Platthy IvánPlatthy IvánMiről is szólt az előző kormányzati ciklusban az állam és az egyházak közt kialakult pénzügyi vita? Miért jár „állami támogatás" az egyházaknak, és az valójában miért nem állami támogatás?

Platthy IvánPlatthy IvánMiről is szólt az előző kormányzati ciklusban az állam és az egyházak közt kialakult pénzügyi vita? Miért jár „állami támogatás" az egyházaknak, és az valójában miért nem állami támogatás? Milyen szerepe lehet az egyházaknak a társadalmi életben, és azt miként lehet elismerni? Mekkora a hozadéka annak, ha az állam együttműködik az egyházakkal? Erről kérdeztük Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkárt, akinek szerepe volt abban, hogy a rendszerváltás után újra létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok a Vatikánnal, illetve szerepe volt a Vatikáni szerződés kialakításában is. A beszélgetés még az egyház és a kormány közti tárgyalások újraindulása előtt készült.

Mi az a négymilliárd forint, amivel az állam tartozik az egyházaknak? (Ennek kifizetésére azóta ígéretet tett a kormány.)

 Az Állami Számvevőszék által kimutatott négymilliárd forint jár az egyházaknak egy utólagos finanszírozással kapcsolatos törvény végső eredményeként. Ha az egyházak lemondtak volna erről a pénzről, akkor az 1997-es vatikáni megállapodás alapján álló törvényes jogukról mondtak volna le. Ebben megtalálható a kiszámítási módszer is.

Az állam nem különböztetheti meg polgárait hitük alapján. Ezért kapják meg az egyházi iskolák az önkormányzati iskoláknak járó állami normatívát is. Az állami normatíva nem feltétlenül fedezi a tényleges bekerülési költséget. Míg egy önkormányzat ki tudja azt egészíteni adó- és egyéb bevételeiből, addig az egyháznak erre nincs lehetősége. Ezért az állam – megint csak az egyenlő elbírálás alapján – kiegészítő támogatást nyújt az egyházi iskoláknak, amit a költségvetés határoz meg előre úgy számolva, hogy megnézik, az előző évben az önkormányzatok által iskoláiknak adott kiegészítésnek mekkora az egy gyerekre számított országos átlaga – a következő évben ezt az összeget kapja minden egyes gyerek után is minden egyházi iskola a normatíva felett, kiegészítő támogatásként.

Mivel azonban ez csak egy előzetes kalkuláció, ezért mikor kiderül, ténylegesen mekkora volt ez a költség, azzal korrigálják az összeget, azaz a különbözetet ki kell fizetnie az államnak (ha a tényleges összeg kisebbnek bizonyul az előre meghatározottnál, akkor az egyházaknak kellene a különbözetet visszafizetniük, de erre még nem volt példa). Ez a pótlólagos kiegészítő támogatás, amit a '97-es, az egyházak hitéleti és közcélú  tevékenységének anyagi feltételeiről szóló törvény szerint egy összegben kell rendezni a költségvetés végrehajtásáról szóló törvény elfogadását követő hónap utolsó napjáig. Tehát az előző évi tényleges bekerülési költség a tervezéshez szükséges, az aktuális év tényleges bekerülési költségét pedig csak a következő évben állapítják meg, és a kettő közötti különbség a pótlólagos kiegészítő támogatás.

A Bajnai-kormány és az egyházak közt a vita a 2008-as kiegészítő támogatások pótlólagos korrigálásáról folyt. A kiegészítő támogatás összegét az említett módon a 2007-es költségvetés határozta meg, azonban 2009-ben, az elszámolás során kiderült, hogy a tényleges költség – az ÁSZ és az egyházak szerint – 4,4 milliárddal több volt, amit pótlólagos kiegészítő támogatásként ki kellene fizetni az intézményfenntartó egyházaknak.

A katolikus egyház például nem is mondhat le egymillió dollárnál nagyobb összegről, csak a Vatikán jóváhagyásával. Miért volt vita, ha a számítási mód benne van a vatikáni szerződésben?

Nem csak a vatikáni szerződésben van benne, hanem még az egyházfinanszírozási törvényben is. A pénzügypolitika abban gondolkodott, hogy hogy lehet lefaragni ebből a pénzből. Kiegészítő normatívát egyébként önkormányzatok is kaphatnak, speciális, például kisebbségi oktatás után. A törvény szerint az egyházaknak azonos finanszírozást kell biztosítani, ha kulturális, szociális és egyéb közfeladatokat látnak el, ez a szektorsemleges finanszírozás elve. Ez akkor teljesül, ha az állam garantálja a normatíva és a tényleges bekerülési költség közti különbözet kifizetését.

Sokan fizetnek tandíjat a magániskolában, és az egyházi iskolákra is ekként tekintenek.

Az alapítványi iskolák is kapnak alapnormatívát, és a szektorsemlegesség elve alapján lehetőségük lenne igényelni kiegészítő normatívát is, csak akkor az egyházakhoz hasonlóan le kellene mondaniuk a tandíj szedéséről. Többségük pedig inkább a tandíjas opciót választja.

Ha az egyházak nem tudnak fenntartani iskolákat, miért segítsen nekik ebben az állam? – teszik fel sokan a kérdést.

Az említett szektorsemleges finanszírozáson túl azért is, mert az egyházak a rendszerváltáskor nem kapták vissza jövedelemtermelő földjeiket, vagyonukat, csupán ingatlanjaik egy részét, hogy elláthassák közfeladataikat. Nekik is, mint mindenki másnak, részleges kártérítés járt államosított vagyonukért. Azután, amit nem kaptak vissza, örökjáradékot állapított meg a vatikáni szerződés, közhasznú tevékenységet folytatói intézményeik után pedig az egyenlő elbírálás és a semlegesség elve szerint kapnak ugyanannyit, mint a hasonló állami, önkormányzati intézmények. Végül pedig, mint a legtöbb helyen a nyugati világban, az adózásban is számos kedvezmény illeti meg őket.

A bevett felekezeteknek a háború előtt egymillió hektár földjük volt, ebből a katolikus egyházé volt 880 ezer hektár. Akkoriban a történelmi egyházak látták el az oktatás 60 százalékát, ez az arány jelenleg 8-10 százalék. A béreket akkor is az állam fizette, de a többit az egyházak, a bevételeikből. Az 1895-ös törvény megkülönböztette a „bevett" felekezeteket, akik közjogi státuszt élveztek a többi, magánjogi státusszal rendelkező felekezettel szemben. Az állam azonban így is fizetett többek között kongruát, azaz fizetéskiegészítést a lelkipásztoroknak.

Sajnos amikor bevezették a normatív finanszírozást, a feladatfinanszírozással járó szakmaiság átkerült a pénzügyminisztérium égisze alá, így a pénzügy mondja meg, ki mennyit kap, és nem a szakma azt, hogy mennyire van szükség. Holott az nem lehetne alku tárgya, hogy mennyit adok és mennyit nem. Az alku tárgyának léte jelenti azt, hogy a normatíva nem fedezi a feladatellátást. Az állam az egyházi oktatás „támogatásával" nem kegyet gyakorol, hanem a kötelezettségét teljesíti, ráadásul azt az egymillió hektár földet is más használja. Azt kell biztosítani, hogy a szabad iskolaválasztás elve ne sérüljön, ha az ember egyházi iskolába adja a gyerekét.

Egyébként a rendszerváltás után az egyházak, hogy ne sérüljön a szabad iskolaválasztás elve, az egyiskolás kistelepüléseken nem igényelték vissza iskoláikat, csak ha kifejezetten kérték őket erre. Ilyen Zalaszabor, Zalaszentlászló, vagy Kübekháza. Hangsúlyozni kell, hogy nem az egyház szeretne iskolát fenntartani, hanem az állampolgár szeretné egyházi iskolába járatni a gyerekét.

Természetesen nem lehet normatív finanszírozással úgy ellátni egy feladatot, ha eddig 35 volt, most meg 21 fős egy osztály. A rezsi ettől még ugyanis ugyanannyi. Siralmas képet kapnánk, ha megnéznénk, hogy hazánk más európai országokhoz képest mennyit fordít oktatásra arányosan. Mindig a gyereknek kell az alapnak lenni, és nem annak, hogy mennyi pénzem van rá. Alkotmányos jog és kötelezettség teljesítése kapcsán, mint a tankötelezettség, a gyerek nem lehet alku tárgya a jogállamban.

A szociális gondoskodásban is partnereket kell találjon az állam, ilyenek például az ápolórendek, egyházi kórházak – egyébként 13 egyház van jelen a szociális szférában. De ugyanez a helyzet a kultúra- és a hagyományápolás esetében.

A vita abból adódott, hogy az összevont összegbe ki mit számolt bele: mennyi óvodást, iskolást. Az alapnormatíva sok kis normatívából áll össze. Volt, aki a fejlesztést is beleszámolta, volt, aki nem. Én csak a működési költségeket számítanám bele az alap- és a kiegészítő normatívába, a fejlesztést pedig külön jogcímen biztosítanám az egyházaknak. A fejlesztésekben is a szektorsemlegesség alapján kellene eljárni. Mi régen csináltunk a költségvetésben ilyen jogcímeket, a felekezetek pedig olyan arányban tudtak pályázni az összegből, amilyen arányban jelen voltak az adott területen. Ha volt egymilliárd forint az ország iskoláinak rekonstrukciójára, akkor az összegből a katolikus egyház kb. 60 százalékot pályázhatott meg, ha az egyházi iskolák 60 százalékát tartotta fenn. Ugyanakkor például a Szent István-bazilika vagy a Dohány utcai zsinagóga külön címzett támogatást kapott. Az egyházak korábban az adófizető állampolgárok jóvoltából az szja egy százalékának 60 százalékát használták fel az összegnek, a többit arányosan osztották el közöttük. Azt is kimondhatná az állam, hogy az szja-bevétel mindenkori egy százaléka az egyházakat illeti, nem csak a felajánlások. A maradék pedig pályázható lehetne uniós és egyéb pályázatok önrész-kiegészítésére. Szükséges lenne az egyházak részére is önhiki-re, ahogy az az önkormányzatok rendelkezésére áll, és ahogy a kisebbségi iskolák is nyerhetnek támogatást egy intervenciós alapból, ha túl kevés gyerek jelentkezik hozzájuk.

Sokszor van szó arról, hogy az egyházak mennyit kapnak az államtól, de az egyházak befizetéseiről, illetve hogy mennyit hoznak ki a kapott pénzből, arról ritkán esik szó.

1996-ban megkértem egy kollégámat, hogy nézze meg a KSH-nál, milyen az egyházak adófizető morálja, hiszen több tízezer embert foglalkoztatnak, és számos jogcímen fizetnek adót. Akkor hatmilliárd forintot fizettek be a központi költségvetésbe, miközben 7-8 milliárdot fizettek ki nekik. Kvázi majdnem visszakapta mindazt az állambácsi, amit adott. A hatmilliárdos befizetés azt jelenti, hogy minimum 20-30 milliárddal gazdálkodtak az egyházak. Az állam által az egyházaknak kifizetett pénznek rettenetes mozgósító ereje volt, mert testvéregyházi, nemzetközi kapcsolataikon keresztül az egyházak egy állami forint mellé több másikat fel tudtak mutatni. Nyilván ma már nem kapnak annyit, sőt ők támogatnak például határon túli közösségeket. Az egyházaknak nem voltak adófizetési elmaradásaik. Ezért nem értem, miért gondolják sokan, hogy az egyházak fölöslegesen finanszírozott szervezetek.

Győrben, Marcalvárosban egy egész lakótelepet az egyházi fenntartású Apor Vilmos Művelődési és Szociális Központ látja el: van benne templom, temető, rendház, óvoda, általános iskola, középiskola, kollégium, szociális otthon. Hajdúdorogon nem volt gimnázium negyven évig, ma korszerű görög katolikus óvoda, általános iskola, szakközépiskola, gimnázium és kollégium van. Mindegy, hogy ez önkormányzati vagy görög katolikus, a lényeg, hogy van. De a település 90 százaléka amúgy is görög katolikus. Aszódon az evangélikus egyház nem kérte vissza a régi gimnáziumot, hanem az árából és az ahhoz hozzátett forintokból fölépített egy másik, korszerű gimnáziumot. Pécs sosem volt református szellemi központ, de van ott egy kiváló református gimnázium és kollégium. Általában a települések telekkel járult hozzá mindehhez, mivel az intézmények a javára vannak. A tihanyi bencés apátság a rendszerváltáskor pocsék állapotban volt, de Korzenszky Richárd perjelnek köszönhetően ma kulturális központ, amihez az állami pénzek is hozzájárultak, amihez aztán a bencések hozzátették a magukét.

Az egyházaknak olyan kapcsolatrendszerük van, amit egy állam sosem fog tudni kialakítani. Hodászon a görög katolikus cigánypasztorációs misszió sosem jöhetett volna létre holland segítség nélkül. Az egyházak csodákra képesek a testvérgyülekezetekkel karöltve, amit ki kellene használni a mindenkori hatalomnak, segítve, támogatva őket, párbeszédet folytatva velük.

Pár hónapja vita volt arról, hogy Balog Zoltán államtitkár azt nyilatkozta, hogy sokkal több egyházi fenntartású, cigányoknak szóló általános iskolára lenne szükség.

Balog Zoltán az élethez áll közelebb. Hodászon Gelsei Gábor görög katolikus parókus a helyi cigányság igényeinek megfelelően épített nekik templomot, közösségi házat, cigányóvodát. Persze vannak ott magyarok is, de mindezt a cigányok kérték, maguknak. Ha a cigányok együtt szeretnék elérni ugyanazt a színvonalat, mint a többség, ezt támogatni kell. A közel 100 százalékban cigányok lakta Alsószentmártonban a római katolikus plébános csinált iskolát, óvodát az ottaniaknak. Mindig az a kérdés, hogy a helyi közösségnek mi a legmegfelelőbb a megfelelő műveltségi szint, szaktudás megszerzéséhez. Ez nem szegregáció, hanem a valóságot figyelembe vevő cselekvés. Az egyházak egyébként a cigányság vallásosságára is építhetnek.

Nagy felháborodás szokott lenni amiatt is, hogy nem adóztatják meg a perselypénzt, és nem kell vele tételesen elszámolni.

Valamikor egy falu ellátta a papját, a már említett szolgálati föld és stólapénz biztosította a pap megélhetését. Ahol viszont szórvány van, vagy nincs annyi hívő, ott ebből nem lehetett és ma sem lehet ellátni a lelkipásztori feladatokat. Ezért az egyházmegyék koordinálják ezeket a bevételeket, azaz egy részüket újraosztják. Ezt még megadóztatni nem tisztességes dolog. Nem tudni, hogy ez mikor mennyi. Minden egyes forintot nem tudnak elkönyvelni, amit bedobnak a perselybe, nincs annyi munkaerő sem. Az állam és az egyház mellérendelt viszonyban van, az egyháznak vannak belső törvényei, amibe nem szerencsés beleszólni. Egyébként minek adóztassunk meg egy adózott pénzből fizetett adományt? Ezt sehol nem adóztatják meg.

Az egyházakkal mindig folyamatos párbeszédet kell folytatni, minden társadalompolitikai témában, kivéve a pártpolitikát. Azt a paragrafust pedig, ami kimondja az egyház és az állam szétválasztását, kiegészíteném azzal, hogy ez nem zárja ki az együttműködést. Ahogy az Európai Unió egyik alapdokumentuma mondja: az unió rendszeres, nyílt párbeszédre törekszik az egyházakkal. Állami részről ezt a mindenkori miniszterelnöki hivatalból koordinálnák, mert az egyházak sokrétű tevékenysége több tárca feladatait is lefedik. És ha már itt az EU-elnökség, lehetne csinálni egy EU-s dokumentációs és koordinációs központot Budapesten, ami koordinálja az unió és az egyházak közti párbeszédet.

Magyar Kurír/Szilvay Gergely

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük