltik az ágyaikat. Az õ szempontjaikat értem. Itt évi sok tízmilliós jövedelemrõl van szó. És látjuk azokat a nõvéreket, akik 80 ezer forintért dolgoznak az ágy mellett, és jó esetben egy csomag kávét kapnak még kiegészítésként. Vagy azokat a röntgen-asszisztenseket, akik még ennyit sem. Igazságos ez, tessék nekem megmondani?

 

Látjuk azokat, akik nem tudják kifizetni a kis gyógyszerüket, mert 5, 6, 7 ezer forint, és nem telik a nyugdíjból, és közben látjuk azt, hogy Magyarország olyan ország lett Európában, ahol évente 10, 15, 20 százalékkal növekedtek a gyógyszerkiadások, miközben jövedelmeink, ha brutálisan növekednek, akkor ennek a harmadával. Jól lehet látni, ennek mi a vége: 10 éven belül másra sem költenénk, csak gyógyszerekre. Meg kellett regulázni? Meg bizony. Kiderül, hogy csökkenhetnek ezek az árak? Kiderül! Több mint ezer gyógyszeré az elsõ körben, aztán majd 400-é a második körben.

 

Múlt héten találkoztam a Baloldali Tömörülés ülése után egy nyugdíjas asszonnyal, aki azt mondja, hogy: És mért nem mondják el, miniszterelnök úr, azt is, hogy az a gyógyszer, amennyiért én korábban fizettem 800 forintot, most 240-be kerül, mert ez is itt van. És nekem senki nem mondta, és meglepõdve láttam, hogy többet kapok vissza az ezresbõl, mint korábban. Ez is itt van. Persze, hogy védték a maguk jogaikat a gyógyszergyártók és a gyógyszerforgalmazók. De ki védte a jogát annak, akinek fizetni kellett? És itt nemcsak az egyénrõl beszélek, hanem a közösségrõl, a mi közös pénztárcánkról is beszélek.

 

Ez az átalakítás egészen biztosan hoz ellentmondásokat, de azt is mondom, hogy idõnként nyilván vannak olyan döntések, amelyeket korrigálni kell. Persze, igaza van a Gábornak. Aki nem bigott, az mer változtatni, és azt gondolom, hogy fogunk változtatni kisebb-nagyobb mértékben. De abban nem kell, hogy kételyünk legyen, hogy amerre megy ennek az átalakulásnak az iránya, ami a lényege, ami a magva, ami a közepén van, az rendben van, azt kell csinálni. És attól nem kell megijedni, hogy kinyílnak olyan viták, hogy akkor most mi lesz a várólistával. Eddig nem volt, tessék mondani?! Dehogynem. Csak hol voltak ezek a várólisták? A fõorvos úr noteszében. És hogy ki hányadik volt rajta, azt sok minden befolyásolta. Nem állítom, hogy nem befolyásolta maga a szükség, de befolyásolta más is. Befolyásolta az, hogy kinek milyen háttere van, mennyire jó beteg, úgymond. Ki ajánlotta. És talán olyan is volt – lehet, hogy nem sok, de azt mondják, hogy volt olyan is -, akinél még az is befolyásolta, hogy ki mennyit tud fizetni. Nem most lesznek Magyarországon várólisták, hanem most lesznek nyilvánosak a várólisták, hogy ezt nem lehet kapcsolattal, pénzzel megváltani. A nemzeti kockázatközösség nem azt jelenti, kérem szépen, hogy kideríthetetlen viszonyok sokasága szövi át ezt az egészségügyet, hanem azt jelenti, hogy átlátható viszonyok sokasága. Hogy nincsen jó, meg jobb beteg, csak beteg van, aki biztosított. Azt jelenti, hogy nincsen különbség a felsõ tízezer között, meg a segédmunkás között, hogy nem jár kevesebb egy battonyai, egy ormánsági kisnyugdíjasnak, mint a szomszédos nagyváros jól menõ vállalkozójának. Ezt jelenti a kockázatközösség. Ilyen ma az egészségügy, tessék megmondani?! Nem ilyen ma az egészségügy. Arra bíztattak bennünket ellenzéki kollégáink, hogy akkor nézzünk szembe ezzel az igazságtalansággal? Nem azzal bíztatnak bennünket. Azt mondják, hogy hagyjuk így. A kiváltságért, a rendetlenségért, az egyenlõtlenségért küzdenek. Õk azt mondják, hogy álljunk meg a hajóval, vagy forduljunk vissza. Kinek az érdeke ez? A sokat dolgozó, a nagy felelõsséggel rendelkezõ patológus orvosnak? Nem, kérem szépen, hanem a zárt, nem egyszer nem nagy teljesítményû, helyenként kicsikét feudális világnak az érdeke. Ez a kisnyugdíjasnak az érdeke? Nem a kisnyugdíjas érdeke. Azoknak az érdeke, akik ebben a világban, és fõleg annak a tetején megtalálták azt, ami nekik kellett. Azok beszélnek kiváltságok elleni küzdelemrõl, akik azért küzdenek az egészségügyben, hogy fennmaradjanak a kiváltságok.

 

Ez egy nehéz küzdelem. Az a kérdés, hogy elhisszük-e, hogy ez Magyarország érdeke. De ahogyan nincsen fehér meg fekete általában, én azt tudom nektek mondani, hogy nincsen fehér meg fekete a biztosítás ügyben sem. Nincsen. És nagyon téved, aki azt gondolja, hogy a biztosítási rendszer átalakítása nem része az egészségügyi reformnak. Része. Nem lehet félbehagyni, végig kell menni az úton, és végig is fogunk menni az úton.

 

Úgy önmagában senkinek nincsen igaza. Nincsen egy darab jó biztosítási rendszer. Nem igaz, hogy a sok biztosító megold magától mindent, és az sem igaz, hogy az egy megold magától mindent. Sokfajta körülmény együttes figyelembevétele és ezernyi részlet dönti el, hogy mi jó és mi nem. Többek között az is, hogy mi, magyarok, milyenek vagyunk. Milyen a kultúránk, milyenek a társadalmi hagyományaink, hogyan lehet illeszkedni az elõtte álló rendszerhez, a beutalás, a betegirányítás egész rendszeréhez.

 

Plakátszerû igazságokkal nem fogunk egyrõl a kettõre jutni, ezt mondom magunknak, és mondom koalíciós partnereinknek. Elmélyedni a dolgokban, érezni az összefüggéseket, kompromisszumkésznek lenni, kevesebbet beszélni, többet gondolkodni, politikailag kevesebbet küzdeni és több felelõsséggel rendelkezni, ez énszerintem a járható út. Odamondogatni? Ez nem politikai teljesítmény. Elmondani, hogy milyen a koalíciós partner? Mit számít az! Közösen kell kormányozni! Akinek ehhez van képessége, az azt gondolom, hogy akkor segíti az országot, hogyha vagy nagyon halkan beszél, vagy inkább gondolkodik csak. Gondolkodik arról, hogy mi a megoldás. Nekem is nagyon sokszor olyan mondataim vannak, amelyek nem hoznak megoldást. Olyan mondatok kellenek, amik megoldást hoznak!

 

Újra mondom: ezek a konfliktusok automatikusan jönnek, ezektõl nem szabad megijedni. Ha tudjuk, hogy hova megyünk, akkor nem kell félni közben apró korrekcióktól, de végig kell menni. Azt én nem ígérhetem nektek, és nem ajánlom a Magyar Szocialista Pártnak, hogy bizonytalanodjon el, forduljon vissza. Egy program van: ez a program arról szól, hogy Magyarországot erõsebbé, igazságosabbá kell tenni változások sorozatával. Lehet beszélni a hogyanról. Arról nem lehet beszélni, amit az ellenzék ajánl: hogy ne csináljunk semmit. És majd jön valahonnan egy erõsebb ország. Mi vagyunk Magyarország. Ha nem vagyunk elégedettek, akkor változtatni kell. A változtatásoknak nagyjából ez a sora.

 

Abban egyetértek, hogy sokat kell azért tenni, hogy ezt jobban értse Magyarország. Hogy sokak vehessenek ebben részt. Ugyanakkor vannak olyan konfliktusok, amelyeket nem védenék meg. Vannak olyan konfliktusok, amelyek, azt gondolom, hogy nem a reformokból, nem a szükséges változásokból következnek, és amelyeket nem kell megmagyaráznunk. Én a magyar rendõrséget mindig megvédtem, ha politikai támadás érte. Soha nem engedtem, hogy a magyar állam elbizonytalanítására vonatkozó szándékok részeként méltatlan politikai támadások érjék ezt a rendõrséget. Én a rendõrséget az ellenzék megalapozatlan, öncélú politikai támadásától meg tudom és meg fogom védeni, önmagától viszont nem tudom, és nem fogom.

 

Ez két különbözõ ügy. Persze könnyítené a tisztánlátást, ha nem keveredtek volna össze a dolgok. Ha az embernek nem azzal kellene mindig szembenéznie, hogy politika és szakma, testületi felelõsség és egyéni felelõsség kibogozhatatlanul összekavarodott itt az elmúlt idõszakban. De ez sem mentség. Azok az ügyek, amelyekkel az elmúlt napokban és hetekben találkoztunk, azok menthetetlenek. Azokon nincs mit magyarázni. Nem tudjuk a részleteket, és nyilván a vizsgálatok kiderítik a részleteket, de egyvalami világos: a rendõrség valamit elveszített ezekben a hetekben. Elveszítette azt, ami korábban megvolt, és amit egyébként nem tudott megtépázni az õsz sem, mert az õsz politikai támadás volt, és õsszel mindenki azt mondta, hogy az a dolgunk, hogy megvédjük a rendõrséget. A magyarok bölcsek, pontosan tudták, hogy nem a rendõrséggel volt baj õsszel, hanem az ellenzékkel. Ezt értették. Most viszont pontosan tudják a magyarok, hogy ez itt nem stimmel. Hogy nekik olyan rendõrség kell, amely õket védi, nem olyan rendõrség, amelytõl esetleg félni kell. Magam is úgy gondolom, hogy a rendõrség egészére ez nem igaz. Épp az a legnagyobb veszély, hogy ha nem teszünk semmit, akkor a végén valamennyi járõrtõl tartani fognak. Akkor a végén, mikor az embert igazoltatják, meg fog ijedni. Márpedig nekünk nem az kell, hogy megijedjünk, hanem hogy együttmûködjünk.

 

Az okok nyilván a mélyben gyökereznek. Ezeket egy ilyen megbeszélésen nem fogjuk tudni feltárni, de érdemes lesz azon dolgozni, hogy megértsük, hogy mi van itt a mélyben. Az is valószínû, hogy ez sok elembõl táplálkozik. Nincsen itt sem könnyû megoldás, ilyeneket csak az ellenzék szokott mondani. Ez nem így van. Az nem kétséges, hogy valamennyi kérdésnek van konkrét felelõse. De az is világos, hogy nagyon sokan ennél többet várnak. Azt mondják, hogy ahhoz, hogy megteremtsük a lehetõségét, hogy a megbomlott közbizalom helyreálljon, ahhoz többre van szükség, mint a szóban forgó konkrét esetekben közvetlenül résztvettek felelõsségre vonására. Én ezzel egyetértek, mert nincsen jól mûködõ állam, nincsen bennünket védõ köztársaság közbizalmat élvezõ rendõrség nélkül. Márpedig a közbizalom most megrepedt. Ahhoz, hogy ezt helyre lehessen állítani, ahhoz az szükséges, hogy távozzon posztjáról az országos fõkapitány és távozzon posztjáról a budapesti fõkapitány.

 

Ezzel nem oldódik meg ez a kérdés. Ezzel utat lehet nyitni annak, hogy újraépítsük a közbizalmat. Nem kételkedem a szóban forgó rendõri elöljárók szakmai, emberi tisztességében, nem kételkedem abban, hogy közvetlen feladatukat az esetek túlnyomó többségében jól végezték. De van valami, ami a közvetlen vezetõk felelõssége. Az a felelõsség, hogy a testület egészében való hitet õrizzék, építsék, az, hogy ne engedjék, hogy ez a hit széjjelporladjon.

 

Kedves Barátaim!

 

Az a vállalkozás, amelyre Magyarországot hívtuk, az egy bonyolult és nagy vállalkozás. Nem hagyott el a hitem, hogy a vállalkozás végül sikeres lesz. Nem hagyott el a hitem, hogy Magyarország azt fogja mondani pár év múlva, hogy: Te jó ég, hatalmas úton vagyunk túl. Olyan úton, amelynek voltak nehéz szakaszai, olyan úton, amelyen idõnként elhagyott bennünket a lelkesedés, a hit, sõt, talán még megingott a bizalom is, de jó, hogy a végére értünk. De jó, hogy bizonyították a szocialisták, szabaddemokraták, hogy helyén van az eszük és a szívük, képesek kormányozni, és Magyarországot átvitték a túlsó partra, hogy Magyarország révbe ér, egy modern, önmaga teljesítményére, az együttmaradás képességére, a folyamatos fejlõdésre képes országot teremtünk. Ne csüggedjetek!

 

Köszönöm szépen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük