A modern tudomány időszemlélete lineáris, míg az ősi indiai védikus írások ciklikus időről számolnak be. Melyik szemléletet támasztják inkább alá a föld mélyén fellelt kövületek? A modern régészet, és általában a modern antropológia időkoncepciója Európa zsidó-keresztény kultúrájának általános kozmológiai és történelmi időkoncepciójához hasonló.

 

A modern tudomány időszemlélete lineáris, míg az ősi indiai védikus írások ciklikus időről számolnak be. Melyik szemléletet támasztják inkább alá a föld mélyén fellelt kövületek? A modern régészet, és általában a modern antropológia időkoncepciója Európa zsidó-keresztény kultúrájának általános kozmológiai és történelmi időkoncepciójához hasonló.

 

 A korai görögök, valamint az indiaiak és más ázsiai népek ciklikus kozmológiai-történelmi időkoncepciójától eltérően a zsidó-keresztény kozmológiai-történelmi időkoncepció lineáris és progresszív. A modern régészet is osztja a zsidó-keresztény teológiának azt a gondolatát, hogy az emberi lények a többi fő faj után jelentek meg.

A szerző a vaisnava hindu világnézet követőjének tekinti magát, s ebből a perspektívából ajánlja fel az emberi eredettel és őstörténettel kapcsolatos modern általánosítások radikális kritikáját. A hindu történelmi írások, különösen a Puránák és az Itihásák, az emberi létezést több százmillió évig tartó, ismétlődő időciklusok kontextusába helyezik, amelyeket yugáknak és kalpáknak neveznek. Ezen idő alatt a puránikus beszámolók szerint az emberi lények olyan élőlényekkel éltek együtt, amelyek leginkább a modern evolúciós beszámolók korai eszközkészítő emberszabású élőlényeire emlékeztettek.

Tegyük fel, hogy valaki objektív igazságként fogadja el a puránikus feljegyzéseket, továbbá a régészeti és antropológiai leletek köztudottan tökéletlen voltát és összetettségét is figyelembe veszi. Ebben az esetben a következő feltételezést tehetné: a Föld rétegeinek, amelyek sok százmillió évre nyúlnak vissza, az emberszabásúak csontjainak zavarba ejtő változatosságát kellene tartalmaznia, amelyek közül egyesek anatómiailag modern emberi testeknek felelnének meg, mások pedig nem. Hasonlóan zavarba ejtő változatait találnánk a különböző eszközöknek, amelyeknek egy része művészileg magas színvonalú, másik része pedig nem. Ha a régészek és antropológusok nemzedékeinek lineáris fejlődést feltételező prekoncepcióit vesszük alapul, akkor feltételezhető, hogy a csontoknak, műtárgyaknak és eszközöknek e keverékét úgy fogják tálalni, hogy az megfeleljen mélyen gyökerező lineáris-progresszív időkoncepciójuknak. A régészeti leleteknek és magának a régészet történetének a tanulmányozása nagy mértékben alátámasztja ezt a két jóslatot. A lineáris-progresszivista időkoncepció így nagy akadályt jelent a régészeti leletek valóban objektív értékelésében, s az emberi eredetről és őstörténetről alkotott racionális elméletek felépítésében.

A modern történettudomány-kutatók, így az archeológusok által is gyakorlatilag alkalmazott időkoncepció döbbenetesen hasonlít a hagyományos zsidó-keresztény időkoncepcióhoz, s nagy mértékben különbözik az ókori görögök és indiaiak felfogásától.

Ez a megfigyelés természetesen egy szélsőséges általánosítás. Egy-egy kultúrában az átlagemberek különböző időfelfogásokat használhatnak, amelyek lineárisak és ciklikusak is lehetnek, s bármilyen adott periódus nagy gondolkodói között is lehet sok ellentmondó nézet, amelyek közül egyesek a ciklikus, mások a lineáris időt támogatják. Ez mindenesetre így volt az ókori görögöknél. Mégis biztonsággal állíthatjuk, hogy a legkiemelkedőbb görög gondolkodók közül nagyon soknak a kozmológiai felfogásához olyan ciklikus vagy epizodikus időkép társult, amely hasonló ahhoz, amilyeneket India puránikus írásaiban találunk. Például Hésziodosz Munkák és napok című művében (i.sz. 129-234) a koroknak olyan sorozatával találkozunk (arany, ezüst, bronz, hőskor és vaskor), ami hasonlít az indiai yugákhoz. Az emberi élet minősége mindkét rendszerben folyamatosan romlik az egymást követő korszakok során. A természetről című művében (17. rész) Empedoklész kozmikus időciklusokról beszél. Platón dialógusaiban leírásokat találunk a körben forgó időről (Timaiosz 38 a) és újra ismétlődő katasztrófákról, amelyek megsemmisítik vagy majdnem megsemmisítik az emberi civilizációt (Az államférfi 268 d ff). Arisztotelész több helyen említi, hogy a művészeteket és a tudományokat sokszor felfedezték már a múltban (Metafizika 1074 b 10, Politika 1329 b 25). Püthagorasz, Platón és Empedoklész lélekvándorlással kapcsolatos tanításaiban ez a ciklikus felfogás kiterjed a személyes pszichofizikai létezésre is.

A zsidó-keresztény civilizáció európai megjelenésével egy másfajta időfelfogás vált elterjedtté. Ezt az időt lineárisként és vektoriálisként lehetne jellemezni. Általánosságban szólva, ez az időkoncepció a kozmikus teremtés egyszeri eseményét foglalja magába, azután az emberi faj egyszeri megjelenését és a felszabadulás egyszeri történetét, ami egy egyszeri végkifejletben kulminálódik, az utolsó ítélet formájában. A dráma csak egyszer játszódik le. Az egyéni emberi élet tükrözi ezt a folyamatot – az ortodox keresztény teológusok, néhány kivételtől eltekintve, nem fogadták el a lélekvándorlást.

A modern történelemtudományok osztoznak az időről alkotott alapvető zsidó-keresztény felfogásokban. Az univerzum, amelyben élünk, egy kivételes megnyilvánulás. Az emberek egyszer jelentek meg ezen a Földön. Őseinknek a történetét egy egyszeri, bár előreláthatatlan evolúciós folyamatként értelmezik. Fajaink jövőbeni fejlődési útvonala szintén kivételes. Bár ez az útvonal gyakorlatilag megjósolhatatlan, a tudomány mítoszai a halál legyőzését vetítik előre a biológiai orvostudomány segítségével, s az egész univerzumra kiterjedő uralkodást, amit a fejlődő, űrben utazó emberi lények fognak véghezvinni. Az egyik csoport (a Santa Fe Intézet), amely számos konferenciát rendez a "mesterséges élet" témájával kapcsolatban, azt jósolja, hogy az emberi értelem gépekbe és számítógépekbe lesz átplántálva, amelyek az élő szervezetek komplex szimptómáit fogják produkálni (Langton, 1991, 15. o.). A "mesterséges élet" így fajunk végső megdicsőülése lesz majd.

Nagy a kísértés azt feltételezni, hogy az emberi evolúció modern elmélete egy zsidó-keresztény eretnek tan, amely burkoltan megtartotta a zsidó-keresztény kozmológia, üdvözüléstörténet és eszkatológia alapvető struktúráit, miközben nyíltan tiltakozik az Írásokban található, az isteni beavatkozásról szóló leírások ellen a fajok, s így saját fajunk eredetét illetően is. Ez hasonló a buddhizmus esetéhez, amely hindu eretnekségként is felfogható. Szakítva a hindu írásokkal és istenfelfogással, a buddhizmus mégiscsak megtartotta az alapvető hindu kozmológiai felfogásokat, mint amilyen a ciklikus idő, a lélekvándorlás és a karma.

Egy másik dolog, amiben a modern evolúciós elméletek megegyeznek a korai keresztény leírásokkal, hogy az emberek a többi életforma után jelennek meg. A Genezisben az emberi lények előtt Isten megteremti a növényeket, az állatokat és a madarakat. A szigorú magyarázók számára az időintervallum rövid. Az emberi lények a jelenlegi napunkhoz hasonló hat nap utolsóján lettek megteremtve. Mások a Genezisben található napokat korokként fogták fel. Például Darwin idejében az erős keresztény kötődésekkel rendelkező európai tudósok azt feltételezték, hogy Isten fokozatosan hozta létre a különböző fajokat a geológiai idő különböző korszakain keresztül, míg végül a tökéletessé vált Föld kész volt arra, hogy emberi lényeknek adjon otthont (Grayson, 1983). A modern evolucionista elméletekben az anatómiailag modern emberi lények megtartják helyzetüket, mint a legkésőbb megjelenő fő faj ezen a bolygón, amely az őt megelőző emberszabásúakból fejlődött ki körülbelül az utóbbi százezer év alatt. Annak ellenére, hogy az evolucionizmus híres teoretikusai és szószólói megpróbálták megakadályozni azt a – még az evolucionista tudósok körében is meglévő – tendenciát, hogy e jelenségnek teológiai színezetet adjanak (Gould, 1977, 14. o.), az az elgondolás, hogy az emberi lény az evolúciós folyamatot megkoronázó dicsőség, még mindig erősen tartja magát a közvélemény és a tudományos gondolkodók körében. Bár az anatómiailag modern emberi lények korát kb. százezer évre becsülik, a modern régészek és antropológusok a zsidó-keresztény beszámolókkal összhangban az emberi civilizáció korát néhány ezer évben állapítják meg, s ugyancsak a zsidó-keresztény leírásokhoz hasonlóan, a legkorábbi megjelenését Közel-Keletre helyezik.

Nincs szándékomban mindenáron közvetlen okozati kapcsolatot kimutatni a korai zsidó-keresztény elgondolások és a modern történelmi tudományok elméletei között. Ennek bemutatása, amint azt Edward B. Davis (1994) hangsúlyozza az ebben a témakörben megjelent legújabb munkákról szóló áttekintésében, sokkal körültekintőbb dokumentációt igényel, ami még összeállításra vár. A két tudásrendszer időkoncepciói közötti számos közös vonás azonban azt sugallja, hogy az okozati kapcsolatok valóban léteznek, s hogy gyümölcsöző lenne ezeket a kapcsolatokat megfelelő részletességgel kinyomozni.

Feltételezem azonban, hogy a modern társadalomtudományok hallgatólagosan elfogadott, s ennek következtében kritikusan nem vizsgált időkoncepciói, akár okozati kapcsolatban állnak a zsidó-keresztény felfogásokkal, akár nem, jelentős, fel nem ismert befolyást gyakorolnak a régészeti és antropológiai leletek interpretációira. Ahhoz, hogy bemutassam, miként lehet ez igaz, azokról a tapasztalataimról szeretnék beszélni, amelyekre e leleteknek az indiai Puránák ban és Itihásák ban található, az emberi eredetről szóló beszámolók és ciklikus időkoncepciók másfajta nézőpontjából való kiértékelése során tettem szert.

Tanulmányaim egyéni ösvénye India vaisnavat tradíciójához vezetett el, amit elsődleges irányelvként fogadtam el az életemben, valamint a látható univerzum és az azon túl lehetséges dolgok tanulmányozásában. Az elmúlt évszázadban ésszerűtlennek tartották azt, hogy vallásos szövegekből származó koncepciókat közvetlenül a természettudományos tanulmányozás hatáskörébe vonjanak. Számos bevezető antropológiai és régészeti szakkönyv valóban világos különbséget tesz a megismerés tudományos és vallásos módszerei között, a másodikat az alá nem támasztott hit státuszába száműzve, amelynek nagyon csekély haszna van, vagy nincs is haszna a természet objektív tanulmányozása során (pl. Stein és Rowe, 1993, 2. fej.). Néhány szakkönyv odáig megy el, hogy azt hirdesse, hogy ezt a nézőpontot az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is alátámasztotta (Stein és Rowe, 1993, 37. o.), mintha az állam lenne a legjobb és legvégső bíró intellektuális kérdések eldöntésében. Ezzel szemben én úgy vélem, hogy a természetről szóló vallásos nézetekkel szembeni teljes idegenkedés a tudomány, különösen a modern történelmi tudományok részéről indokolatlan. Annak ellenére, hogy vallásmentes objektivitást színlelnek, a gyakorlók öntudatlanul számos zsidó-keresztény, főként az idővel kapcsolatos kozmológiai koncepciót megtartanak, vagy pedig beépítenek munkáikba, s magától értetődően alkalmazzák őket a megfigyelés és elméletgyártás mindennapos munkája során. Ebben a tekintetben a modern evolucionisták és fundamentalista keresztény ellenlábasaik szellemi háttere közös.

Léteznek más módszerek is azonban a természet történelmi folyamatainak vizsgálatára. Azt, hogy ez hogyan lehetséges, egy szellemi kísérlettel tehetjük szemléletesebbé, amikor is a világot egy radikálisan különböző időperspektívából, India puránikus időfelfogásának szempontjából nézzük. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt javasolta. Gene Sager, a California Palomar College filozófia és vallástudományok professzora, a Tiltott régészet (Cremo és Thompson, 1993) című könyvemhez a következő gondolatokat fűzte: "Az összehasonlító vallástudomány kutatójaként néha kihívás elé állítottam a tudósokat, amikor az emberi történelem tanulmányozására ciklikus vagy spirális modellt ajánlottam, amely a kalpa védikus koncepcióján alapul. Nagyon kevés tudós nyitott arra, hogy az adatokat egy ilyen modell szempontjából próbálja vizsgálni. Nem azt állítom, hogy a védikus modell igaz, mégis fennáll a kérdés, hogy a relatíve rövid lineáris modell valóban megfelelőnek bizonyul-e. Úgy vélem, hogy a Tiltott régészet e gy megalapozott kutatómunkára épülő kihívást jelent. Ha szembe kell néznünk ezzel a kihívással, akkor a nyílt gondolkodást kell gyakorolnunk, s kultúr- és tudományközi módszerrel kell továbbhaladnunk" (személyes eszmecsere, 1993). Az Archeológiai Világkongresszus megfelelő fórumot biztosít az ilyen kultúrközi, tudományok közötti dialógus számára.

A Puránák ciklusos ideje csak az anyagi kozmoszon belül működik. Az anyagi kozmoszon túl a lelki ég vagy brahmajyot iterül el. Ebben a lelki égben számtalan lelki bolygó úszik, ahol az anyagi idő – a négy yuga-ciklus formájában – nem működik.

Minden yuga-ciklus négy yugából áll. Az első a Satya-yuga, ami a félistenek 4800 évéig, a második a Tretá-yuga, ami a félistenek 3600 évéig tart. A harmadik a Dvápara-yuga, ami 2400 félisteni évig, a negyedik pedig a Kali-yuga, ami 1200 félisteni évig tart (Bhágavata Purána 3.11.19). Mivel a félistenek egy éve 360 földi évnek felel meg (Bhaktivedanta Swami, 1973, 102. o.), a yugák hosszai földi évben mérve (a standard vaisnava kommentároknak megfelelően) a következőképpen alakulnak: a Kali-yuga 432 000 évig, a Dvápara-yuga 864 000 évig, a Tretá-yuga 1 296 000 évig, a Satya-yuga pedig 1 728 000 évig tart. Ez 4 320 000 évet tesz ki együttesen az egész yuga-ciklus időtartamát alkotva. Ezer ilyen ciklus, ami 4 320 000 000 évig tart, alkotja Brahmának, az univerzumunkat irányító félistennek az egy nappalát. Brahmá nappalát is kalpának nevezik. Brahmá éjszakái hasonló hosszúságú ideig tartanak. Az élet a Földön csupán Brahmá nappala idején létezik. Brahmá éjszakájának eljövetelével az egész univerzumot víz árasztja el, s minden sötétségbe merül. Amikor Brahmá következő napja elkezdődik, az élet újra megnyilvánul.

Brahmá minden egyes nappala 14 manvantara-periódusra oszlik, s mindegyikben 71 yuga-ciklus váltja egymást. Az első manvantara-periódust megelőzően és mindegyik manvantarát követően egy találkozás (sandhyá) van, ami egy Satya-yuga (1 728 000 év) hosszúságú. Általában minden egyes manvantara-periódus egy részleges özönvízzel végződik. A puránikus leírások szerint mi a hetedik manvantara-periódus 28. yuga-ciklusában vagyunk Brahmá jelenlegi napjában. Ennek alapján a lakott Föld korát körülbelül kétmilliárd évben határozhatnánk meg. Meglehetősen érdekes, hogy a legrégebbi élő szervezetek, amiket a paleontológusok vitathatatlanul elfogadnak (olyan algakövületek, mint amilyeneket a Kanadában lévő Gunflint Formációban is találtak) körülbelül éppen ilyen idősek (Stewart 1983., 30. o). Összesen 453 yuga-ciklus zajlott le Brahmá jelenlegi napjának kezdete óta. Minden egyes yuga-ciklus egy fejlődést foglal magába a béke és lelki fejlődés aranykorától kezdve az erőszak és lelki degradáció végső koráig. Minden egyes Kali-yuga végén a Föld gyakorlatilag elveszíti népességét.

A yuga-ciklusok alatt az emberi fajok más, az emberihez hasonló fajokkal léteznek együtt. Például a Bhágavata Puránában (9.10.20) azt találjuk, hogy az isteni avatára, Rámacandra meghódította Rávana királyságát, Lankát, s ezt intelligens, erdőben lakó majmok segítségével tette, akik Rávana jól felszerelt katonáit fák és kövek segítségével győzték le. Ez a Tretá-yugában történt körülbelül egymillió évvel ezelőtt.

A yugák köreit, a minden egyes manvantara végén lezajló részleges özönvizeket, a civilizált emberi lények más lényekkel való együttélését, valamint – bizonyos módon – a modern evolúciós beszámolókban található emberi ősöket is figyelembe véve, a puránikus beszámolók alapján vajon milyen jóslatokba bocsátkozhatunk a régészeti leletekkel kapcsolatban? Mielőtt erre a kérdésre válaszolunk, az őskori leletek általános tökéletlenségét is figyelembe kell vennünk (Raup és Stanley, 1971). Az emberszabásúak fosszíliái különlegesen ritkák. Ezenkívül az üledékes rétegeknek csak egy parányi része élte túl a földtörténet folyamán az eróziót és más destruktív geológiai folyamatokat (Van Andel, 1981).

A fentiekre alapozom azt az állításomat, hogy az idő és a történelem puránikus nézete emberszabásúak maradványainak elszórt, ám zavarba ejtő leletanyagára enged következtetni, amelyek közül némelyek anatómiailag modernek, némelyek pedig nem, s amelyek több tíz- vagy akár több százmillió évre nyúlhatnak vissza, s a világ különböző helyein jelenhetnek meg. Továbbá még nagyobb számú, ám hasonlóan zavarba ejtő keverékére következtethetünk a kőeszközöknek és más eszközöknek, amelyek közül némelyek a technikai fejlettség magas szintjét mutatják, mások pedig nem. Az utóbbi 150 év alatt az archeológia és az antropológia berkeiben dolgozók többségének elfogult hozzáállását nézve azt is megjósolhatjuk, hogy a maradványoknak és eszközöknek ezt a bámulatba ejtő elegyét úgy fogják módosítani, hogy az megfeleljen az emberi eredet lineáris-progresszív felfogásának. A nyilvánosságra hozott jelentések figyelmes vizsgálata, amelyet Richard Thompson és én végeztünk el (1993), megerősíti e két jóslatot. A következőkben csak néhány példát idéznék a bizonyítékok teljes tömegéből, amit terjedelmes könyvünkben rendszereztünk. Az itt közölt idézetek azokból a jelentésekből származnak, amelyek az egyes leleteket a legjobban azonosítják. A másutt idézett részletes elemzések és a kiegészítő jelentések (Cremo és Thompson, 1993) erősen alátámasztják azt, hogy ezek a leletek valóban hitelesek és ősiek.

Rovátkolt és faragott pliocén- (Desnoyers, 1863; Laussedat, 1968; Capellini, 1877) és miocén-kori (Garrigou és Filhol, 1968; von Dücker, 1973) emlőscsontokról tettek jelentést. Ezenkívül pliocén- és miocén korabeli rovátkolt csontokról találhatunk további beszámolókat a szélsőségesen szkeptikus de Mortillet részletes áttekintésében is (1883). A tudósok átlyukasztott, pliocén kori cápafogakról (Charlesworth, 1873), mesterien faragott miocén kori kőről (Calvert, 1874) és művészien faragott pliocén korabeli kagylóról is (Stopes, 1881) beszámolnak. Rovátkolt emlőscsontokról tesz említést Moir (1917), ami akár eocén korabeli is lehetett.

Nagyon durva kőeszközök kerültek elő a közép pliocénből (Prestwich, 1892), s még az eocén korból is (Moir, 1927; Breuil, 1910, különösen a 402. o.). Észrevehetjük, hogy ezeknek a felfedezéseknek a legtöbbje a XIX. századból származik, de ilyen eszközöket még mindig találnak. A pliocén korból származó durva kőeszközöket találtak nemrég Pakisztánban (Bunney, 1987), Szibériában (Daniloff és Kopf, 1986) és Indiában (Sankhyan, 1981). Figyelembe véve azt a jelenlegi elméletet, miszerint az eszközkészítő emberszabásúak nem hagyták el eredetüknek afrikai központját egészen körülbelül egymillió évvel ezelőttig, ezek az eszközök némileg rendhagyónak tűnnek, nem is beszélve egy olyan, kavicsból készült eszközről, ami a miocén korból származik Indiából (Prasad, 1982).

Fejlettebb kőeszközök jelentek meg az oligocén kori Európában (Rutot, 1907), Európa miocénjában (Riberio, 1873; Bourgeois, 1873; Verworn, 1905), Ázsia miocénjában (Noetling, 1894) és Dél-Amerika pliocénjában (F. Ameghino, 1908; C. Ameghino, 1915). Észak-Amerikában fejlett kőeszközöket találtak a kaliforniai rétegekben, amelyek kora a pliocéntől a miocénig terjed (Whitney, 1880). Egy érdekes parittyakő, ami legalább pliocén, de lehet, hogy akár eocén korú, Angliában került elő (Moir, 1929, 63. o.).

Fejlettebb műtárgyakról is tettek említést a tudományos és a nem tudományos publikációkban. Ezek között van egy vasköröm, amit devoni homokkőben találtak (Brewster, 1844), egy aranylánc, ami karbonkorszakbeli kőből került elő (Times of London, 1844. jún. 22.), egy vasváza, amit prekambriumi kőben találtak (Scientific American, 1852. jún. 5.), s egy eocén korabeli krétagömb (Melleville, 1862). Egy pliocén korabeli agyagszobor (Wright, 1912, 266-69. o.), krétakori mészkőbe ágyazott fémcsövek (Corliss, 1978, 652-53. o.) és egy rovátkolt fémgömb, ami a prekambriumból származik (Jimison, 1982). Karbon korabeli szénben pedig a következő tárgyakat találták: egy aranylánc (The Morrisonville Times of Illinois, USA, 1891. jún. 11.), művészien faragott kő (Daily News of Omaha, USA, 1897. ápr. 2.), egy vaspohár (Rusch, 1971) és kőtömbökből készült falak (Steiger, 1979, 27. o.).

Anatómiailag modern emberi csontvázak maradványai Európa közép pleisztocénjéből bukkantak fel (Newton, 1895; Bertrand, 1868; de Mortillet, 1883). Ezeket az eseteket Keith kedvezően bírálta el (1928). Más anatómiailag modern emberi maradványok jelentek meg Afrika korai és közép pleisztocénjében (Reck, 1914; L. Leakey, 1960d; Zuckerman, 1954, 310. o.; Patterson és Howells, 1967; Senut, 1981; R. Leakey, 1973), Jáva korai-közép pleisztocénjében (Day és Molleson, 1973), Dél-Amerika korai pleisztocénjében (Hrdlicka, 1912, 319-44. o.), Dél-Amerika pliocénjében (Hrdlicka, 1912, 346. o.; Boman, 1921, 341-42. o.), Anglia pliocénjében (Osborn, 1921, 567-69. o.), Olaszország pliocénjében (Ragazzoni, 1880; Issel, 1868), Franciaország miocénjében és Svájc eocénjében (de Mortillet, 1883, 72. o.), s még Észak-Amerika karbon korában is (The Geologist, 1862). A kaliforniai aranybányákban talált számos felfedezés a pliocén és az eocén közöttre datálható (Whitney, 1880). Ezeknek a csontoknak egy részét kémiai és radiometrikus teszteknek is alávetették, amik a leletek sztratigráfiai helyzete által sugallt koroknál fiatalabb korokat mutattak. De amikor ezeknek a módszereknek a megbízhatatlanságát és gyengeségeit összehasonlítjuk a felfedezők nagyon meggyőző sztratigráfiai megfigyeléseivel, akkor egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy az eredeti kormeghatározásokat el kellene vetni (Cremo és Thompson, 1993, 753-794. o.).

Emberihez hasonló lábnyomokat találtak Észak-Amerika karbonkorszakából (Burroughs, 1938), Közép-Ázsia jurakorszakából (Moscow News, 1983, 4.szám, 10. o.) és Afrika pliocénjéből (M.Leakey, 1979). Kambrium (Meister, 1968) és triász korabeli (Ballou, 1922) cipőnyomokat találtak.

Miközben arról a divatos közfelfogásról beszélünk, hogy az anatómiailag modern emberek a kevésbé fejlett emberszabásúakból alakultak ki a késői pleisztocén során, a tudósok fokozatosan elfogadhatatlannak nyilvánították a meggyőző, de rendhagyó bizonyítékok nagy tömegét, amiket fentebb összegeztünk. Így ez tudóskörökben megvitatásra méltatlanná vált. Richard Thompson és én arra a következtetésre jutottunk (1993), hogy ezeknek a bizonyítékoknak az eltüntetését egy kettős mérce alkalmazásával vitték véghez, amely során az előnyben részesített bizonyítékokat nem vetették alá annak a szélsőségesen szkeptikus vizsgálatnak, amelyen a számukra kedvezőtlen bizonyítékoknak át kellett esnie.

A számos példa közül, amit a régészeti leletek elbírálása során működő, a lineáris-progresszív evolúcióelméletet favorizáló előítéletek működésére idézhetnénk, vegyük most a kaliforniai aranylelőhelyek egyikén talált leletek esetét. A kaliforniai aranyláz idején, amely az 1850-es években kezdődött, a bányászok számos, anatómiailag a modern emberéhez hasonló csontot, valamint fejlett kőeszközt találtak a bányaaknákban, mélyen beágyazódva az aranytartalmú rétegekbe, amelyeket viszont vastag lávafolyamok borítottak (Whitney, 1880). A láva alatti aranylelőhelyek kora 9-55 millió év a modern geológiai jelentések szerint (Slemmons, 1966). Ezekről a leletekről a tudományos világ számára J. D. Whitney, Kalifornia állam geológusa számolt be egy monográfiában, amit a Peabody Természettudományi Múzeum publikált a Harvard Egyetemen. Az általa összegyűjtött bizonyítékok alapján Whitney az emberiség eredetének nem progresszivista elméletét fogadta el – az ősi leletek azt bizonyították, hogy a távoli múltban ugyanolyan emberi lények léteztek, mint a mai ember.

Erre W. H. Holmes (1899, 424. o.) a Smithsoni Intézetből azt válaszolta: "Ha Whitney professzor teljes mértékben értékelné az emberi evolúció manapság elfogadott történetét, valószínűleg habozott volna, hogy nyilvánosságra hozza az általa megalkotott következtetéseket, annak ellenére, hogy meggyőző mennyiségű bizonyítékkal került szembe." Ez a hozzáállás manapság is nagyon jellemző. Egyetemi tankönyvükben Stein és Rowe elismerik, hogy "a tudományos állításokat sohasem fogadhatjuk el abszolútként" (1993, 41. o.). Ugyanakkor nagyon kategorikusan ezt is kijelentik: "Egyesek szerint az emberi lények mindig ugyanolyan módon léteztek, mint ahogy most. Az antropológusok azonban meg vannak róla győződve, hogy az emberek változtak az idő során a változó körülményeknek megfelelően. Egy antropológus feladata többe között az, hogy bizonyítékokat találjon az evolúcióra, s azokat elméletbe foglalja." Meghatározásából adódóan egy antropológusnak látszólag nem is lehet semmilyen más nézete vagy célja. Tartsuk azonban észben, hogy ez a látszólag teljesen vallásmentes, az emberi eredet lineáris-progresszív modellje melletti abszolút elkötelezettség, mélyen a zsidó-keresztény kozmológiában gyökerezhet.

Holmes nagyon nehezen fogadta el például azt a hasonlóságot, ami nagyon ősinek mondott eszközök és a mai indiánok által használt szerszámok között mutatkozott. "Hogyan vehetné bárki is komolyan – vélekedett -, hogy egy tercium korabeli törzsnek az eszközei egy tercium korabeli folyamágyban maradtak fenn, majd – egy mérhetetlenül hosszú időszak elteltével – olyan jó állapotban kerültek a felszínre, mintha újak lettek volna, lelőhelyük pedig egy újkori törzs lakta területen volt, ahol ugyanolyan tárgyakat használtak?" (1899, 451-52. o.) Ezt a hasonlóságot sokféle módon meg lehetne magyarázni, az egyik lehetséges magyarázat azonban az, hogy a ciklikus idő során az emberi lények ugyanabban a földrajzi környezetben ismételten megjelentek ugyanolyan kulturális attribútomokkal. Az a feltételezés, hogy ilyesmi megtörténhetett, mindenképpen megdöbbenti azokat, akik úgy tekintenek az emberi lényre, mint az emberszabásúak hosszú és egyszeri evolúciós fejlődésének jelenlegi eredményére. Annyira abszurdnak fogják találni, hogy ez megakadályozza majd őket abban, hogy bármilyen bizonyítékra úgy tekintsenek, mint ami potenciálisan alátámasztja az emberi történelem ciklikus interpretációját.

Figyelemre méltó azonban, hogy egy meglehetősen nyílt gondolkodású mai archeológus, amikor szembekerült a könyvemben található bizonyítékokkal, az esetek magyarázataként maga vetette fel – bár egy kissé kétkedve – az emberi történelem ciklikus interpretációjának lehetőségét. George F. Carter, aki az észak-amerikai előemberrel kapcsolatos rendhagyó nézeteiről híres, 1994. január 26-án ezt írta nekem: "Ha az ön táblázata a 391. oldalon valóban helyes, akkor a Table Mountainben található eszközöknek minimum 9 millió évesnek kell lenniük. Ezek szerint ön egy másik, egy már letűnt teremtésre s egy azt követő újabb kezdetre gondol? Lehetséges volna, hogy Kalifornia archeológiai története 9 millió évvel később megismétlődött? Vagy az ellenkezője az igaz? A kaliforniaiak 9 millió évvel később lemásolták volna a Table Mountain alatt található eszközöket?"

Pontosan ez az amit én javasolnék: a ciklikus idő során a modern észak-amerikai indiánokéhoz hasonló kultúrával rendelkező emberi lények tényleg megjelentek sok millió évvel ezelőtt Kaliforniában, talán többször is. "Komoly nehézségeim vannak, amikor ezen az érvelési vonalon próbálok haladni" – ismerte el Carter. De ez a nehézség, ami a legtöbb archeológus és antropológus elméjében megjelenik, az idő lineáris-progresszív felfogása iránti ritkán felismert, és még ritkábban megkérdőjelezett tudományos elkötelezettségnek, kulturális beidegződésnek is tulajdonítható. Érdemes lenne ezért a régészeti leleteket más időlencséken, például a puránikus időlencséken keresztül megvizsgálni. Sokan úgy vélekednek majd, hogy javaslatom tökéletes példája annak, hogy milyen következményekkel járhat az, amikor valaki saját szubjektív vallásos elgondolásait a természet objektív tanulmányozásába akarja beépíteni. Jellemző módon reagált erre Jonathan Marks (1994) a Tiltott régészetről írott ismertetőjében: "Azok a próbálkozások, hogy a természeti világot vallásos nézetekkel egyeztessük össze, általában azzal végződnek, hogy kompromisszumot kötünk a természeti világgal."

Amíg azonban a modern antropológia nem bírálja tudatosan felül az időről és a fejlődésről alkotott, burkolt és végső soron vallásos eredetű feltételezéseinek a következményeit, addig félre kéne tennie a mindenre kiterjedő objektivitás iránti igényeit, és nem kellene olyan elhamarkodottan azzal vádolnia másokat, hogy elferdítik a tényeket annak érdekében, hogy vallásos dogmákat támasszanak alá.

Om tat sat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük