A Campfilm, a Káin gyermekei, a 3Esküvő, a Két világ közt és a Felsőbb parancs gyártója ismét televíziós bemutatót tartott. A film 2015. március 25-én került bemutatásra a TV2-n. (lásd: http://euroastra.hu/node/89289) A filmet legközelebb május 5-én vetítik a TV2-n!

 

A Campfilm, a Káin gyermekei, a 3Esküvő, a Két világ közt és a Felsőbb parancs gyártója ismét televíziós bemutatót tartott. A film 2015. március 25-én került bemutatásra a TV2-n. (lásd: http://euroastra.hu/node/89289) A filmet legközelebb május 5-én vetítik a TV2-n!

 

A Hivatal egy bevándorlási hivatal ügyfélszolgálatának mindennapjairól szól. Korábban már olvashatták Dömötör Nikolett beszélgetését a film rendezőjével, Nagy Viktor Oszkárral. (lásd: http://euroastra.hu/node/89502) Az alábbiakban a film főszereplőjével beszélget.  

 

„Azzal, hogy másokat nem engedünk be, magunkat is elzárjuk"

Nagy Viktor Oszkár legújabb, Hivatal című játékfilmjében Fignár Anna játssza a főszereplőt: egy fiatal, az egyetemről épp hogy kikerült frissdiplomás lányt, akinek élete első „igazi" munkahelye a Bevándorlási Hivatal ügyfélszolgálata. A film kulisszatitkai mellett arról is mesélt, melyik szereplő személyes története hatott rá legerősebben és hogy mit gondol a bevándorlók jelenlegi magyarországi helyzetéről.

 

Az ELTE film szakán tanulsz, rendezőasszisztensként dolgozol, a produkciókban alapvetően a gyártási munkában veszel részt, ezúttal mégis a szereplői gárdát erősítetted, hiszen tiéd a főhős, Anna karaktere. Ezek szerint színészi ambícióid is vannak?

Nincsenek és nem is voltak soha. Zavarban is voltam a forgatások alatt, csak közeli barátaim, családtagjaim tudtak róla, hogy min dolgozunk, most pedig, amikor kijött a film, mindenki felkapja a fejét. Amikor édesanyámnak megmutattam a trailert és kérdeztem, mi a véleménye, azt mondta: hát, kislányom, ezt én nem tudom másképp nézni, mint az anyukád. Szerintem ez egy meglepetés mindenkinek.

 

Hogy lettél mégis a film főszereplője?

Tulajdonképpen véletlenül. Nyáron részt vettem egy filmes workshopon, egy filmkészítő táborban, ahova meghívták Dobos Tamást, a film operatőrét is, ott találkoztunk. Mivel nem voltak színészek, közülünk kerültek ki a szereplők a kisebb filmes etűdökre. Később, még nyár végén Tamás felhívott, hogy beajánlhatna-e egy castingra. Több kör után jött az üzenet, hogy Viktor (Nagy Viktor Oszkár, a film rendezője) engem választott. Szinte közvetlenül a forgatás megkezdése előtt találkoztam csak a csapattal, a forgatókönyvet is egy nappal a kezdés előtt láttam, de annyi előnyöm volt, hogy castingokon olyan jeleneteket vettünk át, amelyek konkrétan szerepeltek a filmben is. Persze ettől még nem volt olyan minden, mint a forgatáson, ahol egészen mást hozott elő belőlem például a kulcsjelenet, amikor Anna közli a török családfővel, Kaya Turannal a kiutasítást. „Élesben" nagyon rosszul érintett és meghatott, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ott ült velem szemben Turan és tudtam, hogy ez vele tényleg megtörtént.

 

Gondoltad volna, hogy kamerák előtt képes leszel ilyen spontán érzelmi reakcióra, mint például a sírás?

Attól nem tartottam, hogy nem tudok majd sírni (nevet). Viktoréknak sem volt kifogásuk a könnyek ellen, hiszen ha a főszereplő sír, az a nézőket is meghatja. Mire a forgatás utolsó napjaiban elérkeztünk ehhez a részhez, már teljesen belehelyezkedtem a szerepembe, rengeteg bevándorlóval beszélgettem, megismertem a személyes történeteiket. Az, hogy elsírtam magam, spontán volt, de a stábot sem hagyta hidegen. Voltak olyan jelenetek, amikor mindenki sírt, az operatőrtől az asszisztensig, ami kívülről nézve elég vicces lehetett.

 

Ennyire nyomasztó volt?

Egyébként egyáltalán nem, a nyolc-kilenc napból az utolsó kettő volt csak ilyen könnyfakasztó, de mégsem depresszív. Turan az ominózus jelenet után odajött hozzám, azt mondta: ne sírj, Anna, az életben ez nem ilyen, az adminisztrátorok sem sírnak, nem hatódnak meg ezeken a dolgokon, és nevetett, amitől kicsit oldódott bennem a feszültség. Annak ellenére, hogy nyilván nem egy vígjátékot készítettünk, a forgatáson végig jó hangulat uralkodott, ami Viktor személyiségének is nagyban köszönhető. A kiegyensúlyozottsága, a nyugalma átragadt ránk is. Meg tudtam feledkezni arról, hogy körbevesz a stáb és a kamerák, annyira finoman oldották meg.

 

A dialógusok egyfajta improvizatív technikára épültek, a forgatókönyv többnyire csak iránymutatást, kulcsmondatokat tartalmazott. Hogy ment a rögtönzés?

Rettenetesen izgultam amiatt, hogy nem volt konkrét szövegem, de – számomra is meglepő módon – nagyon gördülékenyen ment minden, talán egy olyan jelenet volt, amit kettőnél többször kellett felvenni.

 

Említetted, hogy sokat beszélgettél a szereplőkkel a forgatáson kívül is. Melyik volt az a történet, ami leginkább megérintett?

Igen, sokukkal megismerkedtem közelebbről is, de kifejezetten rendezői cél volt, hogy a forgatáson, az adott jelenetben halljam először a sztorijukat, hiszen így valóban életszerűen tudok rá reagálni. A legnagyobb hatással Elifnek, a húsz év után kiutasított Kaya család tizenéves lányának a története volt rám. Látszott rajta, mennyire fél attól, hogy vissza kell mennie Törökországba, és ez sokkoló volt számomra. Nyilvánvaló, hogy ő ebben a helyzetben, a saját életéről nem dönthet. Nem tudom, mi lesz velük, de most is libabőrös leszek, ha belegondolok.

 

Úgy tudom, hamarosan a Helsinki Bizottság tárgyalja az ügyüket.

Igen. Azóta hívtam őt egy vizsgafilmembe, egy török bevándorlólányt játszott. Szerintem én az ő helyében nem szomorú, hanem nagyon dühös és ideges lennék. Megdöbbentő volt számomra az a hatalmas nyugalom, ahogy a család viseli ezt az egész procedúrát. Teljesen higgadtan tudtak róla beszélni, pedig még mindig nincs eldöntve, mi lesz a sorsuk. Elifet mélyen érintette, amikor újra át kellett élnie, hogy szembesül az elutasító határozattal. A jelenet végén odajött hozzám, azt mondta, köszöni szépen és megölelt. Nem is értettem annyira, miért, de talán pusztán az, hogy a szemébe néztem és látta rajtam, hogy tényleg sajnálom, rengeteget jelentett neki.

 

Szerinted milyen lelki alkat kell ahhoz, hogy valaki ne csak néhány hónapig – ahogy a főszereplő is -, de tartósan a Bevándorlási Hivatal munkatársaként dolgozzon? 

Hát biztosan nem olyan, mint az enyém. Szerintem nagyon erősnek, keménynek kell lenni és nagyon tudatosan el kell zárni a magánéletet a munkától. A filmbeli Annának személyes kudarcot is jelentett az, hogy nem tudta összeszorítani a fogát és csinálni, amit vártak tőle. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy aki tartósan itt dolgozik, ne égne ki az évek alatt. A valóságban én sem bírtam volna tovább, mint a filmben, bár ez persze attól is függ, milyen esetekkel találkozik az ember. Én azért remélem, hogy ülnek olyanok az asztal másik oldalán, akik szívesen beszélgetnek a bevándorlókkal és örülnek, ha jó hírt kell átadniuk. Ez olyan, mint hogy van jó BKV-ellenőr is, aki kedvesen kéri el a jegyed, nem? Vagy amikor állsz sorban fél órán keresztül a bankban, a postán és egy mosolygós arc fogad. El is felejted, hogy mennyit szobroztál, úgy feldobja a napodat. Az ilyen emberek nevét imába foglalják egy-egy jó szóért.

 

Egy olyan tapasztalat után, amilyet a Hivatal jelentett, a felkészüléssel, a forgatással, személyes kapcsolatokkal és ismeretségekkel a hátad mögött, mit gondolsz a bevándorlók jelenlegi magyar helyzetéről?

Soha nem értettem, miért félünk attól, hogy idejönnek hozzánk külföldről és miért védjük annyira a határainkat, pláne az adott politikai-gazdasági helyzetünket tekintve. A rendszer maga túl bürokratikus, teljesen elsikkad az emberi oldala – ezért történhet meg olyan abszurditás is, hogy egyik napról a másikra kiutasítanak egy családot, akik már húsz éve itt élnek. Nem tart jó irányba a dolog, mert azzal, hogy másokat nem engedünk be, magunkat is elzárjuk. Ezzel párhuzamosan rengeteg magyar él kint Londonban, Németországban, Franciaországban és másutt, remekül kihasználjuk az unió adta lehetőségeket, így főleg nagy képmutatásnak tűnik nekem, ahogy a bevándorlókkal szemben eljárnak. 

 

A saját környezetedben tapasztalsz idegenellenes hozzáállást?

Magam sem gondoltam volna, pláne a saját környezetemben, hogy ez mindennapi jelenség, ilyen szempontból rettenetesen naiv vagyok. De pont most volt itt Budapesten egy Erasmus-hallgató barátnőm Németországból – korábban én is éltem kint, onnan ismerjük egymást. Ő egy második generációs ázsiai-német lány, ez a megjelenésén is látszik. Azt mondta, tetszik neki a város, csak kicsit furcsán érzi magát, amikor beszólnak neki a boltban, megbámulják, nem adnak ki neki cigit, a sorban kitúrják, eléállnak, ilyesmi. Teljesen le voltam döbbenve, nem gondoltam volna, hogy ilyen a helyzet, pedig itt lakott a hatodik kerületben. Kérdezte is: ennyire rasszisták a magyarok? Nem nagyon tudtam mit válaszolni neki. Én is gyakran szembesülök azzal, hogy mennyire elzárkózóak a magyarok a külföldiek irányában, mennyire nem hajlandóak velük kommunikálni, például egyszerű, útbaigazítást kérő turistákkal az utcán. Sokszor még azok sem mernek megszólalni, akik tudnak vagy tanulnak angolul. Szerintem nagyon nehéz itt külföldiként, főleg ha ez a külsődön is látszik.

 

Te gondolkozol abban, hogy külföldön próbálj szerencsét? Kimennél dolgozni vagy akár élni?

Most nagyon szívesen maradnék itthon, bár a szüleim – akik külföldi egyetemen tanultak – folyamatosan azzal bombáznak, hogy menjek. Nem látják túl jó színben a magyar perspektívákat. Én egyelőre nem találom kétségbeejtőnek a helyzetemet, sok munkám van, egyetemre járok, sorban jönnek a lehetőségek, ha minden igaz, támogatást is kapok egy kisfilmtervemre. De ha mégis eljön az ideje, hogy kimenjek, nem fogok tőle félni.

 

2015. május 5. TV2

Hivatal – A bevándolás igazi arca.

 

https://www.youtube.com/watch?v=zs4AA4SnhmM

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük