Gyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság MiniszterelnökeGyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke 

Gyurcsány Ferenc írása a holnapi Népszabadságban jelenik megfizetett cikként. Szerkesztőségünk a többi magyar nagy lap szerkesztőségéhez hasonlóan most kapta meg a cikk szövegét, embargó jelzés nélkül, azaz az írás már most is közölhető. Ime:

Gyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság MiniszterelnökeGyurcsány Ferenc a Magyar Köztársaság Miniszterelnöke 

Gyurcsány Ferenc írása a holnapi Népszabadságban jelenik megfizetett cikként. Szerkesztőségünk a többi magyar nagy lap szerkesztőségéhez hasonlóan most kapta meg a cikk szövegét, embargó jelzés nélkül, azaz az írás már most is közölhető. Ime:

Az alábbi írás javaslat Magyarországnak arra, hogy merre menjen a következő években. Cselekvést szolgáló terv, de több annál. Azt is bemutatom, milyen gondolkodás, értékválasztás húzódik meg az egyes intézkedések mögött. 2007 ősze, az akkor 48 pontban összefoglalt kormányzati cselekvési terv bejelentése óta azt képviselem, hogy a szerkezeti átalakítások mellett a hangsúlyt egyre inkább a társadalmi kultúra megújítására kell helyeznünk. Ennek folytatásaként szerveztük mondanivalónkat 2008 elején a munka, tudás, tulajdon értékei köré. A most közreadott javaslatok ezt a folyamatot viszik tovább.

A következőkben a reformpolitika folytatása mellett fogok érvelni. Nem kevesebbet, hanem többet szeretnék javasolni, mint amit eddig tettünk. Többet, bár másként. Tehetem, mert az elmúlt két év megteremtette annak a lehetőségét és szükségességét, hogy a rendszerváltozás után csaknem két évtizeddel újra feltegyük magunknak a kérdést: milyen Magyarországot szeretnénk.

Az én válaszom ezzel az írással kezdődik.

Hadd induljak egy rövid számvetéssel!

Sokszor leírt és elmondott okok miatt 2006 után nem lehetett folytatni az ezredforduló óta követett politikát, a kiigazítás elkerülhetetlenné vált. Az elmúlt két évben megtettük, amit meg kellett tennünk, az egyensúly küszöbére kormányoztuk az ország gazdaságát. Kormányfőként és a Magyar Szocialista Párt elnökeként is köszönettel tartozom mindenkinek, akik viselték a terheket, helytállásuk, sokak támogatása nélkül ma nem tervezhetnénk a jövő tennivalóit.

Az államháztartási hiány a GDP százalékábanAz államháztartási hiány a GDP százalékában

A korrekció csak hosszabb távon megtérülő befektetés, miközben igaz, hogy rövid távon jelentős társadalmi, politikai árat követelt. Lelassult a nemzeti jövedelem növekedése, egy évig csökkentek a jövedelmek és a nyugdíjak, elszaladt az infláció. Az egyensúlyteremtés folyamatában lehetőségünk határáig óvtuk a legnehezebb helyzetben élőket, a terhek nagyobb felét a magasabb jövedelemmel rendelkezők viselték.

A jövedelmek vásárlóértékenek alakulása a 2001 évi százalékábanA jövedelmek vásárlóértékének alakulása a 2001 évi százalékában

Az államigazgatásban, az oktatásban és különösen az egészségügyben kezdeményezett szerkezeti átalakítások rengeteg konfliktust is okoztak. A politikai viták egy része elhagyta a demokratikus alkotmányos kereteket, a szélsőjobboldali radikalizmus soha korábban nem látott erővel és erőszakkal, az ezt lehetővé tevő háttértámogatással jelent meg a közéletben és az utcákon. Idén tavasszal felbomlott a kormánykoalíció, májustól mi, szocialisták önállóan kormányzunk.

Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy az idei év már egy sor fontos eredményt hoz. Javulnak a növekedési és inflációs adatok, az áraknál gyorsabban emelkednek a bérek és a nyugdíjak, autópályák épülnek, iskolákat, kórházakat, város- és faluközpontokat újítunk meg.

A GDP éves növekedési üteme 2005-2011A GDP éves növekedési üteme 2005-2011

Akkor most túl vagyunk a nehezén? Ami a korábbi, rövid távú kihívásokat, kockázatokat jelenti, azt mondhatjuk, hogy igen. Hiszen nincs szükség további fájdalmas költségvetési kiigazításra, mi több, a nagy állami rendszerek átalakítása, a szerkezeti reformok sorában sem várnak ránk mély konfliktusok sokaságát előidéző döntések. A régi viszonyok lebontása helyett egyre inkább az építkezésen van, lesz a hangsúly.

De a sok tekintetben kedvező kép mögött hosszabb távú kockázatokra figyelmeztető, széles körben jól ismert jelek húzódnak meg. Ezek közül a leginkább figyelemre méltóak a régiónk átlagánál alacsonyabb gazdasági növekedés és foglakoztatás adatai. Az elemzések többsége szerint ezek esetében nem rövid távú, úgynevezett konjunkturális problémával állunk szemben. Azaz nem csupán a költségvetési kiigazítás egyszeri sokkhatása vagy például európai exportpiacaink időleges beszűkülése áll a kedvezőtlen adatok mögött. Mélyebb és összetettebb kihívással kell szembenéznünk.

A GDP éves növekedési üteme a visegrádi országokban az előző év százalékábanA GDP éves növekedési üteme a visegrádi országokban az előző év százalékában

Az ehhez szükséges elemzések során számtalan ellentmondásról, nehézségről és gyengeségről is fogok írni. De hogy ez ne legyen félreérthető vagy félremagyarázható, röviden hadd tisztázzak valamit.

Minden gyötrelmünk és nem felejthető nemzeti tragédiáink mellett történelmi perspektívában sikeresnek látom Magyarországot. Demokratikus viszonyaink, a hétköznapok biztonsága, jövedelmeink nagysága, oktatásunk, egészségügyünk, közlekedési-, távközlési- és informatikai hálózataink fejlettsége és még jó néhány hasonló jellemző számbavétele alapján a földkerekség mintegy harminc-harmincötödik legfejlettebb országa vagyunk. Szabad, független, demokratikus államként tagjai vagyunk a világ legerősebb politikai, biztonsági, gazdasági szövetségének, az Európai Uniónak és a NATO-nak.

A napi gondok mellett mintha elfelejtenénk, hogy évszázadokon keresztül sok millió magyar csak álmodott arról, amit a XX. század végére elértünk. Van rá okunk, hogy szeressük és becsüljük ezt az országot, büszkék legyünk arra, amit elért. Csak ezt nem feledve állhatunk neki tisztességgel gondjaink felsorolásának, kritikáink megfogalmazásának.

De még valamit előrebocsátok: ennek az írásnak nem célja, hogy az elmúlt évek kormányzásának eredményeit taglalja. Nem törekszem továbbá „egyrészt-másrészt" fogalmazásra sem. Amikor kritizálni fogok, az nem jelenti azt, hogy nem látom sikereinket, kormányzásunk pozitív következményeit. Dehogynem. Mivel azonban a tennivalókról kívánok szólni elsősorban, ezért a megoldásra váró gondokból, nem pedig a korábbi időszak eredményeiből kell kiindulnom.

Mitől versenyképes egy ország?

A hosszabb távú társadalmi-gazdasági versenyképesség, a gazdasági növekedés kérdéseit könyvtárnyi irodalom tárgyalja. Időnként egymással is vitatkozó elméletek próbálnak választ találni arra a kérdésre, hogy mi dönti el, melyik ország tör előre a nemzetek közötti versenyben és melyik marad le. A sikert magyarázó elméletek sorából egyetlenre szeretnék utalni. Arra, amelyik ugyan elismeri olyan tényezők fontosságát, mint például az adózás, az igazságszolgáltatás vagy éppen az oktatás, de ezt megtoldja még valamivel. Azzal, hogy ezek a tényezők nem önállóan hordozói vagy okai a versenyképességnek, hanem már maguk is csak következmények. Méghozzá az uralkodó társadalmi, közösségi és egyéni mentalitás, kultúra következményei. Azaz annak, hogy milyenek vagyunk, miként gondolkodunk, milyen értékeket vallunk. Ezek döntik el, hogy milyen szabályokat alkotunk, milyen intézményeket teremtünk, hogy milyen lesz az iskolarendszerünk, az egészségügyünk vagy éppen az igazságszolgáltatás. Ebből persze azt a következtetést is levonhatnánk, hogy akkor nincs mit tenni, hiszen rövid távon aligha lehet érdemben átalakítani a társadalmi kultúrát. Szerintem ez hibás következtetés. Ezzel szemben azt gondolom, hogy az előzőekben leírtakból két dolog következik. Először az, hogy az uralkodó társadalmi kultúrától függetlenül nem lehet tetszőlegesen alakítani az intézményeket és a szabályokat, és nem lehet például a máshol, más kulturális közegben jól bevált recepteket egyszerűen importálni. Másodszor pedig ha sikeresebbé szeretnénk tenni Magyarországot, akkor olyan programot kell megvalósítanunk, amely hatással van a társadalmi szereplők, az emberek, az intézmények, a vállalatok érdekeltségére, döntéseire, végső soron pedig értékválasztásukra, ha úgy tetszik: a magyar társadalmi kultúrára.

Azt senki nem vitatja, hogy egy ország gazdasági sikerességét alapvetően befolyásolja, hogy milyen a kockázatvállaláshoz, a vállalkozáshoz, az egyéni kezdeményezéshez és sikerhez fűződő társadalmi viszony. Vannak nemzetek, amelyek vállalkozó kedvűek, versenyorientáltak, mások inkább tartózkodóak. Ami bennünket, magyarokat illet, mi inkább a második csoportba tartozunk, mi több, nem egyszer némi előítélettel is fűszerezett gyanakvással fordulunk az üzleti világ felé.

Anélkül, hogy hosszú történelmi, szociológiai, társadalomlélektani elemzésbe merülnénk, érdemes egy-két rövid megjegyzést tennünk. Az üzleti élettel kapcsolatos gyanakvás nem új keletű jelenség. Jól ismert az a XIX. század végi, XX. század eleji ki nem mondott társadalmi egyezség, mely a történelminek mondott magyar középosztályok és a nem magyarnak számító, de emancipálódó és gyorsan polgárosodó csoportok, köztük is elsősorban a magyarországi zsidóság között köttetett. Eszerint a történelmi magyar középosztály képviselői fenntartották jogaikat az államélet csaknem kizárólagos irányítására, a politikai képviseletre és az államigazgatásra, miközben az üzleti élet kulcspozícióitól távol maradva, azokat átengedték a döntően nagyvárosokban élő nem magyar, hanem osztrák, német, cseh és zsidó üzletembereknek. Mi tagadás, az uralkodó társadalmi mentalitás szerint „tisztességes magyar úriember" nem üzletelt.

Erre a társadalmi-kulturális örökségre következett a szabad üzleti tevékenységet korlátozó, tiltó kommunizmus négy évtizede. Nyilván nem független ezektől az előzményektől, hogy a rendszerváltozást követően is fennmaradt a magántőkével, az üzleti élettel kapcsolatos negatív attitűd, mi több, ez önálló politikai karakterképzővé vált egynémely párt politikájában, köztük és elsősorban a Fidesz retorikájában és magántőke-ellenes akcióiban.

Nincs egységes európai versenyképességi modell. A II. világháború után három viszonylag tiszta képlet jött létre: az angolszász, a skandináv és az úgynevezett Rajna menti, ez utóbbi a kontinens közepén, a német-francia nyelvterületen. A nyolcvanas-kilencvenes évek nagy világgazdasági átalakulását, átrendeződését kísérő válságokra az angolszász és a skandináv modell önmaga megújításával sikeresen válaszolt, az e modellt alkalmazó országok ma is a legversenyképesebbek közé tartoznak. A Rajna menti modell – az alapját képező tripartit rendszer jelentős meggyengülésével – lassan elvesztette modellszerűségét, Németország, Ausztria és Franciaország egyre több nemzeti sajátosságot viselő saját utat jár.

A két ma is sikeresnek mondható modell részletes összehasonlítása helyett itt csak alapsajátosságaikra utalok. Az angolszász modell máig őrzi a XIX. század végi liberalizmus örökségét. Az erős állampolgári, civil és piaci autonómiák magas fokú egyéni felelősséggel párosulnak. Az állam gazdasági beavatkozó szerepe visszafogott, az alacsony adókkal korlátozott terjedelmű és minőségű közszolgáltatás jár együtt. Az alapvető gazdasági-társadalmi koordináció a verseny.

A skandináv modell mögött felsejlik a faluközösségi föld- és erdőtulajdon történelmi hagyománya, ebből fakadóan az együttműködés régmúltból hozott kultúrája. A modern skandináv állam aktív gazdaság- és társadalomszervező erő maradt, a polgárok elfogadják és igénylik az állam kiterjedt közszolgáltatás-szervező és -nyújtó szerepét, annak fenntartása érdekében készek magas adókat fizetni. A verseny mellett a jellemző gazdasági-társadalmi koordinációs forma a bürokratikus koordináció és a kölcsönösség alapú szolidaritás.

Az állami kiadások és bevételek a GDP százalékában 2007-benAz állami kiadások és bevételek a GDP százalékában 2007-ben

Ezek a modellek nagyon is hasonlítanak egymásra abban, hogy végül is felvették a globalizáció által eléjük hajított kesztyűt, gazdaságaik nyitottak, piacaik fejlettek, ugyan nem azonos módon, de az uralkodó gazdaságpolitika alapvetően szabadelvű, ha úgy tetszik liberális. Sőt az is igaz, hogy mindkét modell a rá jellemző sajátosságokhoz igazodó erős állampolgári tudatosságot, civil részvételt, valamint erős, jól működő állami intézményrendszert feltételez.

Arról meg természetesen szó sincs, hogy mondjuk az angolszász modell önmagában konzervatív, a skandináv pedig szociáldemokrata lenne. Mint korábban hangsúlyoztuk, az egyes társadalmi-gazdasági modellek az uralkodó társadalmi kultúra intézményes megjelenései.  Tehát csak az egyes modelleken belül van értelme és lehetősége a jobb- és baloldali árnyalatok megkülönböztetésének.

A két imént említett modellhez nem kötődő európai országok évek óta versenyképességi gondokkal küzdenek, közülük nem egy végül átvette az angolszász modell jó néhány elemét. Egykulcsos adórendszert vezettek be és szűkre – legalábbis a korábbinál szűkebbre – szabták a közszolgáltatásokat. Mindezek nyomán meglódult a gazdasági növekedés, ugyanakkor jelentősen növekedtek a társadalmi feszültségek.

Állami kiadások és bevételek a GDP százalékában 2007-ben néhány újonnan csatlakozott országbanÁllami kiadások és bevételek a GDP százalékában 2007-ben néhány újonnan csatlakozott országban

Talán nem véletlen, hogy elsőként azokban az államokban sikerült bevezetni az angolszász modellnek ezt a kontinentális változatát, amelyek a 90-es éveket követően nyerték vissza függetlenségüket, vagy teljesen újonnan jöttek létre. Ezekben az államiságukat újonnan vissza- vagy megszerzett államokban nyilvánvalóan nem létezhetett erős szociális érdekvédelem, a leggyengébbeket is védő, mélyen beágyazott, szervezett társadalmi szolidaritási háló, így aztán a többség a visszaszoruló jóléti ellátás terheit az önmagát csak kevéssé megvédeni képes kisebbségre háríthatta.

Más oldalról az sem véletlen, hogy erős hagyományokkal rendelkező szociális piacgazdaságokban eddig sehol nem vezették be az egykulcsos adót, a jóléti ellátások radikális visszafogása terhére nem szűkítették a szociális ellátásokat. Nem kétséges ugyanis, hogy ezen országokban aligha lehetne megszerezni a társadalmi, politikai többség ilyen döntésekhez szükséges támogatását.

A magyar öszvér

Talán nem felesleges hangsúlyozni, hogy itt nem szimpla adóvitáról van szó. A felszínen megjelenő adóvita mögött ugyanis valójában a társadalmi modellválasztás kérdése húzódik meg. Egészen pontosan az, hogy a parlamentáris demokrácia, a szociális piacgazdaság keretei között mit gondolunk arról, hogy kinek mi a felelőssége, a kötelessége és kit milyen jogok illetnek meg. Tehát mi a dolga az államnak, a családoknak, az embereknek.

Az emberek többsége érthető módon nem a költségvetés tanulmányozásával tölti hétköznapjait. Természetes, hogy nem látják át az állam működésének részleteit, nem ismerik ki magukat a költségvetésben, nem tudják, hogy milyen összefüggés van az általuk fizetett adók és az állam által számukra nyújtott szolgáltatások között. Akinek módjában áll, az vásárlóként, fogyasztóként megtanult recept szerint igyekszik optimalizálni a helyzetét, a lehető legkevesebb adót fizeti be, és a lehető legtöbbet igényli az államtól. Létezik egyfajta illúzió is, mely szerint az államnak van pénze, csak akarat kérdése, hogy mire és mennyit költ.

A demokratikus állampolgári magatartásban jogok és kötelezettségek összekapcsolódnak. Az állam csak akkor cselekvőképes, csak akkor tudja óvni, védeni, szolgálni polgárait, ha ők készek az állampolgári együttműködésre, az állam fenntartására. Ez utóbbinak nyilvánvalóan része az adófizetési kötelezettség teljesítése. Bármennyire triviális, mégis érdemes hangsúlyozni: az állam nem tud többet tenni polgáraiért, mint amennyit polgárai tesznek a nemzetért. Ez az elv a fiatal demokráciákban, így nálunk, Magyarországon is majdnem feledésbe merül. Ennek nyomán az állampolgári kötelesség teljesítése és a jog gyakorlása elválik egymástól, ennek következtében pedig megbomlik a nemzeti közösség belső teljesítmény-, szociális- és felelősség-egyensúlya.

Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk hozzá, hogy mi, politikusok is hozzájárulunk ahhoz, hogy fennmaradjon ez a gondolkodás és magatartás. Jól ismert politikai fogás, amikor úgy ígérünk több szociális támogatást, hogy nem beszélünk arról, ki fizeti meg ennek árát többlet adófizetéssel, vagy eddigi támogatásának elvesztésével.

Ennek az illúziókeltésnek tükörképe, amikor úgy ígérünk adó- és járulékcsökkentést, hogy nem mondjuk meg, ennek következtében kinek fog kevesebb jutni a tortából, kinek fog hiányozni az így elmaradt bevétel. Az elmúlt hat évben a kormányzó pártok nem egyszer estek ilyen hibába. A politikai megtévesztés minősített esete, amikor kevesebből még többet is ígér valaki, miként ezt tette a Fidesz 2006-ban, amikor egyszerre kívánta csökkenteni a társadalombiztosítási járulékot, ugyanakkor növelni a nyugdíjakat.

Ami mostanában Magyarországon adóvitaként jelenik meg, arra is igaz, amit korábban mondtunk, azaz hogy mögöttes, rejtett tartalma szerint nem adókról, hanem gazdasági-társadalmi modellről szól. Ez akkor is így van, ha erről szinte senki nem beszél(t) világosan. Modellvita helyett legtöbb esetben sejtetés, jó-, vagy éppen rossz-szándékú illúziókeltés zajlik.

Mindent összevetve azt gondolom, hogy Magyarország jelenleg a gazdasági, társadalmi és politikai egyensúlytalanság nem termékeny állapotában van. Mellőzve most a párt- és hatalompolitikai utalásokat, az a véleményem, hogy a társadalmi, gazdasági egyensúlyhiányt végső soron a modellválasztás lassan két évtizede húzódó, mára akuttá váló bizonytalansága okozza.

A rendszerváltozás óta eltelt csaknem két évtized egymást váltó politikai kurzusai csak annyiban különböztek egymástól, hogy vagy az angolszász modell irányába kívántak elmozdulni, vagy konfliktuskerülő és illúziókeltő módon, azaz fenntarthatatlanul vegyíteni kívánták az angolszász és a skandináv modell előnyeit. Mára újra kialakulni látszik egy hamis konszenzus, mely szerint lehetséges egy sajátos, torz modellt alkotni, amely a skandináv modell széles körű társadalmi szolidaritását, kiterjedt és magas színvonalú közszolgáltatását vegyíti az angolszász modell alacsony adóterhelésével és állami újraelosztásával. Ilyen öszvér márpedig nincs.

Ami nem lehetséges a svéd kiadások és az ír bevételek a GDP százalékábanAmi nem lehetséges a svéd kiadások és az ír bevételek a GDP százalékában

Az igazi kérdés tehát az, hogy a mai társadalmi, gazdasági, politikai egyensúlyhiányra milyen átfogó társadalmi-gazdasági modell választásával reagálunk.

Társadalmi és gazdasági pillanatkép

Mielőtt továbbmennénk, vegyünk számba a gazdasági és társadalmi állapotunkról tudósító néhány fontos jellemzőt.

A magyar gazdaságot – miként a kiegyezést követő „boldog békeidők" nagy fellendülésének korában – a 90-es éveket követően is alapvetően a külföldi tőke modernizálta. Ennek jól ismert, egész régiónkra érvényes, bizonyos tekintetben történelmi okai mellett van egy inkább csak ránk jellemző magyarázata is. Lengyelországot leszámítva nem volt még egy olyan ország, amely hozzánk hasonlóan alig elviselhető eladósodottsággal érkezett a rendszerváltozás küszöbére.

Így aztán a 80-as évek elejét követően, 1994-1995-ben már másodszor fenyegetett bennünket pénzügyi államcsőd, melyet Bokros Lajos sikeres kiigazítási programjával lehetett csak elkerülni. A program egyik fontos eleme egy átfogó, piacelvű privatizációs program végrehajtása volt. Ennek eredményeként a magyar gazdaság jelentős hányada, benne a stratégiai ágazatok vállalatainak többsége is külföldi kézbe került, a bevételekből pedig sikerült konszolidálni az állam pénzügyi helyzetét.

A hozzáadott érték megosztása tulajdonosi szektorok szerintA hozzáadott érték megosztása tulajdonosi szektorok szerint

A külföldi tőke nagyrészt modernizálta a gazdaságot. A tőkével együtt új tudás, technológia, üzleti kultúra is érkezett. A vállalati szektort alapul véve külföldi tulajdonban lévő cégekben dolgozik minden negyedik munkavállaló, e társaságok termelik az ebben a szektorban előállított hozzáadott érték felét és adják az export mintegy kétharmadát.

Külföldi érdekeltségű cégek aránya a vállalati szektorban (Valamenyi vállalkozás - 100 százalék)Külföldi érdekeltségű cégek aránya a vállalati szektorban (Valamenyi vállalkozás – 100 százalék)

Ugyanakkor a magyar gazdaság olyan, mintha két, egymáshoz alig kapcsolódó részből állna. A külföldi kézben lévő magas termék- és technológiai színvonalat képvisel, tőkeerős, mélyen beágyazott a nemzetközi munkamegosztásba, aktív szereplője a világpiacnak. A magyar kézben lévő vállalatok – pár száz, esetleg pár ezer erős és sikeres céget leszámítva – egyszerre küzdenek termék-, technológia-fejlesztési, valamint finanszírozási gondokkal, piaci növekedésük és bővülésük előtt alig leküzdhető akadályok tornyosulnak.

Mostanra a magyar gazdaság mindkét nagy szereplő csoportja fejlődési korlátainak közelébe érkezett. A külföldiek egyre kevésbé találnak jól képzett és még megfizethető munkaerőt, saját minőségi követelményeiknek megfelelő magyar beszállítót. A magyar vállalatok pedig a korábban felsorolt nehézségek miatt egyre nehezebben tudnak fejleszteni, növekedni, csak nagy erőfeszítéssel tudják piacaikat megőrizni, újakat szerezni.

A magyar gazdaság krónikus gondjai között említjük a régóta alacsony foglalkoztatottságot.

A 15-64 évesek foglalkoztatottsági rátája 2007-benA 15-64 évesek foglalkoztatottsági rátája 2007-ben

Az általános fogalmazás ugyanakkor megtévesztő. A diplomával és középfokú szakmai képzettséggel rendelkezők foglalkoztatása az európai átlagnak megfelelő. A rendkívül nagyszámú, szakképesítés nélküli aktív korú lakosságnak viszont csak mintegy egyharmada dolgozik, ami viszont messze elmarad az európai átlagtól. Hasonló a helyzet a csökkent munkaképességűek foglalkoztatásában is. A képhez hozzátartozik, hogy egyes szakmákban és egyes régiókban állandó a munkaerőhiány, nincs például elegendő esztergályos, minősített hegesztő, gépészmérnök vagy éppen altató- és röntgenorvos.

A 25-64 évesek foglalkoztatottsági rátája iskolai végzettség szerint 2007-benA 25-64 évesek foglalkoztatottsági rátája iskolai végzettség szerint 2007-ben

A munkaerő-kereslet és -kínálat közötti szerkezeti feszültségeket az elmúlt években alig tudták csillapítani az ilyen céllal indított átképzési programok vagy családok önként vállalt, munkavállalási célú költözködése. Tegyük hozzá, hogy a foglakoztatási gondokat egyre inkább foglalkoztathatósági gondok egészítik ki, azaz a még aktív korú munkavállalók viszonylag magas hányadáról az derül ki, hogy képzettségi hiányok vagy más okok miatt nem képesek elvállalni, elvégezni a számukra felkínált munkát.

Kétségtelen tény, hogy szociális rendszerünk eközben pedig esetenként olyanokat is távol tart a munkavégzéstől, akik ha akarnának, tudnának dolgozni, de mégsem teszik. Ehelyett sokan a segélyezés könnyen megszerezhetőnek vélt forintjait igénylik, és emellett vállalnak alkalmi szürke- vagy feketemunkát. Ez a magatartás egyre inkább sérti a tisztességesen dolgozók és adózók igazságérzetét, az elmúlt időszakban rohamosan növekedett az ebből fakadó helyi konfliktusok száma.

A közoktatásunkról készült hazai és nemzetközi elemzések egyaránt azt mutatják, hogy iskolarendszerünk alig tudja csökkenteni a diákok családi háttérében meglévő különbségeket, a magyar iskolarendszer nem csökkenti, hanem változatlanul újratermeli, esetenként felerősíti a társadalmi hátrányokat. A tanulók mintegy ötöde úgy kerül ki a közoktatásból, hogy nincsen szakmája, eközben a középfokú szakképzés nem kis részben az általános iskolában meg nem szerzett közismereti tudást próbálja meg utólag pótolni. A tanárok jelentős része nincs kellően felkészítve a tanulás- és magatartászavaros gyermekek integrált képzésére, ennek feltételei sokszor nem adottak. A pedagógusok anyagi, erkölcsi megbecsülése sok kívánnivalót hagy maga után, a pálya vonzereje elmarad a kívánatostól.

Mindeközben az állam egyes feladatait csak közepes vagy még annál is gyengébb minőségben tudja ellátni. A felmérések azt mutatják, hogy széles körű az elégedetlenség a különféle hatósági eljárásokkal szemben. Az állampolgárok ügyeik intézésekor – egyes kivételeket, például az okmányirodai szolgáltatások többségét leszámítva – lassú, bürokratikus kiszolgálásra és eljárásra panaszkodnak, kiterjedtnek érzékelik a hivatali packázást, a lelketlenséget, a korrupciót.

A magyar gazdasági, társadalmi élet egyik legfontosabb jellemzője a szürke- és feketegazdaság elfogadhatatlanul magas szintje. Az elmúlt években hozott intézkedéseknek mára mérhető hatása van, de nem sikerült alapvető kulturális, magatartásbeli áttörést elérni.

A magyar gazdaság mintegy ötöde részben vagy egészben kívül esik a tisztességes normák, a jogszerű működés szabta kereteken, ami nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hiszen azon túl, hogy ez folyamatosan rombolja a társadalmi morált, közvetlenül is kárt okoz azáltal, hogy a tisztességtelen szereplők járnak jól, a tisztességesek pedig rosszul.

Milyen legyen a magyar modell?

Nem részletezve tovább a vázlatosan megrajzolt képet, azt remélem, hogy sikerült alátámasztani azt az állításunkat, hogy sokkal összetettebb problémával állunk szemben, mint amit például egy vagy több adóintézkedés önmagában kezelni lenne képes. Egyszerre és összehangoltan kellene beavatkoznunk több területen annak érdekében, hogy a beavatkozások összessége úgy változtassa meg az emberek, vállalatok, intézmények és az állam érdekeltségét, magatartását, hogy növekedjen együttes teljesítményük, és eközben csökkenjen a gazdasági, társadalmi, politikai egyensúlyhiány.

Az elmúlt mintegy két évtizedben – a rendszerváltozás történelem által diktált forgatókönyvét követve – folyamatosan gyengítettük az államot. Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy az állampolgári szabadság, a civil világ, a piac megerősödésének feltétele az állami szerepvállalás széles körű leépítése, visszaszorítása. De ez csak részigazság. Tudniillik a nem állami autonómiák létrejöttének csak egyik, de nem egyetlen feltétele, hogy az állam ne telepedjen rá mindenre. Ahhoz, hogy erős nem állami szereplők jelenjenek meg, egyebek mellett például fejlett civil kurázsi, anyagi és egyéb erőforrások sokasága, normatartó, normatisztelő mentalitás is szükséges. Ez utóbbi feltételek teljes, vagy részbeni hiánya, nem egyszer pedig a mérték nélküli állami visszavonulás olyan állapotot idézett elő, amelyet nem az eredetileg kívánt erős polgárok, erős gazdaság, erős állam hármasa jellemez, hanem éppen ellenkezőleg.

Ma a legtöbb társadalmi szereplő, a családok, a települések, a vállalatok és az állam egyaránt kisebb erővel, gyengébb cselekvőképességgel rendelkezik, mint amennyit az ellátni kívánt feladatuk és felelősségük indokolttá és szükségessé tenne.

Merre menjünk innen tovább? Milyen legyen a magyar modell?

Először is szögezzük le: abban az értelemben nincs és nem lehet sajátos magyar út, magyar modell, hogy arra nem érvényesek az általánosan elfogadottnak tekintett, bizonyított alapigazságok. Nem írhatjuk felül a tankönyvi vagy éppen a tudományos tényeket, megállapításokat, nem gondolhatjuk, hogy ránk nem hatnak a világfolyamatok. A magyar modell – igen, így: kis „m"-mel – nem más, mint sajátos, ránk jellemző társadalmi-gazdasági egyensúly, amelynek belső arányairól bizonyos határok között magunk dönthetünk.

Magyarország nem Írország és nem Svédország. Amit ott tesznek, az számunkra legfeljebb minta, tanulság, viszonyítási pont, de semmiképp sem másolható megoldás. A társadalmi-gazdasági modellek fő kérdése, hogy ki mit vállal. Mi a dolga az álamnak, mi a felelőssége és mekkora a szabadsága a polgároknak, az intézményeknek, az üzleti szereplőknek.

Az állami szerepvállalás mértékét jól jelzi egy mutatószám, amelyik azt mutatja, hogy az ország összes jövedelméből mennyit adunk be a közösbe, mekkora az úgynevezett állami újraelosztás. Ahol olyan kevés feladatot vállal az állam, mint Írországban, ott ez az érték a harmincöt százalékhoz közelít. Ahol pedig olyan sokat, mint mondjuk Svédországban, ott az ötvenöthöz van közel az állami jövedelem újraelosztásának aránya. Nálunk ez a szám az utóbbi években közelebb volt ez utóbbihoz.

Állami kiadások a GDP százalékában 2007-benÁllami kiadások a GDP százalékában 2007-ben

Saját nemzeti, társadalmi kultúránk figyelembe vételével, látva az emberek határozott igényét arra, hogy az állam egy sor dologban közvetlenül segítse életüket, különböző szolgáltatásokat nyújtva gondoskodjon róluk, irreálisnak és felelőtlennek gondolom azt mondani, hogy nekünk az angolszász modell alacsony állami újraelosztási hányadát kell elérnünk. Ehhez a nyugdíjakat, a családtámogatást, az egészségügyi és az oktatási kiadásokat radikálisan visszafogva több ezer milliárd forinttal kellene megkurtítani az állami költségvetést, amit én kizártnak tartok.

De tegyük hozzá azt is, hogy az állam elfogadottsága, a közösségi értékek valós támogatottsága és a közszolgáltatások színvonala nem teszi lehetővé, hogy az állam annyi pénzt szedjen be polgáraitól, mint teszik a skandináv országok. A magyar gazdaság nem túl erős szereplői sem képesek ekkora terhet úgy cipelni, hogy ez ne ássa alá versenyképességüket.

Megegyezésre kel jussunk!

A mi sokszor államközpontú társadalmi kultúránkra és javítandó versenyképességünkre egyaránt tekintettel azt javaslom, hogy középtávon egy aktív állami szerepvállalást még biztosító, de a jelenlegi adóterhek és újraelosztási hányad mérséklését lehetővé tevő társadalmi-gazdasági modell irányába induljunk el.

Ahhoz, hogy ebből a középútból ne középszer legyen, valamennyi szereplőnek többet kell vállalnia, mint amennyit eddig tett. Jobban kell működnie az államnak, aktívabban kell együttműködnie a civil és az üzleti világgal, és ugyanez igaz fordítva is.

Ami pedig az állami újraelosztás szintjét illeti: valamennyi korábbi szempont figyelembe vételével azt látom reálisnak és kivitelezhetőnek, hogy azt középtávon a jelenleginél alacsonyabb, mintegy negyvenhárom-negyvenöt százalék körüli szintre állítjuk be, amelyhez a mainál három-négy százalékkal kisebb, nagyjából harmincöt-harminchét százalék körüli átlagos adócentralizáció társulhat.

Az angolszász modellből megtanultuk, hogy az állam túlhatalmát korlátozni kell, és teret kell engedni a társadalmi autonómiáknak, a „szabadság kis körei" megerősödésének. Most ideje tanulni valamit a skandináv modelltől is. Nevezetesen az állam partneri szerepét, aktív gazdasági és társadalmi felelősségvállalását, valamennyi társadalmi szereplő magas szintű együttműködését. Magára hagyott társadalom helyett az együttműködő társadalom gyakorlata adhat új impulzusokat és teremthet új erőforrásokat Magyarországon.

És hadd tegyek hozzá ehhez még valamit: nem kétséges, hogy a társadalmi, gazdasági versenyképesség egész ügye beágyazódik a hosszú távú fenntarthatóság követelményének teljesítésébe. Nincs többé olyan sikeres társadalmi-gazdasági modell Európa szívében, amely ne igényelné az állam, a vállalatok, a civilek és az emberek környezettudatos magatartását.

De függetlenül attól, hogy milyen modellben gondolkodunk, azt bizonyosan tudhatjuk, hogy a bezárkózó Magyarország nem lehet sikeres. Alapvetően nem mi mondjuk meg, hogy mi a jó magyar teljesítmény, hanem a világ. A mérce a tudományos, kulturális világszínvonal, üzletben a világpiac. Aki csak itthon akar jó lenni, az előbb-utóbb itthon sem lesz elég jó, mert külföldi versenytársai itthon is legyőzik. Ha nem mi megyünk a világszínpadra, akkor azok szereplői jönnek Magyarországra és győznek le bennünket saját országunkban.

A siker második eleme annak elfogadása, hogy a szabadság és a törvénytisztelet kéz a kézben járnak. A demokratikus Magyarország törvényei, jogszabályai közös társadalmi, gazdasági életünk mindenkire kötelező feltételeit, kereteit adják, tehát sem az állam, sem az állampolgár nem dönthet arról, hogy azokat betartja-e vagy sem. Magunk mögött kell végre hagyni a pongyola Magyarország hétköznapi és hivatalos rendetlenségének világát, nincs okunk arra, hogy megmagyarázzuk, kit miért mentünk fel a szabálytisztelő, szabálykövető magatartás alól.

Miután elfogadjuk ezeket az előfeltételeket, pontosan beállíthatjuk az állami-, a közösségi- és a magánfelelősség és kötelesség határait. A részletesebb szakpolitikai kifejtés előtt csak két elemet emelek ki.

A gazdaságpolitikában a szabadelvűség jól megfér az aktív állami szereppel, feltéve, ha az nem gyengíti a piaci folyamatokat, hanem szabályozással, fejlesztéssel, a tisztességes verseny kikényszerítésével inkább erősíti azokat. Ha a piacon számtalan gyenge szereplő csatázik egy pár óriással, akkor nem baj, ha a hosszabb távon is fenntartandó verseny érdekében az állam segíti a kicsiket, nem enged a nagyok nyomásának. Ha nincsenek erős, magyar kézben lévő vállalatok, ha hiányoznak a gazdaságnak karaktert és irányt adó erős szektorok, akkor az állam fejlesztési eszközökkel segítheti, hogy azok megerősödjenek. Persze csak átláthatóan, nyilvános szabályok és megfontolások alapján, ellenőrizhetően.

Másrészt pedig tudomásul kell vennünk: amennyiben az emberek inkább azt választják, hogy adókból tartanak el fontos társadalmi funkciókat, mintsem a „vevő fizet" elvét alkalmaznák, akkor az ezen funkciókat gyakorló intézményeket köztulajdonban kell tartani. De akkor azzal is tisztában kell lenni, hogy a közfunkció közfinanszírozásához tisztességesen kell adózni is, továbbá biztosítani szükséges a hatékony intézményvezetést, vállalatirányítást, mert a köztulajdon nem lehet szinonimája az alacsony hatékonyságnak.

A mi saját magyar modellünk kialakítása tehát annak belátását igényli, hogy azzal nem javítunk közös helyzetünkön, azzal nem erősítjük Magyarországot, ha folytatjuk, amit eddig tettünk, azaz ha mindenki a másik rovására szeretne előrébb jutni. Az állampolgárok és a civilek az államtól, az pedig az előbbiektől követel többet. Így csak újraosztjuk gondjainkat és gyengeségeinket.

Az általam ajánlott modell nem a közösségi és az egyéni felelősségek, kötelességek csökkentését javasolja, hanem éppen ellenkezőleg, azok kiterjesztésének irányába indul tovább.

Másképpen fogalmazva: passzív helyett aktív, individuális helyett közösségi, versengő mellett kooperatív társadalmi-gazdasági együttműködést kellene építenünk az új magyar társadalmi-gazdasági modell kialakításakor.

Erős állam – partner állam

A továbblépéshez abból induljunk ki, hogy melyikünknek mi a feladata, ne pedig abból, hogy kinek milyen valós vagy vélt jogai vannak.

A sort az államon kell kezdeni. Ha az államot polgárai tartják el az adóforintjaikból, hatalma pedig a népből származik, akkor az államnak szolgálnia és védenie kell. Ma mindkét funkciójában sok kritika éri az államot, sokan azt mondják, az állam ott is főnököt játszik, ahol inkább partnernek kellene lennie, ahol meg erős vezetőként, irányítóként kellene fellépnie, ott meg nem egyszer gyengekezűnek mutatkozik. Az irány világos, a polgárok és az intézmények jobb minőségű szolgáltatást, nagyobb biztonságot várnak el.

Az állam számtalan szolgáltatás nyújt. Megszervezi például az oktatás és az egészségügy jelentős részét, vagy a tömegközlekedést, kiállítja a személyi igazolványt, igazságot szolgáltat a peres feleknek. Mi különböző módokon, például adóval, járulékkal, illetékkel, eljárási díjjal fizetünk ezekért a szolgáltatásokért. Az állam, mint szolgáltató nagyon ritkán mondja meg, hogy milyen minőségi garanciát vállal az általa nyújtott szolgáltatásért, és mi a következménye annak, ha ígéretét nem teljesíti. Ma néhány esetben, például a cégbírósági eljárásban van ilyen szabály, ez azonban korántsem jellemző az államélet egészére. Éppen ezért az javaslom, hogy vegyük sorra az állami közszolgáltatás különböző területeit, majd sorban egymás után alakítsuk ki az állam szolgáltatási garanciáit, majd folyamatosan vezessük be azokat.

Az állam változatos módon szabályozza, hogy az állampolgárok és az intézmények minként élhetnek jogaikkal. E szabályok részeként saját engedélyéhez köt számtalan tevékenységet. Engedély kell például az építkezéshez, üzletnyitáshoz, kútfúráshoz stb. A régről magunkkal hozott gyakorlat szerint az állam bizalmatlan, ezért bonyolult előírásoknak történő és előzetesen ellenőrzött megfelelést ír elő számtalan tevékenység megkezdéséhez és folytatásához. Az eljáró hatóságok, bár valamennyien az államot képviselik, egymástól függetlenül, esetenként egymással is vitatkozva, hosszadalmasan és körülményesen teszik a dolgukat. Sokaknak úgy tűnik, hogy a hatóságok nem az állampolgárokat, hanem önmagukat képviselik és féltik.

Változtassuk meg a logikát! Bízzunk az állampolgárokban, az intézményekben. Alakítsuk át az engedélyezési eljárásokat úgy, hogy radikálisan szűkítsük a valamely tevékenység megkezdéséhez előzetesen szükséges engedélyek számát. Amit lehet, váltsunk ki egyszerű nyilatkozattal, melynek valóságtartalmát a későbbi szokásos ellenőrzések alkalmával is elegendő lesz ellenőrizni. Egyre szélesebb körben vezessük be az integrált ügyintézést, amelynek során nem a kérelmezőnek kell az egyes hatóságokat külön-külön megkeresnie, hanem az legyen az államot képviselő, az erre a feladatra kijelölt egyik hivatal feladata.

Később még önállóan is fogok írni adórendszerünk megújításának szükségességéről, de annak egy elemét hadd hozzam előre és illesszem ide. Egyszerűsítsük az adóeljárást és az adóigazgatást, nyújtsunk több segítséget az embereknek, hogy teljesíthessék adózással kapcsolatos kötelességeiket! Tegyük például lehetővé, hogy az állampolgárok saját kérésére az adóhivatal töltse ki helyettük éves személyi jövedelemadó-bevallásukat, amit nekik csak jóváhagyni, esetleg az igénybe venni kívánt adókedvezményekkel kiegészíteni szükséges. Ez sok százezer, akár több mint egymillió embert szabadít meg a minden éves gondtól, hogy kitöltsék a laikusok számára nehezen érthető nyomtatványokat és viseljék az esetleges hibás kitöltés következményét.

Hadd említsek egy másik példát azzal kapcsolatban, hogy miként szolgálhat bennünket jobban saját államunk. Ma számtalan eljárásban (pl. közbeszerzési vagy EU-s pályázatok stb.) kérnek igazolást arról, hogy valaki nem rendelkezik köztartozással. Ilyenkor nincs mit tenni, hivatalról hivatalra járva nekünk kell beszerezni a szükséges igazolásokat. Ehelyett bízzuk meg az adóhatóságot azzal, hogy készítsen és folyamatosan vezessen egy úgynevezett „pozitív adózói listát", melyre mindazokat az adózókat felveszi, akik ezt kérik, és akik felhatalmazzák az adóhivatalt, hogy havonta beszerezze a köztartozásaik egyenlegével kapcsolatos, máshol fellelhető adatokat. A listán szereplő adózók így mentesülhetnének az egyes igazolások külön-külön beszerzése alól.

Az elmúlt években egyre élesebb viták, konfliktusok alakultak ki az alkotmányos alapjogok, különösen a szólásszabadság és a gyülekezési jog gyakorlása körül. E konfliktusok, helyenként nyílt utcai ütközések érdemben csökkentették a köznyugalmat, a közbiztonságot. Az állam és szervei ezen konfliktusok kezelésében egyes esetekben bizonytalanul, ellentmondásosan, az állampolgárok elvárásait nem kielégítő, igazságérzetét sértő módon léptek fel. Az önmagát bizonytalannak, gyengének mutató államban nem tudnak eléggé bízni polgárai. Indokolt tehát az állam közrendvédelmi funkcióinak haladéktalan megerősítése oly módon, hogy az ne korlátozza az állampolgárokat alkotmányos alapjogaik törvényes gyakorlásában.

Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntései világossá tették, hogy miközben az úgynevezett gyűlöletbeszéddel szemben újabb büntetőjogi eszközökkel valószínűleg nem lehet fellépni, a testület azonban kijelölte a polgári jogi fellépés alkotmányos kereteit. A kormány ezen keretek figyelembe vételével haladéktalanul elkészíti a korábbinál hatékonyabb szabályozásra vonatkozó javaslatát.

Az elmúlt hónapok erőszakos utcai fellépéseit követő szakmai, társadalmi viták alapján egyre erősebb az a meggyőződés, hogy a hatályos gyülekezési törvény keretei között is sokkal hatékonyabban fel lehet lépni a nem békés célú gyülekezéssel szemben. Eszerint a rendőrségnek a meglévő törvényi felhatalmazás birtokában élnie kell azzal a lehetőséggel, hogy amennyiben a bejelenteni kívánt rendezvény előre láthatóan mások jogát vagy szabadságát sérti, illetve annak lefolyása a kellő körültekintéssel elvégzett elemzés, vizsgálat alapján várhatóan nem lesz békés, úgy indokolt, hogy a rendőrség elutasítsa a bejelentés tudomásul vételét. Kellő jogorvoslatot követően végül a nem bejelentettnek tekinthető rendezvénnyel szemben pedig a rendőrségnek a hatályos törvények legkövetkezetesebb és legszigorúbb betartásával kell fellépnie.

Mindezeken túl szükségesnek látszik a büntető- és szabálysértési jogszabályok kiegészítése és módosítása annak érdekében, hogy üldözhetővé tegyük az újonnan megjelent, ezért eddig nem szabályozott, de a társadalomra veszélyesnek minősülő magatartásokat. Ezek körében indokolt megfontolni azokat a szakértői javaslatokat, melyek lehetővé tennék például, hogy keményebben lépjünk fel egyes garázda cselekményekkel vagy mondjuk a közérdekű üzem megzavarásával szemben. Egyetértek azzal a véleménnyel, amely a jelenlegitől eltérően üldözhetővé és büntethetővé tenné a testi sértéssel járó bűncselekmények előkészületeit is, így lényegesen nagyobb eséllyel előzhetnénk meg az utóbbi időben egyre gyakrabban előforduló, az emberek testi épségét veszélyeztető, sértő atrocitásokat.

A kistelepülések nyugalmának megerősítése érdekében támogatom, hogy haladéktalanul megerősítsük az azokban szolgálatot teljesítő rendőrségi állományt, és javítsuk működési feltételeket is.

Összességében azt gondolom, hogy az államnak szavatolnia kell polgárai nyugalmát és biztonságát, ennek érdekében pedig nem szégyenlős, bizonytalan, hanem egyértelmű és jogszerű módon kell fellépnie valamennyi szervének.

A tudás az első helyen

A skandináv modell országainak államai aktív fenntartó, fejlesztő szerepet játszanak az oktatás valamennyi területén, a kulturális és a tudományos életben. Elsősorban az e területeken kezdeményező állami jelenlétben sűrűsödik össze az állam jövőorientáltsága, nemzeti hagyományőrző, identitás-erősítő szerepe.

Ha nem növelhetjük az állam újraelosztó szerepét, sőt azt inkább mérsékelni kívánjuk, akkor legfeljebb egy-két területen vállalkozhatunk arra, hogy a közeljövőben azokra összes jövedelmünkhöz képest többet költünk. Egyértelműen fogalmazok: azt javaslom, hogy kizárólag a fenti területekre, az oktatásra, a kultúrára és a tudományos tevékenység támogatására költsünk középtávon többet nemzeti jövedelmünk arányában. Ezeken a területeken viszont érdemi előrelépést kell tenni. Az előttünk álló fél-egy évtizedben az a célunk, hogy megközelítsük a skandináv országok gyakorlatát, mely szerint az oktatás részesedése a nemzeti jövedelemből 6-7 százalék. Ez a szint mintegy másfélszerese a jelenlegi magyarnak.

Mondanom sem kell, hogy ez nemcsak pénz, hanem tartalmi kérdés is. Milyen szerkezetű az oktatási rendszer, milyen értékeket közvetít, milyen az uralkodó pedagógiai szemlélet és gyakorlat, milyen a pedagóguspálya társadalmi, anyagi elismertsége stb. Az a meggyőződésem, hogy a széles szakmai támogatást élvező Új tudás program jó irányba tett kezdeményezés, az abban eldöntött lépéseket meg kell tenni, sőt további középtávú fejlesztési programot kell kidolgozni.

Csak emlékeztetőül és csak példaszerűen: a következő években háromszáz fővel növeljük a védőnői hálózat létszámát, 2010-ig biztosítani kívánjuk, hogy hároméves korától valamennyi rászoruló gyermek óvodába járhasson, az átlagosnál nagyobb lemorzsolódási arányt produkáló középfokú intézményekben bevezetjük a kötelező minőségfejlesztést. A legtehetségesebb gyermekek fejlődésének segítésére, nyomon követésére elindítjuk a Magyar géniusz programot, a források koncentrálására létrehozzuk a Nemzeti Tehetség Alapot. Megerősítjük a kollégiumok szerepét, a szakmai-pedagógiai munka fejlesztése mellett harmincezer kollégiumi férőhelyet újítunk fel.

2010-től valamennyi középiskolában alanyi jogon biztosítjuk az angol nyelv tanulásának lehetőségét, mindenki számára elérhetővé tesszük a nyelvi előkészítő évfolyamokat. Csaknem minden második tantermet felszerelünk az interaktív oktatás digitális eszközrendszerével, 2009-től több év alatt, felmenő rendszerben laptopot adunk a diákok kezébe. Ugyancsak 2009-től bevezetjük a pályakezdők és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó pedagógusok bérpótlékát, háromszorosára emeljük a teljesítmény-ösztönző pályázati keretet, felemeljük az intézményvezetői pótlékot. Mindezeken túl a következő években az elmúlt fél évszázad legátfogóbb infrastruktúra-korszerűsítési programjának keretében mintegy 700 óvodát és iskolát újítunk fel.

A felsőoktatásban a következő két év a reform kiteljesítésének időszaka lesz, a hangsúly a korábban már meghozott döntések bevezetésére, a folyamatos alkalmazkodás ösztönzésére, segítésére kerül. A fiatal diplomások egyre nagyobb részének okoz gondot az első munkahely megtalálása. Egyes munkáltatók nem szívesen alkalmaznak munkatapasztalattal nem rendelkező pályakezdőket, akik viszont így nem is fognak munkatapasztalattal rendelkezni. E feszültség enyhítésére Nemzeti gyakornoki programot dolgozunk ki, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos feltételek mellett a munkáltatók a felsőoktatásban tanulóknak és a frissdiplomásoknak egy évre a fizetés helyett adó- és járulékmentesen nyújtható munkatapasztalat-szerző ösztöndíjat adjanak.

A magyar szakképzés rendszere az elmúlt években jelentős átalakuláson ment keresztül. Ennek alapvető célja az volt, hogy a szakképzés kerüljön közelebb a munkaerőpiachoz, a korábbinál jobban legyen képes kielégíteni a gyorsan változó, egyre magasabb színvonalú szakmai igényeket. Ennek érdekében hoztuk létre és szereltük fel a legmodernebb eszközökkel a Térségi Integrált Szakképző Központokat és adtunk döntési jogkört a képzési szerkezet kialakításában a Regionális Fejlesztési és Képzési Bizottságoknak, amelyekben a gazdasági élet szereplői vannak többségben. A rendszer finomítása mellett a legfontosabb feladat a szakmunka és a szakmunkásképzés vonzerejének, presztízsének növelése. Ezt felismerve 2009-től egyes hiányszakmákban havi 10-30 ezer forint közötti, tanulmányi eredménytől is függő szakmunkás tanulói ösztöndíjat vezetünk be.

Segély helyett munkát

Miközben egyes szakmákban nem lehet elegendő jól képzett munkást találni, szakképzetlenek százezres nagyságrendű csoportja nem talál magának munkát. A munka nélkül lévők egy része álláskeresőként munkát keres, nem kis hányaduk azonban a segélyezési rendszerbe menekült és/vagy alkalmi munkát, esetenként szürke- és feketemunkát vállalva birkózik a hétköznapok szorításával. Egyre inkább látszik, hogy a piac automatizmusa nem fogja megoldani ezt az egyre súlyosabbá váló gondot.

A helyzetet súlyosbítja, hogy kisebb falusi, kisvárosi közösségekben megszaporodtak az abból fakadó helyi konfliktusok, hogy sokan úgy vélik, a jelenlegi segélyezési rendszer mintha azokat is a legális munkavégzés ellen ösztönözné, akik ha lenne munka, és akarnának dolgozni, akkor tudnának. E helyi konfliktusok indítottak nem egy önkormányzatot arra, hogy a szociális segély nyújtását – esetenként törvénysértő módon – munkavégzéshez kössék. Mi határozottan elutasítunk minden olyan kezdeményezést, amely mintegy büntetésként tekint a munkavégzésre. Elfogadhatatlan az is, hogy akár csak az a látszat keletkezzen, hogy a szegényeket büntetni kell, hogy bűnbakként kezeljék őket bármilyen társadalmi konfliktusban.

A kormány ebben a helyzetben közvetlen felelősséget vállal a legkiszolgáltatottabb csoportok számára történő munkahelyteremtésben, ezzel érdemi ponton írjuk felül a rendszerváltás óta uralkodó társadalmi-gazdasági modellt, mely a munkahelyteremtést elsődlegesen a piaci automatizmusokra bízta. 2009-ben Nemzeti Közfoglalkoztatási Programot indítunk, amelytől azt várjuk, hogy 2010-ben már legalább ötvenezer ember számára teremt napi 6-8 órányi hasznos és értékes munkát. A nagy állami beruházásokban kötelezővé tesszük, hogy a foglalkoztatottak legalább tíz százaléka hátrányos helyzetű munkavállalók közül kerüljön ki.

A program elindításával párhuzamosan átalakulnak a rendszeres szociális segélyezés szabályai. Eszerint munkaképes korú állampolgárok közül a segélyezési rendszerben kizárólag azok vehetnek részt, akik egészségi állapotuk, esetleg más méltányolható okok miatt nem képesek munkával biztosítani önmaguk és családjuk fenntartását.

A segélyezési rendszer kritikája az utóbbi hónapokban átterjedt a családi pótlékra is. Megismerve jó néhány polgármester álláspontját, különböző civil és szakmai szervezetek véleményét, továbbra is azt gondoljuk, hogy a gyermekszegénység mérséklésében pótolhatatlan szerepe van az univerzális jellegű, alanyi jogon járó családi pótléknak, ezért ezen változtatni nem kívánunk. Ugyanakkor meg kell erősíteni a szülők felelősségét abban, hogy biztosítsák gyermekeik egészséges, kiegyensúlyozott testi-szellemi fejlődésének az adott családtól elvárható színvonalú feltételeit. Ennek érdekében elsősorban a családsegítő és gyermekjóléti szolgálatokra alapozva, a gyermekvédelemben kitüntetett egyéb szervek, szervezetek együttműködésének megerősítésével a gyermekek esetleges veszélyeztetettségét időben feltáró úgynevezett jelzőrendszert hozunk létre. Ha a gyermeket veszélyeztetettnek kell tekinteni, akkor a jelenlegi szakértői javaslatok szerint – egyéb intézkedések mellett – a család időlegesen elveszítheti a jogát, hogy maga döntsön a családi pótlék egészének felhasználásáról. Ebben az esetben a családi pótlék kétharmad részét az illetékes gyermekjóléti szolgálat kapná meg, és az gondoskodna arról, hogy annak felhasználása a gyermek érdekében, a megállapított veszélyeztetettség megszüntetését szolgáló módon történjen meg.

A legnehezebb helyzetű térségek településein élő nehéz helyzetű családok sokaságát zárja végletesen szociális csapdába az uzsorakölcsön nyújtásának és nem egyszer erőszakos visszaszerzésének elfogadhatatlan gyakorlata. Az állam fokozott bűnüldözői szerepvállalása mellett az is szükséges, hogy a fizetési gondokkal küszködő családok számára mi ajánljunk megoldási lehetőséget. Ilyen megoldás lehet a rendszeres szociális juttatás terhére nyújtható előleg biztosítása, valamint az ismert és elismert nemzetközi tapasztalat alapján a „szegények bankjának" útra indítása.

A szociális rendszer még egy elemére kívánok kitérni. Ismételten meg szeretném erősíteni, hogy elfogadhatatlannak gondoljuk a nyugdíjaknak a jövedelmekkel és az inflációval együtt változó éves emelésének megváltoztatását. Elutasítjuk, hogy az „értékállóság" félrevezető jelszava mögött megfosszák a nyugdíjasokat attól, hogy ők is részesedjenek a gazdaság növekedésének hasznából. Ez a reménytelenség nyugdíjrendszere, ezt támogatni nem szabad. Mi azt az utat kívánjuk járni, melyet a tizenharmadik havi nyugdíj, a méltányossági nyugdíj vagy az utazási kedvezmények bevezetése jelentett. Ennek a sornak a következő eleme a nyugdíjasok úgynevezett jubileumi támogatása lesz, melyben a kilencven, kilencvenöt, illetve századik életévüket betöltők részesülnek.

Aktív, patrióta gazdaságpolitika

A magyar gazdaság olyan belső szerkezeti gondokkal küzd, melyeket a közepesen fejlett hazai piac nem kellően erős szereplői magukra hagyva, a maguk erejéből megoldani nem tudnak. Természetesen adódhat a következtetés, hogy ilyen helyzetben segítsen az állam. Miközben ez a felvetés széles körben népszerűségnek örvend, a gazdaságban való állami részvétel kívánatos mértékéről, módjáról és eszközeiről nem alakult ki semmiféle közmegegyezés.

Nagyban növeli az állam piaci beavatkozásaival kapcsolatos kételyeket az a tény, hogy az elmúlt két évtizedben ezek a kísérletek sok kívánni valót hagytak maguk után. A legtöbbet hivatkozott gazdaságfejlesztési programról, a Széchenyi-tervről éppen az elmúlt hetekben mondta el az Állami Számvevőszék, hogy az elvégzett utóvizsgálatok szerint a program által támogatott beruházások hatékonysága messze elmarad a kívánatostól. És akkor még nem említettük, hogy az állami támogatásokat folyamatosan körüllengi a politikai uram-bátyám, rosszabb esetben a korrupció szelleme. Éppen ezért körültekintően kell eljárni, ha az államnak konkrét gazdaságfejlesztési feladatokat kívánunk adni, biztosítani kell az átláthatóság, az ellenőrizhetőség és a számonkérhetőség feltételeit. Mindezeket szem előtt tartva azt gondolom, hogy a piacok önállóságát nem sértve, az államnak saját eszközeivel a korábbiaknál aktívabban kell segíteni az előzőekben jelzett feszültségek feloldását.

Hiba és tévedés lenne azt gondolni, hogy nekünk, az állam képviselőinek kellene kitalálni, mely szektoroké a jövő. Ez nem a mi dolgunk. Viszont a piacon kialakult trendek elemzését alapul véve, a már bizonyított és jelentős távlattal rendelkező ágazatok sikerét állami fejlesztéspolitikai eszközökkel is támogatni kívánjuk. Ilyen szektoroknak tekintjük az informatikát, a járműipart, a gyógyszeripart és a biotechnológiát. Továbbra is kiemelten támogatjuk a logisztikai és a speciális turisztikai projekteket. Ezen ágazatok képviselőivel közösen dolgozunk komplex fejlesztési programokon.

Áttekintjük és egyszerűsítjük a jogszabályokat, kialakítjuk a munkaerő-piaci igényekhez jobban igazodó képzési rendszert, célzott, egyedi befektetés-ösztönző támogatásokat nyújtunk, hogy minél több munkahelyteremtő beruházás jöjjön létre ezekben a szektorokban. Az indiai gumigyár elmúlt hetekben kialakult kálváriája jól mutatja, hogy partnerségen alapuló ipartelepítési politikára van szükség. A kormányzaton belül eddig is kiemelt ügyként kezeltük a munkahelyteremtő beruházások támogatását, talán ennek is köszönhető hazánk legutóbbi nagy sikere, a Mercedes gyár Kecskemétre települése. Ugyanakkor szükség van az önkormányzatok támogatására is, nem lehet politikai játszmák oltárán feláldozni a munkahely-teremtési lehetőségeket. Ezért létrehozzuk a beruházásbarát települések közösségét, amelyek számára képzést, tanácsadást, támogatást nyújtunk munkahelyteremtő beruházások telepítéséhez.

A vidéki Magyarország hatalmas lehetősége, hogy kiváló termőföldekkel, bőséges vízhozamú folyóvizekkel, termálvízzel rendelkezik. Közép-Európa legnagyobb tava, a Balaton mellett további három jelentős biológiai, turisztikai és gazdasági értéket képviselő tavunk van. Az egészséges, hatékonyan védett és hasznosított víz és termőföld lehet a magyar jövő egyik legértékesebb erőforrása. Ahhoz, hogy ezt ki lehessen aknázni, természetesen komoly beruházásokra van szükség. Ennek a feltételei adottak az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programban, amely több tízezer gazdálkodó számára teszi lehetővé, hogy modernizálja gazdaságát, vagy egész térségeket von be újra az öntözéses gazdálkodásba.

A természeti erőforrások természetesen csak úgy őrizhetőek meg hosszabb távon, ha a fenntartható fejlődés elveinek megfelelően áldozunk és vigyázunk rájuk. Emiatt a környezet ügye továbbra is kiemelt kormányzati ügy kell, hogy legyen.

Erős magyar gazdaság elképzelhetetlen fejlett kis- és középvállalkozások, kkv-k nélkül. A mikro-, kis- és középvállalatok foglalkoztatják az alkalmazottak kétharmadát, ők állítják elő a hozzáadott érték felét, az exportértékesítés negyede mögött ők álltak az elmúlt években.

A társasági adó hatálya alá eső vállakozások teljesítményének megoszlása a vállakozás mérete szerintA társasági adó hatálya alá eső vállakozások teljesítményének megoszlása a vállakozás mérete szerint

Az Új Magyarország Vállalkozói Program keretében eddig több mint háromezer vállalkozás részesült támogatásban. A mikrohitel-programon keresztül azoknak is tudunk a bankok által ajánlottnál kedvezőbb feltételekkel hitelt nyújtani, akiket a bankok nem találnak hitelképesnek. Segítünk azoknak, akiknek nincs fedezete hitelfelvételre, és azoknak is, akiknek nem hitelre, hanem tőkére van szükségük. Ez utóbbiak számára új kockázati tőkeprogramot indítunk.

Tudjuk, hogy sok esetben nem a finanszírozással, hanem a piaci értékesítési lehetőségek szűkösségével van a baj. Tavaly mintegy négyezer kis- és közepes vállalat exportált legalább 30 millió forint értékben. Közülük másfél ezer igényel állami segítséget külpiaci tevékenysége támogatására. A következő egy évben valamennyi ilyen vállalkozást személyesen felkeresnek az állami kereskedelemfejlesztési ügynökség szakemberei, és mindenkinek személyre szóló segítséget, támogatást ajánlanak.

A partnerség államáról szóló részben már utaltam arra, hogy át kell alakítani az állam hatósági szerepét, csökkenteni kell a bürokráciát, javítani az üzleti környezetet. A nemzeti jövedelemhez viszonyítva a magyar vállalatok adminisztratív terhei kétszeresen meghaladják az uniós versenytársak és négyszeresen a svéd vállalkozások szintjét. Az a célunk, hogy 2012-re legalább 25 százalékkal csökkentsük az adminisztratív terheket. Ennek egyik elemeként valamennyi, a hatósági és közhatalmi eljárásban alkalmazott nyomtatványt a kormányzati portálról letölthetővé, illetve elektronikusan kitölthetővé teszünk.

Hogyan nem lehet adót csökkenteni

Lassan közgazdasági közhely, hogy Magyarországon magasak az adók. Bár az összes adó és járulék aránya a nemzeti jövedelemhez képest nem kiugróan magas, de mivel viszonylag kevesen fizetnek adót, egy-egy adófizető átlagosan sok terhet cipel.

Adóbevételek a GDP százalékában 2006-ban az EU-s országokban (Magyarországon 2007-ben)Adóbevételek a GDP százalékában 2006-ban az EU-s országokban (Magyarországon 2007-ben)

Különösen magas a munkabérre rakódó adó és járulék, ezért kevésbé éri meg dolgozni, akik pedig dolgoznak, azoknak egy része így-úgy megkerüli a közterhek megfizetését. Ráadásul az adórendszer meglehetősen bonyolult, nehezen átlátható és betartható részletszabályok sokasága keseríti meg az adófizetők életét. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az adó- és adóigazgatási rendszer egyszerűsítése, az adózók körének kiszélesítése és az adóterhelés csökkentése elkerülhetetlen.

Adóék az átlagkeresetek szintjén 2007-ben (SZJA és jarulékai a bérköltség százalékában)Adóék az átlagkeresetek szintjén 2007-ben (SZJA és jarulékai a bérköltség százalékában)

Mielőtt belevágnánk a részletkérdésekbe, rögzítenünk kell valamit. Nekünk, szocialistáknak az az álláspontunk, hogy csak úgy szabad csökkenteni az adókat és járulékokat, hogy az ne veszélyeztesse a konvergenciaprogramban a következő évekre kitűzött hiánycél tartását, illetve ne csökkenjen a jelenlegi jóléti, szociális biztonság átlagos színvonala.

Ha a költségvetési szigorítás időszakában képesek voltunk megvédeni a legalacsonyabb jövedelmű csoportok érdekeit, ha ennek hatására nemzetközileg is kivételes módon nem növekedtek, hanem csökkentek a társadalmi különbségek, akkor semmi okunk nincs arra, hogy most, amikor adócsökkentésről döntünk, azt a korábbi elvek feladásával tegyük meg. Az adókérdéseket tehát együtt kell kezelni az egyensúlyi és a szociális szempontokkal. Háromból csak két szempontot kielégíteni a harmadik rovására, nos, ez nem nehéz feladat. Bárki, bármikor képes ilyen programot adni, bár hozzáteszem: nem biztos, hogy a következményeit is tudja, tudná kezelni.

A háztartások legmagasabb jövedelmű tizedének egy főre jutó jövedelme a legalacsonyabb jövedelmű tized arányábanA háztartások legmagasabb jövedelmű tizedének egy főre jutó jövedelme a legalacsonyabb jövedelmű tized arányában

Az adórendszer kritikus pontjait jól ismerjük. Tudjuk, hogy meg kellene szüntetni a 2006-ban ideiglenes jelleggel bevezetett szolidaritási adót és a vállalati különadót. Kétségtelen, hogy a társadalombiztosítási járulék és a személyi jövedelemadó együttes összege és az összes bérköltséghez viszonyított aránya általában is és különösen egyes jövedelmi kategóriákban kifejezetten magas. Rendkívül sok kritika éri a helyi iparűzési adót, sokan megszabadulnának valamilyen módon a vállalatok által fizetett úgynevezett kisadóktól. Egyszerűsítené és átláthatóbbá tenné az adórendszert, ha csökkenne a különböző kivételek, mentességek, adóalap-növelő és -csökkentő tételek száma.

Korábban azt mondtuk, az országok sikerességének, amelyek versenyképességének alapja az ezt támogató társadalmi kultúra, ezért a reformintézkedések végső célja a társadalmi szereplők viselkedésének alakítása. Az adózás területén ez az adómorál, az adófizetési hajlandóság befolyásolását jelenti. Ehhez nem elég apró korrekciókat kezdeményezni. Ha nem változnak meg lényegesen a feltételek, ha egyik helyen emelünk, másutt meg csökkentünk egy-két százalékot, akkor érintetlen marad az emberek, a vállalatok magatartása. Egyet kell tehát érteni azokkal, akik jelentős adócsökkentést igényelnek, akik amellett érvelnek, hogy az adócsökkentésnek nagyjából ezer milliárd forint nagyságúnak kellene lennie ahhoz, hogy visszahasson az adózók magatartására.

Ezer milliárd forint rendkívül sok pénz. Ez a hatalmas összeg nagyjából egyenlő hárommillió nyugdíjas négyhavi nyugdíjával, három évre elegendő gyógyszertámogatással, húsz megyei jogú nagyváros éves költségvetésével. Körültekintően kell tehát eljárnunk annak érdekében, hogy ne sodorjuk veszélybe jóléti rendszerünket, az állam működését. Honnan és hogyan lehet finanszírozni egy ekkora nagyságrendű adócsökkentő programot? Ezt tekintjük át az alábbiakban.

A legegyszerűbb eset, ha a költségvetésnek van mozgástere az adócsökkentésre, mert többlettel, de legalább az elfogadható hiányszintnél jobb pozícióval zár. Ebben az esetben köztehercsökkentés formájában vissza lehet adni az adózóknak a költségvetésnek nem hiányzó bevételt. Változatlan körülményeket feltételezve a következő években átfogó, jelentős adócsökkentéshez szükséges többletforrás nem lesz a költségvetésben. 2008 elején még úgy tűnt, hogy lemondhatunk mintegy 200 milliárd forint bevételről. A tél vége óta bekövetkezett események, különösen a nemzetközi hitelválság nyomán nagymértékben megnövekedett kamatkiadások nagyjából a felére apasztották mozgásterünket. Mi tagadás, ez nagyon messze van az ezer milliárdos nagyságrendtől.

Az államháztartás kiadásai 2008-ban milliárd forintbanAz államháztartás kiadásai 2008-ban milliárd forintban

Természetesen felvethető, hogy ha a csökkenő adók és járulékok miatt kevesebb a bevétel, akkor költsünk kevesebbet, így nem borul fel az egyensúly. Ez elméletileg járható út. Kiadásainknak három nagy köre van. A kamatkiadások, az állam működési kiadásai és a jóléti támogatások. A kamatkiadásokat közvetlenül nem tudjuk befolyásolni. Az állam működési kiadásainak több mint kétharmada az állam által foglalkoztatottak, tanárok, rendőrök, orvosok, bírók bére. Az elmúlt két évben az államigazgatás reformjának eredményeként csökkent a közalkalmazottak száma, jó ideig nem növekedett a bérük, így jelentős kiadásokat takarítottunk meg.

Ezen a területen nem látok további csökkentési lehetőséget, inkább annak a lehetőségét keressük, miként tudjuk megerősíteni a közszolgáltatásokat például a közbiztonság vagy az oktatás területén. Az állam jóléti kiadásainak legnagyobb tételét a nyugdíj és a családtámogatás jelenti. Az ezeken a területeken elérhető kiadáscsökkentés költségvetési „haszna" és társadalmi következménye, ára egyszerűen nem áll arányban egymással. Miközben tehát a jóléti-szociális rendszer korrekciója több ponton is elkerülhetetlen, ettől adócsökkentésre felhasználható, érdemi nagyságú forrást nem lehet várni.

Ha az adórendszeren kívül nincs forrás, akkor még mindig van egy lehetőség. Érdemes megvizsgálni, hogy az adórendszeren belül végzünk el átalakításokat. Annak érdekében, hogy valamilyen adót vagy járulékot csökkentsünk, más adót vagy járulékot felemelhetünk úgy, hogy az összes adóterhelés nem változik.

Hogy megértsük egy ilyen döntés következményeit, először is tisztázzuk, hogy az adófizetőknek csak két csoportja van: az emberek és a vállalatok. Ha az összes adóteher változatlansága mellett az egyik fél, mondjuk az emberek terhét csökkenteni szeretnénk, akkor a másik fél, a vállalatok terheit növelnünk kell, és ez természetesen igaz fordítva is. A mi jelenlegi helyzetünkben a vállalatok terheit kellene csökkentenünk annak érdekében, hogy eredményesebbek lehessenek, hogy tudjanak beruházni, új alkalmazottakat felvenni, növekedni. Hosszabb távon ez mindenkinek jó, de ennek érdekében a családoknak kellene magasabb adóterhet viselni. Ez nem könnyű döntés.

Több olyan változatot is megvizsgáltunk az elmúlt időszakban, amelyek ilyen irányban jelenthetnének megoldást. Legtovább azt a lehetőséget vizsgáltuk, amely a munkáltatók által fizetendő társadalombiztosítási járulékot olyan módon csökkentette volna, hogy az így kieső bevételt az általános forgalmi adó növelése (a termékek és szolgáltatások egy szűkebb körében ezzel egyidejű csökkentése) kompenzálta volna.

Az elvégzett hatásvizsgálat riasztó képet mutatott. Az intézkedés hatására a következő másfél évben jelentősen növekedett volna az infláció, és kiderült, hogy a növekvő áfa elsősorban az átlagnál alacsonyabb jövedelműeket sújtotta volna. Ma úgy látjuk, hogy sem az infláció, sem az alacsonyabb jövedelműek terheinek növelése nem lenne elfogadtatható az egyébként kívánatos járulékcsökkentés áraként.

Ezzel a kör látszólag bezárult. Korábban azt a feltételt fogalmaztuk meg, hogy az adócsökkenés ne járjon együtt a hiány növekedésével és a szociális biztonság csökkenésével. Az imént tárgyalt esetekben nem tudtuk ezt az igényt kielégíteni. Két lehetőségünk maradt. Vagy feladjuk az adócsökkentés célját, vagy egy új, eddig nem vizsgált lehetőséget is bevonunk vizsgálatunkba. Én ez utóbbit javaslom.


 

És hogyan lehet…

Korábban abból indultunk ki, hogy meg kell újítani a ma működő társadalmi, gazdasági gyakorlatot, aktív kooperációra, valamennyi társadalmi szereplő nagyobb felelősségvállalására van szükség. Az aktív szociális piacgazdaság sikeres modellje a normák, szabályok következetes betartására, átláthatatlan alkuk és szabálykerülés helyett polgári viselkedésre, jogtartó mentalitásra épül. Vegyük komolyan, amit mondtunk.

Az előbbiekben vizsgált esetekben sehol sem találtunk elegendő adócsökkentésre fordítható pénzt. Határozottan állítom, hogy ott, ahol néztük, ott elfogadható társadalmi áron nincs is. Pedig van pénz a szemünk előtt, nem is kevés, csak nem vesszük észre, mert túlságosan hozzászoktunk valamihez, amit pedig meg kellene változtatnunk.

A szürke- és feketegazdaság aránya nálunk mintegy húsz százalék. Ez nagyon magas arány, nagyjából kétszerese a nyugat-európai országokban tapasztaltnak. Nemzeti jövedelmünk nagyságát figyelembe véve mintegy hatezer milliárd forint fordul meg úgy a gazdaságban, hogy nem vesz részt a közteherviselésben. Ennek a hatalmas összegnek az adó- és járuléktartalma hozzávetőleg 2400 milliárd forint. Ha figyelembe vesszük a szürke- és feketegazdaság „természetesnek" tekintett átlagos európai szintjét, akkor is legalább 1000-1200 milliárd forinttól esünk el, illetve esnek el a tisztességes adófizetők.

A gazdasági érdekképviseletekkel folytatott megbeszéléseken a gazdaság kifehérítésének egyetlen feltételét az érdemi adó- és járulékcsökkentésben látják partnereink. Azt mondják: ha alacsonyabb a teher, akkor azt készek megfizetni a vállalkozók. Ha viszont ez így igaz, akkor ezt ellenkező irányból is megfogalmazhatjuk. Mert ha az adócsökkentés kifehéredést von maga után, akkor a kifehéredés meg adócsökkentést eredményezhet. Ilyenkor persze az lehet a kérdés, hogy melyik legyen előbb. Hogy elkerüljük a klasszikus „tyúk vagy tojás" problémát, vizsgáljuk meg, hogy lehetséges-e egy időben elérni a gazdaság fordulatszerű kifehéredését és az ebből finanszírozott érdemi adó- és járulékcsökkentést.

Ha semmi mást nem tennénk, csak elhisszük, hogy az adócsökkentésből kifehéredés lesz, akkor bizony a vállalkozók és a többi adófizető nem egyformán viseli a kockázatokat. Hiszen a vállalkozók megkapják az adócsökkentést, az pedig, hogy tényleg lesz-e fehéredés és befolyik-e abból a szükséges bevétel, csak később derül ki. Ha elszámítjuk magunkat, és nem folynak be a várt bevételek, akkor annak következményeit a többi adófizető fizeti meg. Ez így nyilván nem elfogadható.

Kellenek ösztönzők és garanciák arra, hogy megmozdul az üzleti, gazdasági szféra, hogy tényleg megváltozik a szabálykerülés, a trükközés régóta gyökeret vert kultúrája. Mi lehet ilyen ösztönző és garancia? Zéró tolerancia bevezetése a szürke- és feketegazdasággal szemben. Mert ha igaz, hogy a tehercsökkenés kifehérít, akkor nincs mitől tartani senkinek, akkor a bármilyen szigorú szankció sem okozhat kárt senkinek.

Partnerséget, egyezséget ajánlok tehát a magyar kis-, közepes- és nagyvállalatoknak. Érdemi tehercsökkenésért cserébe magatartásváltozást kérünk. Támogassák, hogy a lehető legszigorúbban lépünk fel azokkal szemben, akik a jogszabályok megkerülésével megrövidítik a többi adófizetőt.

De nem csak szigorítani kell. A tisztességes, jó adófizetőkkel az adóhivatalnak partneri megállapodást kell kötni, és a büntetéssel való időnként oktalan fenyegetést, a sokszor zaklatásnak megélt gyakori ellenőrzést fel kell váltani tanácsadással, segítségnyújtással.

Mindezek alapján átfogó adócsökkentést és zéró tolerancia bevezetését ajánlom, melyet kiegészítünk az adóigazgatás és -eljárás érdemi egyszerűsítésével.

A gazdaság több év alatt végbemenő kifehérítése a következő három-négy évben 1000-1200 milliárd forinttal csökkentheti a tisztességesen adózók terheit. Ekkora adócsökkentés a zéró tolerancia szankciórendszerével együtt már valóban visszahathat az adózók magatartására, befolyásolhatja az adózáshoz kötődő társadalmi kultúrát. Ennek a jelentős adócsökkentésnek kétharmada a vállalkozásokhoz, egyharmada a lakossághoz juthat el.

Mire elegendő ez a pénz? Tíz százalékponttal csökkenthetjük a vállalkozások járulékterhét. Ez mintegy egyharmados tehercsökkenést jelent. Másodszor egyszerűbbé válhat a személyi jövedelemadó rendszer. Általános lehet a 18 százalékos szja-teher, melyet 750 ezer forintig nulla kulcs, hárommillió forint felett 36 százalékos kulcs egészít ki. Ez az átlagjövedelem körül és az a felett keresőknek érdemi, esetenként tíz-húsz százalék körüli nettó jövedelemnövekedést jelent. Harmadjára: eltörölhetjük a vállalati különadót, és alkalmazzunk ugyancsak 18 százalékos társasági nyereségadót. Ezzel a magyar gazdaságban egy 18-20 százalék körüli adócentrum alakul ki, amely már versenyképes a környező országok egynémelyikében alkalmazott egykulcsos adórendszerrel.

 

A nettó kereset és a bérköltség változása 2012-ben 2008-hoz képest változatlan bruttó bér mellett (forint/hó)A nettó kereset és a bérköltség változása 2012-ben 2008-hoz képest változatlan bruttó bér mellett (forint/hó) A nettó kereset százalékos változása 2012-ben 2008-hoz képest változatlan bér mellett (Új adótábla, különadó nélkül)A nettó kereset százalékos változása 2012-ben 2008-hoz képest változatlan bér mellett (Új adótábla, különadó nélkül) Adóék változatlan bruttó bérek mellettAdóék változatlan bruttó bérek mellett

Természetesen ezt a programot nem lehet egy év alatt megvalósítani, hiszen a gazdaság kifehéredése sem lesz egy pillanat műve. Három-négy év alatt, évente átlagosan 300 milliárd forintos adócsökkentési lépésekkel viszont végigjárható az út, feltéve, hogy az adócsökkentésért cserébe valóban elindul a kifehéredés. Az első, 2009-től bevezetett lépés is nagyjából ekkora adócsökkentést jelenthet.

De még mielőtt a 2009-es évről beszélnénk, emlékeztessük magunkat a magyar munkaerő-piaci helyzetéről elmondottakra. Eszerint a foglalkoztatási gondok két területre koncentrálódnak: messze az átlag alatti a foglalkoztatás egyes régiókban, kistérségekben, valamint az alacsony iskolázottságú, szakképzettség nélküli társadalmi csoportokban. Azaz a foglalkoztatási terhek általános csökkentése mellett erre a két területre koncentrálva szükség van érdemi, célzott tehercsökkentő intézkedésre is. Ezt figyelembe véve azt javaslom, hogy – a zéró toleranciához szükséges alkalmazkodási időszakot is figyelembe véve – jövő év április elejétől a következő intézkedéseket tegyük meg.

A leghátrányosabb térségekben újonnan létrehozott munkahelyeken a foglalkoztatás első három évében csökkentsük nullára a munkáltatói járulékot, amely a következő három évben is csak fokozatosan éri el az addigra a mainál már tíz százalékponttal alacsonyabb szintet (START Régió program). Az általános munkáltatói járulékkulcsot pedig úgy csökkentsük öt százalékponttal, hogy a csökkentést csak a bérek első 140 ezer forintjáig lehessen alkalmazni. Ez valamennyi jövedelmi csoport terheit csökkenti, de kétségtelen, hogy legnagyobb mértékben az alacsonyabb képzettségű, kisebb jövedelmű munkavállalók alkalmazását teszi könnyebbé, azaz ösztönző hatását elsősorban ott fejti ki, ahol a legnagyobbak a foglalkoztatási gondjaink.

Mindezen felül kétmillió forintra emelnénk fel az szja 18 százalékos sávhatárát, és a vállalati különadó eltörlése mellett 18 százalék lenne a társasági adó.

 

A nettő kereset és a bérköltség változása 2009-benA nettő kereset és a bérköltség változása 2009-ben A nettó kereset százalékos változása 2009-benA nettó kereset százalékos változása 2009-ben Az adóék változásaAz adóék változása

2010-ben aztán az öt százalékpontos járulékcsökkentést megtoldhatnánk még kettővel, valamint két és fél millió forintra emelkedhet az szja sávhatára.

Kötelező feltenni a kérdést, hogy mi a garancia arra, hogy a kifehéredésből várt pénz befolyik a költségvetésbe. Nem történhet-e meg, hogy miközben mi csökkentjük az adókat, a gazdasági szereplők viszont mégsem változtatnak magatartásukon, és fennmarad a szürke- és feketegazdaság jelenlegi szintje? Ez természetesen azt jelentené, hogy egyre több pénz hiányozna a költségvetésből. Korábban viszont azt mondtuk, hogy a konvergenciaprogramban rögzített hiánycél tabunak számít, azt nem lehet veszélyeztetni. Akkor viszont kezelni kell azt a kockázatot, ami akkor következik be, ha a várt kifehéredési folyamat mégsem indul be.

Ennek érdekében a következő évi költségvetésben az adócsökkentés mértékével megegyező, 300 milliárd forint nagyságú Adócsökkentési Alapot képezünk. Ha a várt bevételek befolynak a költségvetésbe, akkor az alap a következő évi, a 2010-es adócsökkentés fedezeti háttereként szolgál majd. Ha viszont fel kell használni annak egy részét vagy egészét, akkor az arányosan csökkenti a későbbi adócsökkentés lehetőségét.

Ahhoz, hogy a gazdaság kifehéredése felgyorsuljon, a jelenleginél szigorúbb szabályokat és azokhoz kötődő szankciókat, valamint ösztönzőket kell bevezetni. Például a készpénzforgalom szűkítése érdekében bizonyos kivételektől eltekintve általánosan kötelezővé tennénk a bérek és a nagyobb értékű vásárlások, kereskedelmi szállítások átutalással történő kifizetését. Számla nélküli értékesítés vagy feketefoglalkoztatás esetén a jelenleginél sokkal szélesebb körben időlegesen vagy véglegesen felfüggesztenénk, korlátoznánk az üzleti tevékenység folytathatóságát. Érdemes megvizsgálni, hogy akik önként bejelentve elindulnak gazdálkodásuk, üzleti tevékenységük kifehérítésének útján, azok bizonyos feltételekkel mentesülhetnek a múltra vonatkozó szankciók alól, illetve több éves átmenettel, fokozatosan vállalniuk kell a teljes és törvényes közterhek megfizetését.

Befejezés előtt

Az előzőekben bemutatott szakpolitikai kérdések nem ölelik fel a kormányzati tevékenység teljes körét. Talán mondanom sem kell, hogy mindezeken túl, miként ez ismert, folytatni fogjuk az Új Tulajdonosi Programot, jövőre megjelennek az első állami vállalatok a tőzsdén, azt reméljük, hogy részvényeikből százezrek fognak kedvezményesen vásárolni.

Nem tértem ki hosszan egészségügyi kérdésekre sem, mert az új miniszter nemrégiben mutatta be elképzeléseit. Eszerint a nyugodt építkezés és gyarapodás, a szakmával folytatott intenzív párbeszédben formált népegészségügyi és fejlesztési programok kerülnek előtérbe. Kistérségi járóbeteg-központokat építünk, kórházakat, klinikákat újítunk fel. Idén még legalább négy új mentőállomást adunk át. Kibővítjük a rákszűrések körét, szűrőbuszokkal látogatjuk meg a kistelepüléseket. Valamennyi régióban Érrendszeri Központokat hozunk létre, hogy csökkenjen a szív- és érrendszeri betegségek száma és következményeinek súlyossága. Valamennyi tizenhat éves fiatalnak felkínáljuk és megszervezzük az ingyenes, teljes körű vizsgálat lehetőségét, hogy a felnőtté válás küszöbén megismerhesse saját egészségügyi adottságait. Növeljük a háziorvosok lehetőségeit és támogatását. Tudatában vagyunk annak, hogy átfogó bérfelzárkóztató program nélkül már középtávon sem tudjuk fenntartani a gyógyítás jelenlegi színvonalát.

És végül…

De nem folytatom további szakpolitikai kérdésekkel. Azt kívántam bemutatni Magyarországnak, hogy ha akarjuk és készek vagyunk ennek érdekében cselekedni, helyenként változtatni, akkor teremthetünk egy jobban működő, erősebb, gyarapodó új Magyarországot. Az általunk ajánlott magyar modell össze tudja illeszteni a versenyképesség társadalmi és gazdasági céljait. Ennek kulcsa, hogy egyezségre jussunk az emberekkel, a vállalatokkal arról, hogy tiszta viszonyokat teremtünk. A Magyar Szocialista Párt és a kormány ehhez az egyezséghez, a belőle eredő új Magyarországhoz kívánja megnyerni az ország mind több polgárát, civil szervezetét, intézményét.

Gyurcsány Ferenc

miniszterelnök,

a Magyar Szocialista Párt elnöke

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük