„Black is beautiful", a fekete szép – jut először a néző eszébe a hatvanas évek Amerikájának híres jelmondata és mindjárt át is alakítja: a kövér szép! Egy héttel korábban ugyanitt, a Szépművészeti Múzeumban, a Klimt kiállítás megnyitóján hangzott el ennek a párja: „A meztelen igazság szép". Az állítást most megerősítve látjuk, persze kell hozzá egy olyan művész, mint Fernando Botero.

 

„Black is beautiful", a fekete szép – jut először a néző eszébe a hatvanas évek Amerikájának híres jelmondata és mindjárt át is alakítja: a kövér szép! Egy héttel korábban ugyanitt, a Szépművészeti Múzeumban, a Klimt kiállítás megnyitóján hangzott el ennek a párja: „A meztelen igazság szép". Az állítást most megerősítve látjuk, persze kell hozzá egy olyan művész, mint Fernando Botero.

 A kolumbiai születésű kortárs művész, Fernando Botero munkáit mutatatja be a Szépművészeti Múzeum legújabb kiállítása. A népszerű alkotó műveivel első alkalommal találkozhat a magyar közönség önálló kiállításon: a közel hatvan, javarészt nagyformátumú olajfestmény és szobor átfogó képet ad a művész elmúlt húsz évének munkásságából. Az 1932-ben született, kalandos életű és rendkívül termékeny művész most bemutatott alkotásai bepillantást engednek Botero sajátságos világába, amely monumentalitásra és időtlenségre törekszik. Egyben elkalauzolja a látogatókat Latin-Amerika élettől duzzadó, színpompás vidékeire is.

 Ünnepnapja ez a Szépművészeti Múzeumnak, mondta el a megnyitón dr. Baán László, a múzeum főigazgatója. Olyan kortárs, világhírű művész munkáit láthatjuk, aki máris igazi klasszikussá érett. Szerte a világon becses darabokként őrzik alkotásait. Modern, de mégis erős kapcsolódása van a tradícióhoz. Ennek érzékeltetésére a múzeum – saját gyűjteményéből – „ott felejtett" néhány művet régi mesterektől, a Botero-képek között. Ezek a „becsempészett" festmények segítenek abban, hogy a látogatók jobban megértsék Botero humorát, egyúttal hidat emelnek régi és új között, ezáltal értelmezik és érthetővé teszik a művész nyelvezetét.

 Ott van mindjárt az a gyönyörű „Ádám és Éva" kép-pár, mely Dürer képi világát is megidézi és most, szinte bizonyítékul szolgál. Botero művészete hosszú ideig formálódott, míg végül eljutott a forma érzékiségét dicsőítő sajátos nyelvezetig. Tevékenységével egészen bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a klasszikus itáliai hagyományokon alapuló figurális művészet új értelmet nyerjen, mindemellett felfedezte, hogy a latin-amerikai jellegzetességek mítoszteremtő erővel bírnak. A kiállítás másfelől rámutat arra is, hogy a kolumbiai művész miképpen merít ihletet és fejezi ki tiszteletét a nagynevű európai mesterek előtt.

Kitartó munkával, valamint különféle forrásokból és személyes élményekből táplálkozó, kiterjedt és eredeti nyelvezettel, a valódival párhuzamos világot teremtett. E világ meghatározó elemei a dús idomú, befelé figyelő, egyszerre abszurd és szeretetre méltó alakok; a nagyméretű és ízpompás csendéletek; a váratlan helyszínek és lehetetlen szituációk, melyeket egyfajta költőiség, nosztalgia vagy irónia leng körbe. Az ő világa ugyanabban a Dél-Amerikában gyökerezik, mint Gabriel Garcia Márquez-é, akinek a művészetére gyakran használjuk a „mágikus realizmus" kifejezést. Ugyanilyen mágikus realista módon szemléli a világot Botero is. Nála egyszerre van jelen a realitás és az érzékfelettiség, mágia, varázslat, ami megragadja a szemlélőt.

 Ez a különleges egysége érzéknek és érzék felettinek, ez a színes ünnepe az életnek jellemző leginkább az ő művészetére. Ezért van nagy sikere bárhol a világon, ahol bemutatkozik és lesz valószínűleg ugyancsak sikeres Budapesten is. Optimizmusának és életigenlésének ad hangot a művei révén; dicsőíti a gazdagságot, a formát, a látást és a tapintást, magasztalja a nyugalmat és a monumentalitást. Ráérez, hogy a művészet a képzelet és az átélt élmények menedéke, de egyúttal tanúbizonyságot is tesz a barbarizmus ellen, és emlékeztet rá, hogy az élet gyönyörűsége múlandó. Botero, bár mindvégig hű maradt hazája hagyományaihoz, mégis univerzális művészként teljesedett ki.

 Nem kronologikus kiállítást látunk – hívta fel a figyelmet a kiállítás kurátora, Dragon Zoltán művészettörténész. Az 53 kép és az öt szobor az elmúlt húsz év munkáiból ad válogatást, inkább tematikusnak nevezhető. Bizonyos témákat előnyben részesít és vannak, amiket háttérbe szorít. Ez utóbbiak közé tartoznak például a csendéletek és a tájképek. Miért? Mert ez a kiállítás egy játék, a játékosságra épül! Bennük a festmények magukért beszélnek, de olyan környezetben, ami a klasszikus kiállításoknak felel meg. Az egész négy teremben helyezkedik el, témánkét elkülönítve.

 A festmények témájuk alapján több csoportba oszthatók: csendéletek, parafrázisok, a latin-amerikai élet helyszínei és eseményei: jellegzetes kolumbiai tájak, a színes házakkal tarkított utcák forgataga, cirkusz, bikaviadalok arénái. A kiállítás rendezése mégis szakít a kizárólag tematika köré épülő koncepcióval és a kolumbiai mester festészetének előképeire is fókuszálni. Láthatjuk az emberi gyarlóság különböző megnyilvánulásait és láthatjuk a hétköznapi életet. Így együtt, az egész rendkívüli élmény, de humorérzék kell hozzá. A képekről jókedv, vidámság árad.

A kiállítás talán legjellegzetesebb része az első, a parafrázisokat bemutató szakasz: ismert festmények – jelen esetben pl. Velázquez Margarita Teresa infánsnőjének portréja, vagy Van Eyck Arnolfini házaspárjának – újrafogalmazása. Botero festészetének sajátossága, hogy e művek számot adnak az őt ért megannyi művészeti hatásról, amelyet ő a maga esztétikai rendszerében előbb ötvözött, majd újraértelmezett. Botero csendéleteit, parafrázisait, a mindennapok eseményeinek helyszínt adó színes utcákat, házakat, arénákat és cirkuszokat kerekded és buja formák, jellegzetesen egyszerű, ám mégis kifejező alakok, emberek, állatok és tárgyak uralják.

 A mester személyesen is jelen volt a megnyitón és festményeihez élvezetes magyarázatokat fűzött. A régi művek „szembetalálkozását" saját műveivel rendkívül hasznos gondolatnak nevezte. Segítségükkel nyilvánvaló lesz, hogy a művészek mindig ugyanazzal foglalkoznak. Ugyanazt fejezik ki, de a saját eszközeikkel. Azért viszont, hogy ezt megtehessék, folyamatosan tanulni kell a régi mesterektől. Gyakran megkérdezik tőlem – mondta – hogy miért ilyen tömegszerű alakokat formázok? Éveken keresztül éltem Firenzében, csodáltam a híres műveket. Ekkor szilárdult meg bennem, hogy mindenkinek meg kell találni a saját eszközeit!

A volumenitást, a tömeget nagyon fontosnak tartom. A XX. század ugyan nem erről szólt, a lapos, sovány irányba haladt, de nekem el kellett fogadnom, hogy engem a tömeg vonz. Ezért én a volumen, a tömeg művészének tartom magam. Én így érzékelem a világot. Nem festek modell után. Ha látok egy narancsot, inkább megeszem és majd csak később festem meg. Nem engedem, hogy a narancs valóságos formája, megjelenése korlátozzon engem. Nem célom, hogy metafizikai gondolatokat közvetítsek. A vágyam csak egy: festőnek lenni! A témákhoz úgy közelítek, mint festő, nem pedig úgy, mint elemző, filozófus vagy pszichoanalitikus. A világról és az életről sem kívánok mély érzelmeket közvetíteni. Ecsetemmel úgy alkotok, mintha csak gyümölcsöket festenék.

Botero műveinek kulcsa az egységesség: a mester úgy közli a külvilágról és annak egy-egy jelenségéről alkotott elképzelését, hogy azt a lehető legegyszerűbben, sokszor statikusan és érzelmi kitörésektől mentesen, a legalapvetőbb gesztusokon keresztül mutatja be. Azt tartja: fontos, hogy egy festő úgy alkosson, hogy az egész világon érthető legyen, ne csak a saját környezetében. Vásznain gyakran jelennek meg szülővárosa, Medelin jellegzetes figurái: a dolgára siető ember, az anya és gyerek, a rendőr, az ablakon kinéző háziasszony. A háttérben a hegyek, hol tiszta, hol fátyolos körvonalai.

 Két terem képeit egy közös motívum, a gitár fogja össze. A hangszer szinte elválaszthatatlan Dél-Amerikától, jó kifejezője az ottani életérzésnek, ezért gyakran tűnik fel Botero képein is. Pont a gitár festésekor – amikor egy részletet aprólékosan kívánt megjeleníteni – vette észre, hogy az eltúlzott arányok mennyire kihangsúlyozzák egymást. Így lett a gitár teste szokatlanul nagy és vezetett el a tömeg, a monumentalitás ábrázolásához. Azóta a nagy tömegekről lehet őt tévedhetetlenül felismerni és lett családnevéből jelző. New Yorkban a ma már a „botero" a kövér ember neve. Nézd azt a boterot mondják! Hát mi ez, ha nem a klasszikussá válás?

Egy igazi művész szakadatlanul keresi önmagát, legjobb kifejezési eszközeit. Botero 1973-74-ben teljesen leállt a festészettel és csak szobrokat készített. Szobrai ugyanakkor a háromdimenziós térbe kilépő festményalakok, amelyeken a kerekdedség monumentalitássá lényegül. Ugyanakkor szobrászként sem szakított azzal a felfogással, hogy visszanyúljon régebbi korok mestereinek témáihoz, ábrázolásaihoz. Korábban, őelőtte már nagyon sokan feldolgozták a mitológiai eseményt, a híres történetet: Európa elrablását. Ahogyan Zeusz bika képében megjelenve ragadja magával szerelme tárgyát.

 A budapesti kiállításon ez a motívum két feldolgozásban is látható, a művész szobrot is, képet is készített belőle. Egyetlen pici teremben helyezték el mindkettőt, így bárkinek módjában áll összehasonlítani, elmélyedni a kétféle alkotásmód különlegességében. A játékosságot fokozza, hogy egy szomszédos teremben a szervezők „színházat" rendeztek be. A képeken látható jellegzetes figurák kivágott, színes papírmásait rendezgethetjük kedvünkre – mint egy bábszínházban, le is rajzolhatjuk, le is fényképezhetjük saját boteronkat. Mivel ez a kiállítás valamivel tovább lesz nyitva, mint a Klimt, a Szépművészeti Múzeum ezzel a valóban emlékezetes tárlattal köszön el az átalakítás idejére közönségétől.

http://www.szepmuveszeti.hu/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük