„Július 31-én a liturgia Loyolai Szent Ignácra, a jezsuita rend alapítójára emlékezik" – kezdi az emléknapra írt elmélkedését Szabó Ferenc SJ, melyet a Vatikáni Rádió tett közzé.

 

„Július 31-én a liturgia Loyolai Szent Ignácra, a jezsuita rend alapítójára emlékezik" – kezdi az emléknapra írt elmélkedését Szabó Ferenc SJ, melyet a Vatikáni Rádió tett közzé.

 

1491-ben baszk földön, Loyolában született. Amikor Ignác született, Erasmus 25 éves volt, Machiavelli 22, Kopernikusz 18, Michelangelo 16, Morus Tamás 11 és a reformátorrá lett Luther Márton értelme ekkor nyiladozott. A reneszánsz és a reformáció, illetve az Egyház reformját elindító Trentói zsinat korában vagyunk.

 

Ignác királyi udvarban élt, katonaember lett. Egy súlyos sebesülés közben a szentek életét olvasva, utánzásukra érzett hívást. 1521-ben megtért, 1537-ben Párizsban befejezte egyetemi tanulmányait, és már itt néhány társával elkötelezte magát Krisztus követésére és az Egyház szolgálatára.

 

Hosszú, kalandos út után a maroknyi csapat Rómába érkezett, és felajánlották szolgálatukat III. Pál pápának, aki 1540. szeptember 27-én Regimini militantis ecclesiae kezdetű bullájával kánonjogilag megalapította Jézus Társaságát.

 

A rend célja – a Formula Instituti szerint – mindenekelőtt a hit védelme és hirdetése. Az új földrajzi horizontok megnyílásakor Szent Ignác első társai pontosan azért bocsátották magukat a pápa rendelkezésére, hogy 'ott alkalmazza őket, ahol úgy ítéli, hogy leginkább Isten dicsőségére és a lelkek hasznára vannak' (A Zarándok, – Visszaemlékezések, 85. sz.). „Így kapták meg hivatásukat, hogy az Urat hirdessék a számukra még ismeretlen nemzeteknek és kultúráknak. Bátorságuk és lelkesedésük, mellyel végrehajtották, mindmáig ihletként és példaként maradt meg: közülük Xavéri Szent Ferenc neve a leghíresebb, de még mennyié lehetne!' – mondotta XVI. Benedek 2008-ban a 35. rendi nagygyűlés tagjainak.

 

A jezsuita rend generálisa, Adolfo Nicolás nemrég a Nairobiban megtartott prokurátor-gyűlésen többször hivatkozott Benedek pápa beszédére, amikor Jézus Társasága jelenlegi helyzetét és feladatait felmérte. XVI. Benedek szerint a jezsuita az evangélium bátor és lelkes hirdetője, a határterületek embere. Mit vár az Egyház a jezsuitáktól? XVI. Benedek pápa szerint a következőket:

 

Hidak építését: 'az Egyháznak sürgős szüksége van a szilárd és mély hit, a komoly kultúra és az emberség és a társadalom iránti igazi fogékonyság embereire, szerzetesekre és papokra, akik életüket arra szentelik, hogy pontosan e határterületeknél legyenek, hogy tanúságot tegyenek, és megértessék azt, hogy a hit és az értelem, az evangéliumi lelkület, az igazságosság utáni szomj és a békéért való munkálkodás között igenis van összhang. Csak így válik lehetővé az Úr valódi arcának megismertetése oly sokakkal, akik számára manapság rejtett és felismerhetetlen marad.'

 

Kiválóságot tudományok és erények terén: 'következésképpen Jézus Társasága inkább ennek szentelje magát. Legjobb hagyományához hűen továbbra is nagy gondossággal kell tagjait a tudományra és erényre képeznie, a középszerűséggel való megelégedés nélkül, mert a szembesülés és a párbeszéd feladata a mai világ igen eltérő társadalmi és kulturális vetületeiben és különböző gondolkodásmódjaiban a legnehezebbek és legfárasztóbbak közé tartozik. Az emberi, lelkiségi és kulturális minőség és szilárdság iránti ilyen kutatásnak is meg kell határoznia a jezsuiták sokféle képzési és oktatási tevékenységének összességét különféle személyek körében, bárhol is legyenek.'

 

A legtávolabbiakkal is párbeszédben lenni, a világos katolikus identitás megtartásával: 'A Jézus Társasága saját történelmében az Evangélium hirdetése és a világ kultúrái közötti találkozás rendkívüli élményeiben részesült – elég Matteo Riccire gondolni Kínában, Roberto de Nobilire Indiában vagy a latin-amerikai 'redukciókra'. Joggal lehettek büszkék rájuk. Kötelezve érzem magam, hogy arra buzdítsalak benneteket, hogy ugyanannyi bátorsággal és értelemmel újra nyomába lépjetek elődeiteknek, de az Úrnak és Egyházának szolgálata iránti hit és buzgalom ugyanolyan mély indíttatásával.

 

Mindazonáltal mialatt Isten jelenlétének és működésének jeleit próbáljátok felismerni a világ minden részén, a látható Egyház határain túl is, míg erőfeszítéseket tesztek a megértés közös pontja és a párbeszéd felépítésére azokkal, akik nem tartoznak az Egyházhoz vagy akiknek nehézségük van az Egyház álláspontjainak vagy üzeneteinek elfogadásával, – ugyanakkor vállalnotok kell az Egyház alapvető kötelességét, hogy hű marad küldetéséhez: teljesen Isten Igéjéhez kell ragaszkodnia, továbbá a Tanítóhivatalt követve, amelynek feladata, hogy a katolikus tan igazságát és egységét annak teljességében megtartsa. (…)'

 

A katolikus hit védelmét: 'Amint jól ismeritek a Lelkigyakorlatok 'Két Zászló' című meditációját, számos alkalommal megvalósítva azt Szent Ignác útmutatásával, világunk a jó és a rossz közötti harc színhelye, ahol hatalmas negatív erők vannak működésben, melyek kortársaink lelki és anyagi lealacsonyodásának drámai helyzetét alakítják ki, mely ellen többször kijelentettétek, hogy küzdeni akartok, elkötelezve magatokat a hit szolgálatában és az igazságosság előmozdításában.'

 

XVI. Benedek ezután még néhány jezsuita sajátosságot emelt ki: a pápával való szoros kapcsolat a negyedik fogadalom szerint: tehát „sentire cum Ecclesia, az Egyházzal és az Egyházban érzület; az ignáci lelkigyakorlatok szolgálata, amely kezdettől fogva meghatározta a Társaságot; a szegények szeretete: Jézus társainak ebben követniük kell Mesterüket; a menekültek szolgálata.

 

„A jezsuita a határterületek embere" – XVI. Benedek itt VI. Pál szavait idézte, amelyet 1974. december 3-án mondott a jezsuita rend 32. általános ülésén: „Mindenütt az Egyházban, még a legnehezebb és legtávolabbi területeken is, ideológiák útkereszteződéseinél, társadalmi lövészárkokban, az égető emberi követelmények és az evangélium örök üzenete között a jezsuiták ott voltak és vannak."

 

Jézus Társaságának tehát napjainkban is küldetése van; a pápa számít elkötelezettségünkre, miként más szerzetesek munkájára is. Igaz, az ún. nyugati világban az új hivatások száma megfogyatkozott, de – hála Istennek – az ún. harmadik világban (Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában) megnövekedett a jelentkezők száma. A jövőt tervezve, sok mindent át kell szerveznünk az apostolkodásban, provinciákban, régiókban. Erről is tárgyaltak a prokurátorok Kenyában – ismertette írásában Szabó Ferenc SJ.

 

A cikk első felében megemlékeztünk a Loyolai Szent Ignác által 1540-ben alapított Jézus Társasága küldetéséről, mai feladatairól, XVI. Benedek beszédét idézve, amelyet 2008-ban a legutóbbi Rendi Nagygyűlés tagjaihoz intézett – szerepel a megemlékező gondolatok második részének elején. „Mindenütt az Egyházban, még a legnehezebb és legtávolabbi területeken is, ideológiák útkereszteződéseinél, társadalmi lövészárkokban, az égető emberi követelmények és az evangélium örök üzenete között, a jezsuiták ott voltak és vannak" – idézte VI. Pál a jezsuitákról mondott szavait Benedek pápa.

 

Éppen mivel küldetésüknél fogva a jezsuiták élvonalban harcolnak, sokszor frontközi helyzetekben, lövészárkokban, kezdettől fogva a századokon át ki voltak téve az üldöztetésnek. Az első század hódításai, a missziókban és az oktatásban elért ragyogó sikerek, világméretű terjeszkedés után jött a tragédia: évekig tartó rágalomhadjárat után, a katolikus Bourbonok és a szabadkőművesek nyomására, a rend 1773-as feloszlatása XIV. Kelemen pápa által. Az intézkedés okairól, következményeiről sokat írtak a történészek – fejti ki Szabó Ferenc SJ.

 

Egy bekezdést idéz a francia történész/újságíró, Jean Lacouture Jésuites (Jezsiták) című kétkötetes monográfiájából, az I. kötet utolsó fejezetéből, ahol Jézus Társasága feloszlatását tárgyalja: „Jézus Társasága kivégzése az európai katolikus monarchiák és a pápaság által a felvilágosodás századának egyik legmegrendítőbb epizódja. E történelmi tény kinyilvánítja egyszerre a felvilágosult „filozófia"-párt hatékony Európa-szintű stratégiáját és az abszolút hatalmak öngyilkos hivatását: előkészítették, siettették a nagy megpróbáltatást, amely húsz évvel később elsöpörte vagy mindörökre meggyengítette őket. A másik érthetetlen tény: 1773. július 21-én, két századdal és 33 évvel az után, hogy III. Pál pápa ünnepélyesen jóváhagyta Jézus Társaságát, egy másik pápa, XIV. Kelemen, sürgetve, hajszolva, fenyegettetve a négy nagyon keresztény uralkodó, Lisszabon, Párizs, Madrid és Nápoly királyai által, eltörölte az Ignác által alapított Társaságot."

 

Figyeljük meg – hangsúlyozza Szabó Ferenc – a hangsúly a két pápán (a jóváhagyó III. Pálon és a feloszlató XIV. Kelemenen) és a nagyon keresztény uralkodókon van.

 

A jezsuitákat az említett országokból már előzőleg kiűzték, most a Dominus ac Redemptor kezdetű brévének engedelmeskedve az egész világon feloszlott a rend, a jezsuiták vagyonát államosították, templomaikat, intézményeiket, könyvtáraikat elkobozták, szétszórták.

 

Jövőre emlékezünk arra, hogy kétszáz évvel ezelőtt, 1814. augusztus 7-én VII. Pius pápa Sollicitudo Omnium Ecclesiarum kezdetű bullájával visszaállította a jezsuita rendet.

 

A történelem során később is a mai napig, a világ valamelyik részén sokszor üldözték, üldözik a jezsuitákat és más szerzetesrendeket is, legutóbb Kelet-Közép Európában, a kommunista diktatúra idején.

 

Az 1950-es magyarországi eseményekre emlékeztetve a következőket emeli ki a gondolatok szerzője, utalva Gergely Jenő Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek feloszlatása Magyarországon (Vigilia, 1990) könyvére is:

 

1950-ben a szerzetesrendek feloszlatásáról (és az államosított katolikus iskolák helyzetéről) Rákosi Mátyás hosszú tárgyalásokat folytatott Czapik Gyula egri és Grősz József kalocsai érsekekkel, valamint más egyházi vezetőkkel (Mindszenty József bíboros koncepciós pere már lezajlott). Érdekes adalék: amikor a diktátor Rákosi minden áron ki akarta kényszeríteni az egyezményt, érvelésében hivatkozott a jezsuita rend 1773-as pápai feloszlatására is, meg a szerzetesek más országokban történt betiltására. Az ateista Rákosinak példaképül szolgáltak a keresztény uralkodók! A tárgyalások jegyzőkönyvei között találunk egy feljegyzést „a szerzetesrendek elleni mozgalomról" (Gergely 122-124), amely nyilvánvalósan a kormánybizottság, Rákosiék számára készült hivatkozási anyag, történelmi vázlat. Rákosi tehát – a történelmi példákon is okulva – jól tudta, hogy a kihalásra szánt vallás és Egyház gyengítésére fontos eszköz a katolikus iskolák államosítása és a szerzetesrendek szétszórása, kiváló szerzetesek elítélése koholt perekkel és bebörtönzéssel. Rendtársaim közül nagyon sokan megjárták a kommunisták börtöneit – fogalmaz Szabó Ferenc, utalva az Üldözött jezsuiták vallomásai című kiadványra is.

 

Ismeretes, hogy 1950 nyarán, amikor a háborús hisztéria tetőpontjára hágott, Rákosiék döntő lépésre szánták el magukat. 1950 folyamán – több hullámban – drasztikus módon az ÁVH irányításával internálták előbb a határsávból, majd máshonnan is a férfiszerzeteseket és apácákat. Ez is azt a célt szolgálta, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítsék a püspöki kart. Könyvében Gergely megjegyzi: Rákosi gyakran hivatkozott II. József intézkedéseire, aki egyes rendektől megvonta a működési engedélyt. Az 1950-ben aláírt megállapodásból következően számos fontos, az Egyház életébe mélyen vágó intézkedésre került sor, de a legfontosabb a rendek felszámolása volt.

 

Mindszenty József előre látta a hidegháborús fordulatot és a „népi demokratikus" hatalmat személyi diktatúrává változtató kommunista pártvezetőség szándékát, ezért váltotta fel kezdeti, tárgyalásra kész magatartását a kemény ellenállással. Gergely Jenő az említett dokumentumkötet bevezetőjében írja: „Az 1950-es megállapodáshoz vezető tárgyalások jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy a hatalom nem kompromisszumra, modus vivendi-re, békés egymás mellett élésre törekedett, hanem győzelemre és az egyház alávetésére, soha nem látott 'államegyháziság' létrehozására tört".

 

„A katolikus egyház élén 1945 őszétől olyan főpap állt Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros hercegprímás személyében, aki karizmatikus ihletésű következetes szilárdsággal, és nem a praktikum kínálta politikai kompromisszumokkal akarta védeni és érvényesíteni az egyház addigi pozícióit, jogainak és intézményeinek állagát és épségét" – idézi ismét a történész Gergely Jenőt Szabó Ferenc.

 

1948-ban „a Rákosi által meghatározott menetrend szerint útszéli hangvételű propaganda kampányt indítottak Mindszenty ellen". A Kominform átal összehangoltan „folyt a hadjárat az imperializmus eszközének minősített egyház ellen. Így Varsótól Prágán és Budapesten át Zágrábig nagyjából azonos vádakkal folyó koncepciós perek alkalmazásával távolították el a megegyezés akadályainak megtett főpapokat (míg a 'kisebbekkel' szemben inkább az internálást alkalmazták). A hatalom úgy vélte, hogy a katolikus egyház együttműködése adminisztratív eszközökkel kényszeríthető ki. Ennek legsúlyosabb megnyilvánulása volt Mindszenty József bíboros 1948. december 26-i letartóztatása."(…) „A szégyenletes koncepciós perrel eltávolították az egyház éléről az új hatalom legkeményebb ellenfelét, de ez az eljárás a kibontakozást nem segítette elő, hanem fokozta a félelem légkörét, s növelte az egyháziak és a hívők passzív rezisztenciáját."

 

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük