A nemzeti önazonosság több mint két évszázada a hazai közgondolkodás meghatározó témája, amelyet számos műalkotás dolgozott fel. A Műcsarnok legújabb kiállításán nem a nemzeti identitás, a nemzeti sors klasszikus kérdésének művészeti illusztrációit láthatjuk, hanem arról kaphatunk képet, hogyan jelennek meg az erre adható válaszok a képzőművészetben. Mi a magyar most?

A nemzeti önazonosság több mint két évszázada a hazai közgondolkodás meghatározó témája, amelyet számos műalkotás dolgozott fel. A Műcsarnok legújabb kiállításán nem a nemzeti identitás, a nemzeti sors klasszikus kérdésének művészeti illusztrációit láthatjuk, hanem arról kaphatunk képet, hogyan jelennek meg az erre adható válaszok a képzőművészetben. Mi a magyar most?

Mintegy másfél évvel ezelőtt kezdtem el gondolkodni ezen a kiállításon – mondta el Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója. A kiindul pont az volt, hogy az a szekértábor logika, lövészárok rendszer, ami mindennapjainkat meghatározza, hogyan dolgozható föl, mit kezdenek ezzel a művészek? Hamar kiderült, hogy az a megosztottság, ami ma tapasztalható, szinte semmi ahhoz képest, ami a harmincas években volt. Ez a kiállítás egyfajta kaleidoszkóp abból, ami a kortárs képzőművészetben idehaza van. Központi gondolata már nem a megosztottság, szimbóluma nem a lövészárok. Sok munka született, ami ezzel foglalkozik, de azok többsége nem felel meg az elvárt esztétikai színvonalnak. Nem jöhettek számításba a sztereotípiák sem, mint például a magyar pesszimizmus, melyről valóban híresek vagyunk. Végül azért lett a paprika a kiállítás központi motívuma, mert a munkák zöme kifejezetten ironikus, sőt csípős hangvételű.

Némileg ellentmond ennek a megfogalmazásnak, hogy a bejáratnál vetített fényjáték fogadja a látogatót, melynek kitalálói, megtervezői kétségtelenül magyarok, de a jelenségnek a témához ennél több kapcsolata nehezen fedezhető fel. Akinek kedve van, elnézegetheti egy ideig a villódzó fényeket, melyek éppúgy nem tekinthetők nemzeti hagyománynak, mint ahogyan az 1990-ben visszanyert demokrácia, az Európai Unióhoz való csatlakozás, majd a gazdasági válság által felvetett társadalmi kérdésekre adott válaszoknak sem. Belemagyarázni persze mindenbe lehet valamit.

Az első teremben látható rész címe. Legendák. Ezek a magyarsághoz kapcsolódó, részben valós, részben mondabeli alakokhoz fűződő történeteket jelenítenek meg. A legtöbb nép közösségi emlékezetében fellelhetők az ősi múlt tudományos szempontból tisztázatlan, de széles körben ható hősei, a valóságtól bátran elrugaszkodó történetei. A középkori krónikások többsége az eredetmondákat, a hitet adó, példamutató csodás történeteket ugyanúgy fontosnak tartotta rögzíteni, mint kortársaik viselt dolgait. A mitológiai vagy történelmi alakokhoz kapcsolódó legendák ilyen módon – a tradíció valós vagy irodalmi elemeként – a mai magyar identitást is sok esetben befolyásolják.

A következő műtárgy csoport az Örökségek nevet viseli. A magyar önazonosság, a magyar sors, mint probléma mindenekelőtt szövegek révén hagyományozódott ránk. Az István király intelmeitől napjaink szépirodalmáig megrajzolható ív szinte befogadhatatlanul nagy. A magyar karakterről született írások jelentős része jól szemlélteti az egyes korszakok kulturális és társadalmi elitjének széles körben ható, esetenként politikai programokba is beépült gondolkodásmódját. A szövegekben szinte kezdettől fogva tetten érhető a „magyar kiválasztottság" és az ebből következő felelősség ideája. Az itt elhelyezett idézetek olyan, már nem élő szerzőktől származnak, akik számára a kérdéssel való számvetés magától értetődő volt. Ilyeneket találunk: „Nálunk nincs ügy, amely a nemzeté volna, nálunk a legszentebb ügy is csak pártügy lehet." Nagyot téved, aki a szerzőt a közelmúlt politikusai között keresi. Ez a mondás Kossuth Lajostól származik!

Egy újabb teremben az előítéletekkel szembesül a látogató. Az előítélet kifejezést ebben a perspektívában a magyar jellegről bennünk élő – többnyire túlzásokon alapuló, leegyszerűsítő – készen kapott gondolati kép értelmében használjuk. Sztereotípia, hogy a magyarok zárkózottak, bánatosak, elszántak és megveszekedett lázadók, de ezek ellentéte is széles körben ható előítélet, sőt az ellentétek maguk is, például a sírva vigadás. Egy-egy motívum is képes sztereotipikussá válni, mint például a paprika, amely a magyar ember csípős nyelvére is utal. A tipizálást előtérbe helyező művészeti irányzatok munkáiban – amennyiben az ideológiai-politikai befolyás nem írta azt felül, mint a szocialista realizmus esetében – az előálló sémák gyakorta váltak illusztratív tartalmi elemmé.

A közösségekben fellelhető társadalmi szerepek alapja végső soron az adott közösség, esetünkben a ma élő magyarok értékrendje. Ilyen módon árulkodó, hogy miféle hőseink vannak ma, milyen szerep-toposzok rögzülnek a kisebb és nagyobb közösségekben. Jelentősen befolyásolja az is a szerepek értékét, hogy milyen azonosulási lehetőségeket kínál a virtuális világ (televízió, internet, film), amely folyamatosan bemutatja és újrateremti számunkra a mai héroszokat. A megfeleltethetőség nem mindig egyértelmű, néha pedig nem is lehetséges – előfordul, hogy torznak vagy hamisnak érezzük a virtuálisan megképződő társadalmi szerepeket. A művészet elsősorban erre reflektál, de ezen keresztül a társadalmi értékrend aránytalanságaira, a mindennapok igazságtalanságaira és a társadalom margójára szorultak helyzetére is. Egyfajta kritikusi pozíció ez – az itt kiállító művészek esetében sok iróniával és öniróniával.

Van egy terem, ahol a falakon nem műalkotások sorakoznak. Televíziós képernyők segítségével napjaink ismert személyiségei szólnak hozzánk és mondják el véleményüket. A kiállítás teljessége, a témaválasztás szempontjából ez tökéletesen el is fogadható. Itt szinte megfogható közelségbe kerülnek az ellentétek. Keleti és nyugati, kuruc és labanc, népi és urbánus – évszázadok óta jól leírhatók a mindenkori magyar társadalmat feszítő (nem egyszer szétszakító) ellentétek. A kétosztatúságnak nem pusztán értékrendbeli, hanem mentalitásbeli alapja is van – ahogyan azt a nagy magyar költők, Arany, Ady, Babits és Kosztolányi oly érzékletesen megírták. E szerint a hírhedt magyar pesszimizmus eredője nem a csüggedés, hanem a lélek belső vívódása.

Az ellentétek feszültségéből fakadó lázító erő, amelyet a művészet sokkalta intenzívebb formában közvetít, mint ahogyan azt az egyes ember képes lehet átélni: a művészek tolmácsolásában egyenesen „halálosnak", gyötrelmekkel telinek érződik a magyar levegő. A kettősségek nemcsak az egyes ember, a művész lelkét feszítik szét, hanem áthatják a hétköznapokat is. A politika és a kultúra területén egyaránt elviselhetetlen ellentéteket látunk, számos döntés és értékválasztás egy sajátosan magyar szekértábor-logikáról árulkodik. Mintha örökösen lövészárkokba lennénk beszorítva. A kortárs művek az ábrázolás sötétségébe beleszövik az irónia hol színe-váltó, hol harsány tónusait is, melyek révén könnyebben tudunk akár nevetni is önmagunkon.

Azt, hogy miképpen viszonyulunk a morális értékekhez, milyen normákat követünk, döntően az identitásaink határozzák meg. Közösségi identitásunk alapja a nemzeti önazonosság, amely a közös hagyomány, emlékezet, szimbólumrendszer, nyelv révén alakítja normáinkat és viselkedési mintáinkat. Természetes, hogy ennek az óriási adománynak csak egy kis részét használjuk, s ebből a szempontból például különbözik a külhoni magyar, a magyarországi zsidó vagy a magyarországi cigány nemzeti önazonossága – a kettős vagy többes kötődés a magyar nemzeti identitás alapvető megnyilvánulási módja, vagyis a magyarság ilyen értelemben nem etnikai kérdés – de az összetartozás érzésének alapja sokkal szélesebb, mint amelyre a különbözőségek visszavezethetők.

A témával foglalkozó klasszikus tanulmányok, irodalmi és képzőművészeti alkotások jellemző koncepciója szerint a magyar sorsban Kelet és Nyugat találkozik, így az egyfajta állandó keresztúton állás. Az itt kiállított kortárs művek többsége nem pusztán kritikusan viszonyul ehhez a modern hagyományhoz, hanem más viszonyítási pontokat is megjelöl: földrajzi helyeket, épületeket, szokásokat, színeket, toposzokat. Mindeközben konokul ragaszkodik a saját múlthoz, saját elvekhez, saját szimbólumokhoz.

A Műcsarnok legújabb kiállítása 2012. október 14-ig tekinthető meg, a tárlathoz kapcsolódó nagyszámú kísérőprogram között helyet kap egy nemzetközi konferencia is, amely a környező országokban élő nemzetek szemszögéből tárgyalja a témát.

www.mucsarnok.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük