2014. július első napjaiban jelent meg Zmeskál Zoltán Tamás: Mentősregény című 172 oldalas riportkötete, melyet szerzője szerkesztett, tördelését és kiadását fia, Zmeskál Zoltán Gábor végezte.

 

2014. július első napjaiban jelent meg Zmeskál Zoltán Tamás: Mentősregény című 172 oldalas riportkötete, melyet szerzője szerkesztett, tördelését és kiadását fia, Zmeskál Zoltán Gábor végezte.

 

Szerzője 1975-80-között mentőápolóként vidéken dolgozott, majd 1995. februárban négy hétig Józsefvárosban a nem sokkal később megszűnt Delej utcai esetállomás munkájával ismerkedett. Könyvéből megismerhetjük a '70-es évek Nógrád megyei és Pest megyei állapotát, az akkori szakápoló- és mentőtisztképzést, majd a '90-es évek változásait, sőt a társszervek – rendőrök, tűzoltók, polgárőrök – munkáját is. Végül kirándulunk a szív- és veseátültetettek, valamint a Formula-1 Magyar Nagydíjak világába is.

 

Azt hiszem jogos feltenni a kérdést, hogy miért csak most készült el a könyv?

ZZT: A történeteket 1995-ben az Árnyék és Félárnyék részére írtam. Úgy volt, hogy ők adják ki könyvben, s 1995 novemberétől 1998 márciusáig kétheti rendszerességgel jelentek meg a nyíregyházi bűnügyi magazinban. A '98. tavaszi országgyűlési választások után megszűnt az újság. Most jutottam el odáig, hogy megvalósítsam akkori tervemet, de előtte is „gyakoroltunk": 2010 nyarán Szarvas István Szarvasi beszélgetéseit, 2013 decemberében Újra kérdeztem – Válaszoltak! című interjúkötetét készítettük el Zoltán fiammal. Trilógiában gondolkodunk: augusztusban a tárgyalótermek, bűnügyek világába visszük el az olvasót, míg jövő márciusban újra kékfénnyel, vagy nélküle zajló történetekkel jelentkezünk.

 

Miért kezdtél el negyven éve mentőzni?

ZZT: Már kisgyermekként orvosi pályára készültem, operáló orvos szerettem volna lenni – ahogy akkoriban mindenkinek elmondtam. Édesapám tanácsára mégsem gimnáziumba, hanem gépipari technikumba mentem, mert azt akarta, hogy szakmám is legyen. A műszaki középiskolából nem mehettem orvosi egyetemre – biológiát ott nem tanítottak, felvételizni viszont abból kellett volna – így maradt a Műegyetem. Mivel az egészségügy mindig jobban érdekelt, később mentőzni kezdtem. Közben megnősültem, két gyermekünk született, a család mellett viszont nem tanulhattam volna hat évig nappalin az orvosin. Az ötéves mentőmunka után rabkórházban is, meg civil kórházban is dolgoztam: Kisebb-nagyobb megszakításokkal pszichiátrián, kardiológián, műveseállomáson és ortopédiai sebészeten másfél évtizedet töltöttem, s közülük az utóbbi kettőt szerettem legjobban. Az agysebészet is érdekelt, de az Amerikai úti OITI-ben sajnos tudtam elhelyezkedni.

 

Végezetül egy kedves múlt századi történet az 55 „sztoriból", … már akkor is volt ilyen?!

 

Hogyan tehet férjet fogni?
Falusi diszkóba hívták a mentőt egy ‘79-es őszi éjszakán, a Csepel- szigeten. Riadt fiatal nő telefonált. Elmondta, hogy barátnője tánc közben rosszul lett: görcsöl, hasa fáj, hányingere van. A közeli mentőállomásról hamar meg is érkeztem az orvos nélküli kocsi szakápolójaként. Az utcán találtam a beteget, lovagja karjára támaszkodott, s látványosan szenvedett. Rögvest kocsiba ültettük, s irány az orvosi rendelő.
A kórház harminc kilométerre volt, s beutaló nélkül nem füstölhettem el ennyi benzint. Döntsön inkább az orvos a beteg sorsáról, vigye el ő a balhét. Különböző panaszok esetén úgyis más-más kórház az illetékes a fővárosban, a kórisme megállapítása viszont orvosi feladat. Ápoló erre a képzettsége és a szabályzat szerint is alkalmatlan.
Az orvos a mentőautóban ápolói segítséggel megvizsgálta a 20 éves lányt. Nevezzük őt Arankának, kísérőjét hívjuk Dezsőnek, akit addig természetesen kiszállítottunk. Nem volt semmi komoly baj, kórházba sem kellett szállítani, az utcára mégsem tehettük. Az orvos hazaszállításra utasított minket. A lány közeli lakása a mentőállomás felé útba esett, így mi sem tiltakoztunk. Dezső is beszállt, s indultak haza.
– Mi volt a baj? – érdeklődött tőlem a lovag, de Aranka leintette.
– Majd otthon elmondok mindent – felelte, hiszen a felvilágosítás mégsem ápolói feladat.

Ezen én sem vitatkozhattam. Betegünk személyiségi jogaira tekintettel nem adhattam a barátnak felvilágosítást. Az orvos közben már visszament a lakására, így Dezső őt sem faggathatta. Örült inkább, hogy nem kellett kórházba vinni szerelmét.

Találkozás az esküvő után.
Hónapok teltek el, s Dezső feldúltan rontott be a vidéki mentőállomásra. – Miért nem mondták meg, hogy Aranka nem is terhes? – üvöltötte magából kikelve. – Magának tudnia kellett az igazságot, hiszen részt vett a vizsgálatán! Miért hagyta, hogy palira vegyenek? Ha tudom, hogy nem terhes, nem veszem feleségül ezt a szemetet! – átkozódott.
Csak ekkor értettük meg kollégámmal, hogy egy férjfogó játék részesévé váltunk, ebben asszisztáltunk akaratlanul. Aranka ugyanis csak színlelte a rosszullétet, megjátszotta az állapotos kismamát. Barátjának terhességi rosszullétről beszélt, majd később otthon azt hitette el Dezsővel, hogy az orvos is megállapította az előrehaladott, tehát abortuszra elkésett terhességét. A mentőben az orvosnak és nekünk csak egyszerű gyomorrontásról beszélt, de addigra barátját már a vizsgálat érdekében kiszállítottuk. Őt ezért tudta a későbbiekben etetni, beadni neki a mesét a terhességről. Az orvos viszont miért is utalta volna őt kórházba sima gyomorrontással? S ha beutalja is, nem a nőgyógyászatra viteti. Oda a lány se ment volna el, nehogy kiderüljön a turpisság.
Dezső becsületes volt, no meg hiszékeny. Eszébe sem jutott, hogy terhesség esetén az orvos rögvest kórházba utalta volna a lányt. Örült inkább, hogy nem komoly a baj. Csak az esküvő után döbbent rá, hogy szerelme átvágta, és tehetetlen dühe a mentők ellen fordult. Mi nem adhattunk neki felvilágosítást azon az ominózus éjszakán, bár hetedik érzékünk már akkor megsúgta, hogy eszköznek használtak egy férjfogási színjátékban. Szerencsére nem nekünk lett drága a lagzi! Azóta sem tudom, mi lett velük. Rég elváltak már, vagy az évek során egymáshoz csiszolódtak? Ha jól alakultak dolgaik, azóta már Aranka valóban terhes lett, s talán az unokáikat is Dezsővel együtt nevelik.

 

 

Zmeskál Zoltán Tamás:

 Mentősregény

Felelős kiadó, szerkesztő: Zmeskál Zoltán Gábor Bp 2014. Magánkiadás

Nyomda: Könyvpont Budapest

172 oldal

ISBN: 978-963-08-9872-0

 

 

 

 

Lantai József

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük