HAJLÉKTALAN ÉLET

V. András felvételeSzalai Krisztina színésznő négynapos utcai élete után sajtótájékoztatót tartott a Blaha Lujza téren. Meg is jelent legalább tíz újságíró és egy tévés stáb, hogy megrendítő élményeiről faggassa. A színésznő elmesélte, hogy négy napra kipróbálta a hajléktalanok életét. Parókát öltött, viseltes nadrágba, melegítőbe öltözött, bakancsot húzott, a fejébe kötött sapkát nyomott. Telefon és pénz nélkül bolyongott az utcákon, tereken.

V. András felvételeSzalai Krisztina színésznő négynapos utcai élete után sajtótájékoztatót tartott a Blaha Lujza téren. Meg is jelent legalább tíz újságíró és egy tévés stáb, hogy megrendítő élményeiről faggassa. A színésznő elmesélte, hogy négy napra kipróbálta a hajléktalanok életét. Parókát öltött, viseltes nadrágba, melegítőbe öltözött, bakancsot húzott, a fejébe kötött sapkát nyomott. Telefon és pénz nélkül bolyongott az utcákon, tereken.

Korábban megismerkedett Lakatos Bertalannéval, Jutkával, aki 26 éve a hajléktalanok életét éli. Jutka adott erőt és kitartást hozzá.

Az első napon testközelből ismerkedett a „többiekkel". Kőművesekkel, akiket nem fizettek ki az elkészült munka után, kirúgott házastársakkal, akik így kerültek utcára. Hetente adtak vért, alkalmanként nyolcezer forintért. Kriszta beállt közéjük az ételosztásra fél tizenkettőkor. A három fővárosi ingyenkonyhán napjában 58 adag ételt főznek, amire rendszeresen 70-80 ember vár. Szerencse kérdése, hogy jut-e. A többi helyről addigra végképp lekésett. Az újonnan jötteket kinézik, félrelökik. Hozzá kell szokni a társasághoz. A legnagyobb gond a WC-használat, hiszen csak fizetős illemhelyek vannak, ahhoz pedig pénzt kell koldulni. A turisták számára sincsenek toalettek. A koldusra rá sem néznek az emberek. Krisztát a kollégái sem ismerték fel. A hajléktalan szállókra nem lehet bejutni, ahhoz túl sokan vannak, a létszám korlátozott, különben is csak egy laticelt kapnak, ami büdös és hemzseg a vérszívóktól. No, meg a szegények lopnak egymástól, ha a másiknak kicsivel több van. Kriszta az első éjjelt az autójában töltötte. Lelkileg teljesen „kikészült".

Másnap reggel folytatta az utat. Kiült a Kálvin térre egy kartonlappal: „Beszélgetnél velem?" felirattal. Jutka egy másikat tartott a kezében: „Megölelnél-e?" Nincs válasz. A legrosszabb az egyedüllét, meg a társadalom közönye, senki nem néz a hajléktalan szemébe. Csak a Dankó utcai Oltalom Karitatív Egyesület fogad be válogatás nélkül mindenkit, nem kell hozzá friss lelet a tüdőszűrésről, csak tetűvizsgálat van. Az alkoholistáknak sehol nincs helyük, ők az aluljárókban alszanak, látjuk. Iszonyú büdösek – szagoljuk. Este a női szálláson még kevesebb a hely, lehet az utcán aludni. Kriszta lement az aluljáróba, ahol a „főnök" fogadta, megismerkedtek, beszélgettek. Itt mindenki ismeri a másikat, „elit" aluljáró. Vigyáznak egymásra. A szállón továbbra sincs üres hely. Kriszta éjjelre hazament, megmosdott, otthon aludt, de nem evett. A lánya azt mondta, hogy reggelre ellop tőle valamit, így majd a hajléktalan szállón érezheti magát.

Harmadnap elkísért egy nőt a kormányablakhoz, munkát keresett. Először leüvöltötték, aztán elkérték a személyi igazolványát. Ha nincs lakása, állás sem kap, ha láthatólag cigány, még kevésbé. Krisztát egy bizonyos, szintén számkivetett Marika vigasztalta. Ők már befogadták maguk közé, bár általában bizalmatlanok egymással is. A biztonság kedvéért szeretnek a forgalmasabb utak, terek padjain éjszakázni, ott kevésbé lopják meg őket… Belefáradtak az önbizalom elvesztésébe és a bizalom hiányába – a hatóságok, a rendeletek jóvoltából.

Kriszta a negyedik napon a Deák téren kötött ki. Egy almát és egy müzli szeletet vitt magával. A téren a drogosok ütöttek tanyát, nem neki való hely. Kezdett éhes lenni.

Az ötödik napon hajléktalan szerelésében tartott sajtótájékoztatót a Blaha Lujza téren. Tapasztalataiból színdarabot ír One homeless show címmel, amit valószínűleg 2017 januárjában mutat be a Centrál Színház.

Lakatosné Jutkától, a 26 éve hajléktalantól több gyakorlati dolgot tudtunk meg. Egy ölelésért mesélt az életéről. 17 éves korában úgy szabadult meg a nevelőintézettől, hogy férjhez ment. A párja súlyos alkoholista volt, ütötte-verte őt. Ezért inkább az utcát választotta. Ott találkozott a jelenlegi férjével, aki ugyan hajléktalan, de jól megvannak. Először sátorban laktak a város szélén, de rájuk gyújtották, lerombolták. 17 éve egy magánterületen megengedték nekik, hogy kalyibát húzzanak fel, amiben alhatnak, de víz és villany nincs benne. Jutka takarítani jár, ahol használhat mosógépet is. Az utcasöpréshez és egyéb munkákhoz e-mailben kérnek tőlük fényképes életrajzot! Ha ezt sikerül valahogy megszerezni, akkor viszont nem kaphatnak ingyen reggelit és ebédet. Az utcán élőket a nyugdíjas otthonok sem látják vendégül a toalettre, mert félnek a fertőzésektől. A hajléktalan szállókban olyan kicsi bojler, ill. kevés a meleg víz, hogy esténként legfeljebb hárman fürödhetnek, a többiek meg hideg vízben. A bánásmód megvető, goromba, és reggel 7-kot kidobják őket onnan. Este ugyanazok a csupasz matracok várják a betérőt, ha egyáltalán van hely. A munkához jutás reménytelen. Olykor azt kérdezik Jutkától, miért nem pótoltatja a fogait. Okos kérdés… Tőlem nem fogadta el a csokoládét, mert nem dolgozott meg érte. Istenem, ha mindenkinek ilyen tartása lenne! Csókkal, öleléssel búcsúztunk.

DOBI ILDIKÓ