Oktatásügyi Tripartitum?
6 perc olvasás
A minap írtunk arról, hogy a bizonytalan oktatáspolitika felér a gyermekek életével való kísérletezéssel (http://euroastra.hu/node/54078 ). Még szinte ki sem hűltek a bitek az említett írás alatt, amikor újabb nagy ötlettel állt elő az oktatáspolitika. Bár, nem is annyira új ötlettel, mivel egyes részleteit már korábban megszellőztették. Feltehetőleg letesztelni, és egyben kicsit ki is fárasztani a közvéleményt. Mind a szülőkét, mind a tanulókét. S persze nem utolsó sorban a különböző intézményekben dolgozó tanárokét is. Annak ellenére, hogy a jelenlegi röghöz kötési ötlet inkább a diákságot, mint a tanárokat érinti. Noha nem lehetne azt állítani, hogy a felsőoktatásba jelentkezők létszámának csökkenésével ne lennének érintve az ott dolgozó tanárok, adminisztrátorok.
A minap írtunk arról, hogy a bizonytalan oktatáspolitika felér a gyermekek életével való kísérletezéssel (http://euroastra.hu/node/54078 ). Még szinte ki sem hűltek a bitek az említett írás alatt, amikor újabb nagy ötlettel állt elő az oktatáspolitika. Bár, nem is annyira új ötlettel, mivel egyes részleteit már korábban megszellőztették. Feltehetőleg letesztelni, és egyben kicsit ki is fárasztani a közvéleményt. Mind a szülőkét, mind a tanulókét. S persze nem utolsó sorban a különböző intézményekben dolgozó tanárokét is. Annak ellenére, hogy a jelenlegi röghöz kötési ötlet inkább a diákságot, mint a tanárokat érinti. Noha nem lehetne azt állítani, hogy a felsőoktatásba jelentkezők létszámának csökkenésével ne lennének érintve az ott dolgozó tanárok, adminisztrátorok.
Az Origo-n közzétett legújabb ötlet alapján különböző szakokon különböző mértékű lenne az az itthon töltött idő, mellyel a diplomás az oktatás-, és gazdaságpolitikai elképzelők szerint leróná kegyeletét a felsőfokú képzés maradványai előtt. Mert az is nyilvánvaló, hogy amennyiben a kasztosítás jegyében csak bizonyos szakokon szállna be az állam a képzésbe, és másokon teljesen kivonulna, az egyben azt is jelentené, hogy a gazdagabb családok gyermekei minden további nélkül tanulhatnának tovább. Míg mások maradhatnak a kaptafánál a személyes készségek és képességek ellenére. Még azt sem mondhatjuk, hogy ez egy vadonatúj megoldás lenne a történelemben. Végső soron a középkor oktatáspolitikája is kicsit hasonlóan működött. Egyedüli kitörési pontként gyakorlatilag csak az egyházi síneket hagyva meg a szegényebb, de tehetséges diákok számára. A múlt század elejére ennek a vonalnak a vonzereje sokat erodálódott, és maradt az a megoldás sokak előtt, hogy más országokban keresték meg a képzésükhöz szükséges lehetőségeket. Önmagában egyébként ez sem minden előzetes minta nélküli megoldás, mivel a céhes szakmunkásképzés beépített gyakorlata volt a vándorló céhlegény, aki idegen helyeken pallérozta általános ismereteit, például nyelvtudását, éppen úgy, mint a szigorúan vett szakma művelését.
Az azonban, hogy tehetséges honfiaink közül számosak más országok egyetemén, művészeti képzésében és gazdaságában kerestek tartós boldogulást, nem biztos, hogy az ország össztehetségindexének növekedését jelentette. Bár kétségtelenül belterjesebbé, ha nem is okosabbá tette az úri osztályt. Amennyiben a röghöz kötési kedv nem lanyhul, és a kasztosítási vágy sem csökken, akkor valami hasonló folyamatoknak lehet az ország az elszenvedője. Az igazán tehetséges, de az anyagiakban nem dúskáló fiatal esetleg más ország egyetemi kutatóműhelyében fog értelmiséggé érni, és tehetségét sem e gazdasági lángoktól ölelt kis ország határain belül fogja kamatoztatni. Nem csökkentve természetesen az, akár dinasztikussá váló értelmiségi családok befolyását, de csökkentve az ország általános innovációs képességét. Így a gazdasági elit lehet, hogy elégedett lesz, és békésen pöfékelhet Pató Pál úr pipájából, de az ország egészét mégis veszteségek fogják érni. A gazdasági és tudományos haladásban egyaránt.
Az, hogy amennyiben egy társadalom jelentős beruházást visz véghez egy diplomás képzése terén, akkor természetesen lehet nagyon szimpatikus elvárás, hogy annak hozadékából, a tudás kamataiból részesülni szeretne. Azonban ezt aligha a zsebmetsző pallosjog szolgálja jobban. Ahhoz képest semmiképpen, ha az illető diplomást a szakmájában motiváló és megélhetést is biztosító munkahellyel igyekszünk megtartani az országban, illetve visszacsábítani egy külföldön töltött tanulóidőszak után. Márpedig a fenyegetettség biztosan nem egy jelentős motiváló tényező, ha van alternatív megoldás. Mely alternatívák legdrasztikusabbja, ha a diplomás eltávozása után csak nyugdíjasként lép ismét szülőországa földjére. Mert mi más választást hagyna az, ha hazatérését csak jelentős pénzbeli adomány lerovása után foganatosíthatja. Bár elég érdekes kihívás lehet az is, ha a bér-kommandók vélt mintájára oklevél-kommandók szerveződnek majd. Ezek vélhetőleg nyomába szegődnek a külföldön munkát vállaló diplomásnak, és behajtják rajta a diploma árát. Szinte láthatja lelki szemei előtt az ilyen híreket olvasó, amint vezető politikusaink vezetésével lopakodnak a diplomás, külföldön esetleg tanszéket vezető, míg itthon legfeljebb potenciális munkanélküli hazánk fiának és kiverik belőle a diploma árát.
Azért vélhetőleg ez nem fog bekövetkezni, még akkor sem, ha a jelenlegi oktatáspolitikusok a koruk okán esetleg még láthatták a „Bosszúállók" különböző kalandjait mutató szovjet filmek sorozatát. Az azonban furcsa szemlélet, hogy a szellemi munkát annyira serkentő motivációt a fenyegetésben, főleg a hazajövetel esetén manifesztáló fenyegetésben látják megtalálni és nem az értelmiséget is sújtó munkanélküliség csökkentésében. Mert a félelemre, röghöz kötésre alapozott munkáról Rejtő Jenő juthat eszünkbe. Nem csak halálának körülményei, hanem írásai okán is: „Viszont utak kellenek, és ide a pokolba igazán nem jönnek napszámosok, különösen ingyen nem, még akkor sem, ha durva bánásmódban és rossz kosztban részesítik őket." (A pokol zsoldosai).
Simay Endre István
Kapcsolódó linkek:
http://www.origo.hu/itthon/20110916-kritizalja-a-fidesz-hoffmann-roghozkotesi-javaslatat.html
