Révay András: Kiállítás, meglepetésekkel

 Szobrokból és fényképekből nyílt kiállítás a budai Várban, a Nemzeti Táncszínház épületében található Kerengő Galériában. A rendezvény különlegességét fokozza, hogy az alkotót hazai kulturális életünkben egészen más minőségben ismerjük.

 Szobrokból és fényképekből nyílt kiállítás a budai Várban, a Nemzeti Táncszínház épületében található Kerengő Galériában. A rendezvény különlegességét fokozza, hogy az alkotót hazai kulturális életünkben egészen más minőségben ismerjük.

Valamennyi kép és szobor ugyanazon kéz munkájának eredménye. Aki ezeket létrehozta, annak művészi tevékenységéről eddig jobbára csak a közeli barátok tudtak. Kocsis András Sándor korábban inkább csak, mint a Kossuth Kiadó elnök vezérigazgatója lépett a nyilvánosság elé. Távol-keleti útjairól jelentek már meg könyvek és azokban a szerző fotói is megtalálhatók, így arra számítani lehetett, hogy ezekből nagyobb gyűjteménye is lehet. A finoman kidolgozott szoborportrék viszont valódi meglepetésként szolgálnak. Az egy, Benyovszky Móric kivételével azokat mintázta meg, akivel személyes jó barátságban van és a kapcsolatok bensőségessége, a hideg bronzon keresztül is átüt.

 A tárlat megnyitására is az egyik barát, Csányi Vilmos etológus, az állatok viselkedésének ismert kutatója vállalkozott. A hallgatóságnak – de minden bizonnyal neki is – különleges élmény volt, hogy ezt a saját szobra előtt állva tehette. Megtudtuk tőle, hogy állatnak, embernek az egyik közös tulajdonsága a két szem felismerése. Halakkal végzet kísérletnél kiderült: ha csak egy pontot mutatunk nekik, nem törődnek vele. Két ponttal sem, ha azok egymás alatt vannak. Ha egymás mellett, akkor már elkezdenek érdeklődni. Embernél ez annyiban más, hogy nem kell valódi szemnek lenni, elég, ha csak kicsit hasonlít rá és a két pont mellé azonnal odaképzelünk egy arcot! Azt pedig már tudjuk, hogy az emberi arccal úgy 250 – 300 különböző jelet tudunk adni. Az arc – már nyelvek kialakulása előtt – a kommunikáció legfontosabb eszköze lehetett.

 Ha végignézzük ezeket a képeket, szobrokat fantasztikus történeteket olvashatunk le mindegyikről. A legizgalmasabb, leginkább figyelemre méltó talán mégis az, amelyik hátulról mutat valakit. Az benne a csodálatos, hogy nincs ott a két szem, nincs ott az arc, de odaképzelhetjük. Attól lesz rendkívüli ez a kép, hogy nézzük a letakart fejet és megpróbáljuk kitalálni, ki lehet a kendő alatt? Művész pedig attól lesz valaki, hogy érzékeny ezekre a finomságokra. Meglátja, de nem megy el mellette, hanem valamilyen formában megpróbálja ki is fejezni azt, ami hatott rá.

 A Kerengő Galériában a kiállításokat Eifert János fotóművész rendezi. Ez a mostani már a kilencvenegyedik a sorban. Többnyire fotókiállítások, melyektől ez most abban is eltér, hogy itt bronzszobrok is megjelennek, bár a képek és a szobrok között nagyon sok rokon vonást fedezhetünk fel. Kocsis Andrásról elmondható, hogy ő nem tanult fotográfus és mint szobrász is képzetlen, de az ő esetében mindez kifejezetten előny. Nem rontotta el a sok megmerevedett szabály! A tekintetével letapogatja a világot és az egy arcba, képbe sűrített gesztusok az egészet visszatükrözik.

 Hivatásos fotográfusoknak is ritkán jön össze, hogy rögtön az első találkozáskor, egy karakterre ráérezve a lényeget tudja megmutatni. Kocsis András képein látjuk, hogy nagy rápillantással is vissza tud adni valamit a részletekből. Nála a részletek, a fény és árnyék hatása furcsán összetett világba vezeti el a nézőt. A tónusoknak, színeknek is szerepe van. Olyan jellemábrázolássá kerekednek, amit a fotográfia saját eszközeivel nagyszerűen tud érzékeltetni. Akár egyetlen mozdulat befolyásolni képes a kompozíciót. Meghatározza a képkivágást, hogy szűk vagy tág, szétterül, kitekint.

A fotográfia ábrázoló, leíró műfaj. Sokan úgy gondolják, hogy a fényképezőgép, az objektív egyfajta tárgyilagos látásmódot feltételez. A fényképész feltétlenül igazságot akar mondani, de nem biztos, hogy a mondanivalója a tömör képaláírással jellemezhető. A maláj őslakos nő képéről annyi minden leolvasható. Együttérzésünket nyeri meg ezeknek az embereknek a bemutatásával és ugyanakkor valami olyasmit is láttat egy másik világból, tőlünk távolabb álló kultúrából, hogy ott az idő kereke másképpen forog. Nekik más a fontos, más a gondolkodásmódjuk, életfilozófiájuk. Ez a képről ragyogóan leolvasható.

 Az érzelmi tartalmak akár egy mozdulatban is megjelenhetnek. Egy összesimuló párnál az összetartozás, a szerelem érzésén túl van valami szomorúság, tűnődés. Szavakkal nehéz lenne elmagyarázni azt, amit a kép az első rápillantásra tökéletesen elmond nekünk. Ha viszont tovább is nézzük a képet, felfedezhetjük azokat a másodlagos, harmadlagos közlési tartalmakat, amik a legelső, szembetűnő jelek után még kibonthatók. A kiállítás nem csak egyfajta magamutogatás, a jól sikerült képek, szobrok elismerés reményében történő bemutatása. Érzések, gondolatok rejtőznek a képek és a szobrok mögött. Az alkotónak igénye van arra, hogy művei nyomán valamilyen párbeszéd induljon el Erre itt bőségesen van lehetőség.

A kiállítás 2010. november 30-ig, minden nap 13.00-18.00-ig, előadás napokon 21.00 óráig tekinthető meg.