A kőszegi zsinagógaA kőszegi zsinagógaA zsinagógák berendezéséből napjainkra alig maradt valami. Kérdés, hogy mi lett volna a zsinagógákkal, ha nem az ingatlan örökséghez tartoznának, vajon hányra tartana igényt a magyar zsidó közösség és hányat tartana meg a magyar állam – mint a közös kulturális örökség részét.

A kőszegi zsinagógaA kőszegi zsinagógaA zsinagógák berendezéséből napjainkra alig maradt valami. Kérdés, hogy mi lett volna a zsinagógákkal, ha nem az ingatlan örökséghez tartoznának, vajon hányra tartana igényt a magyar zsidó közösség és hányat tartana meg a magyar állam – mint a közös kulturális örökség részét.


A zsinagóga nem templom. A templom a zsidó vallásban a két bibliai, jeruzsálemi Szentélyt jelenti, ahová a zarándokünnepeken valamennyi zsidó igyekezett eljutni. A második Szentély elpusztítását követően (i.sz. 70.) a zsinagóga lett a zsidó élet központja.

A mádi zsinagógaA mádi zsinagógaA hagyományos közösségekben a zsinagóga nem csupán az ima, a tanulás és a tanítás színhelye volt, hanem közösségi központként és gyülekezőhelyként is szolgált, ahol megtárgyalták a közösséget érintő ügyeket is. A zsinagógában olvasták fel a közösségnek a hivatalos határozatokat, tudósok és diákok egész nap, néha egész éjjel tanulmányozták ott a Tórát, és a más városból érkezők is mindig a helyi zsinagógát keresték fel elsőként. Ezekre a funkciókra utalnak a zsinagóga hagyományos elnevezései: talán a legáltalánosabb a „bét haknesszet" (gyülekezet háza), ennek hellenisztikus görög fordításából ered a mai zsinagóga kifejezés. A „bét tfila" az ima háza, a „bét hamidras" a tanulás háza, de a német-jiddis nyelvű közösségekben egyszerűen „sul"-nak, tanháznak nevezték. A zsinagógák a középkori tiltó rendelkezéseknek megfelelően nem nyílhattak közvetlenül az utcafrontra, ezért általában a zsidó negyed egy házakkal körülvett, védett telkén épültek, egy-egy „judenhof" (zsidó udvar) mélyén.  A zsidó közösségek emancipációját megelőző időszakokban épült zsinagógákban és a hozzájuk kapcsolódó épületekben minden megvolt, ami a zsidó élethez szükséges volt: rabbinikus bíróság, a rituális fürdő, az átutazóknak szálláshely.

A bonyhádi zsinagógaA bonyhádi zsinagógaA zsinagógában naponta háromszor tartanak közös imát: napszálltakor, hajnalban és délben. A közös imához szükséges minimális közösség (minjen, azaz tíz felnőtt zsidó férfi jelenléte) fontosabb, mint a tér meghatározása. A zsidó liturgiában nincs kiemelt jelentősége a térnek, a szakralitás nem az épülethez, hanem a zsidó közösséghez kapcsolódik. A zsidó szertartás demokratikus, a hagyományok szerint a közösség az előimádkozót követi, és előimádkozó bárki lehet, aki ismeri a szertartásrendet. Nincsenek kiemelt, a szent munkára kijelölt személyek, a liturgia hangsúlyosan közösségi.

A zsidó szertartások Mózes öt könyve (azaz a Tóra) egy-egy meghatározott szakaszának felolvasásából és a közös imádságból állnak. A két meghatározó elemnek megfelelően a hagyományos zsinagógák építészetileg is két centrummal bírnak. A tóraolvasás a központi, leghangsúlyosabb elem, melyben a közösség minden tagja részt vesz, ezért ennek helyszíne az épület centrumában helyezkedik el; ez az úgynevezett bima, vagy almemor. Mivel a zsidó közösségek a hagyományok szerint Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak, ezért a másik pólus a keleti fal, itt alakítják ki azt a szekrényt vagy fülkét, melyben a feltekercselt, összecsomagolt tóratekercseket helyezik el. Mindkét kiemelt tér-elem kiemelkedik a zsinagóga padlószintjéből, megidézve a 130. zsoltárt: „A mélységből szólítalak örökkévaló".

A judaizmusról kialakult elterjedt nézet szerint a második parancs szigorú értelmezése és a szövegközpontú kultúra értékrendszere miatt a zsidó vallásban a materiális elemek háttérbe szorulnak. Erősíti ezt az állítást, hogy a feudális európai előírások miatt a zsidó közösség tagjai nem lehettek kézművesek, építőmesterek, így a zsidó közösség vizuális környezetének kialakításában gyakran nem zsidó mesterek közreműködése feltételezhető. A gyakori üldözések, a többségi társadaloménál jóval nagyobb mértékű migráció pedig nem kedvezett a materiális javak megőrzésének és továbbörökítésének. Ugyanakkor a zsinagógák – jóllehet gyakran uradalmi építőmesterek alkotásai – térkialakítása, a tárgyakon megjelenő díszítmények nem pusztán a helyi ízlésnek megfelelő díszítőelemek, hanem a judaizmus filozófiai keretei között is értelmezhető összetett szimbólumrendszert követnek. 

A magyarországi művészettörténet, régészet, néprajz, történelem önálló tudománnyá érésének, intézményi kereteinek kiépítése a 19. század második felére datálható. Ebben az időszakban a modern, polgári nemzetállam megteremtése volt a cél, s mindezen új tudományágak jelentős szerepet kaptak a nemzeti identitásteremtésben, a „kánon" meghatározásában. Ebben a kontextusban a zsidó kultúra a bibliai korszakra szűkült; a különféle nemzetállamokban kisebbségként élő zsidó közösségek örökségének vizsgálata, tudományos elemzésének lehetősége kimaradt az új tudományok érdeklődési köréből. Az első mű, amelyben zsinagógák is szerepelnek építészettörténeti emlékekként, Zádor Anna és Rados Jenő 1943-as, a Klasszicizmus építészete Magyarországon című mára klasszikussá érett műve. (1)

A zsidó tudományosság (Wissenschaft des Judentums) ugyanebben az időszakban kiépített intézményrendszere nem mutatott érdeklődést a zsidó kultúra materiális és vizuális elemei iránt, melyek nehezen voltak elemezhetőek a szövegközpontú zsidó hagyomány módszereivel, és beillesztésük az egyre inkább an-ikonikusnak felfogott hagyományba is problematikus volt. (2) E kettős kánonhiány ellenére a huszadik század első évtizedeiben fokozódó érdeklődés mutatkozott a modernizálódó közösségekben elveszni látszó hagyományok iránt, és az ekkoriban alakuló első zsidó múzeumok megkezdték a tárgyi örökség összegyűjtését és dokumentálását.

A zsidó műemlékek, elsősorban zsinagógák felmérésére és védelmére Magyarországon elsőként Pollák Manó építész gondolt. Az 1930-as években kiterjedt kutatásokat folytatott a magyarországi zsinagógaépítészet történetéről készülő monográfiájához. (3) Fényképeket, leveleket, alaprajzokat, leírásokat kért a vidéki zsinagógákról, s ahová tudott, személyesen is ellátogatott. A zsinagógák állapotáról, az esetleges felújítások szakszerűtlen voltáról szerzett tapasztalatairól 1935 áprilisában a Múlt és Jövő hasábjain számolt be, és az összeülő Országos Zsidó Kongresszus feladatául jelölte meg a műemlékvédelmi bizottság létrehozását. Pollák 1937 tavaszán anélkül halt meg, hogy a tervezett bizottság létrejött volna. Munkáját, terveit munkatársai és barátai, a Magyar Zsidó Múzeum Egyesületben együtt dolgozó Grünvald Fülöp, Naményi Ernő és Balázs György folytatták, akik 1943-ban hírül adták a Magyar Zsidó Műemlékek Országos Bizottságának megalakulását. (4) Terveik között az összeomló régi zsinagógák és pusztuló iratok megmentése és a „magyar zsidóság országos levéltárának megszervezése" szerepelt. A bizottság működéséről nem maradtak fenn további adatok, feltételezhetően a háborús viszonyok között valós működést nem fejthetett ki.  

A háború és a holokauszt hatalmas pusztítást végzett a zsinagógák épületeiben, berendezéseiben egyaránt. A zsidó lakosság gettóba zárását követően Endre László belügyi államtitkár rendeletben határozott a zsidó vallási ingatlanokról. (5) A rendelet értelmét követve több településen elhatározták a zsinagóga és a zsidó középületek lebontását, kivéve az építészeti szempontból jelentősnek ítélteket. (6)  Ezek a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet – a frankfurti „Institut zur Erforschung der Judenfrage" mintájára létrehozott magyar intézet – tulajdonába kerültek volna, hogy múzeumként őrizzék meg a kiirtott magyar zsidó közösség emlékét. (7) Ez szimbolikusan a magyar zsidó közösség asszimilációjának végső kudarcát is jelentette: az emancipált zsidó közösségek reprezentatív zsinagógáikat már nem hátsó udvarokban, hanem frekventált köztereken építették, ily módon is kifejezve a törvényekben megfogalmazott egyenjogúságot. Az épületek elbontásának szándéka – összhangban a törvényekben megfogalmazott kirekesztéssel – azt jelentette, hogy a magyar társadalom többé nem tekinti részének a zsidó közösséget, és kulturális javait sem tűri meg a területén.  

Az épületek lebontására végül nem került sor, így a magyarországi zsidó szakrális épületek jelentős része – ellentétben a „Kristallnacht"-ként elhíresült pogromsorozatban felrobbantott vagy felgyújtott német zsinagógákkal vagy a szintén zömmel felégetett lengyel fazsinagógákkal – viszonylagos épségben megérték a felszabadulást.

1945-ben 263 hitközség kezdett újra működni (102 neológ, 146 ortodox, és 7 status quo ante), de a létszámuk kicsi volt és sokban a közös imádsághoz szükséges minimális létszám (minjan) sem volt meg. (8) Az 1944-ben működött 204 kongresszusi és status quo hitközségből 1947-ig 101 alakult újra, a hajdani 74 rabbi helyén csak 14 működött. (9) A zsinagógák és a tárgyi örökség felmérését Naményi Ernő és Grünvald Fülöp kísérelte meg: 1945 szeptemberében levelet írtak a működő hitközségeknek (10) melyben a hitközségek irattáráról, könyvtáráról, a megmaradt tóratekercsekről, szertartási tárgyakról, temetőkről és zsinagógákról érdeklődtek. A levélre küldött válaszok jelentik a magyarországi zsidó tárgyi örökség első felmérését. (11) 1945-ben még csak egyetlen zsinagóga szerepelt a magyarországi műemlékek között: A Dohány utcai zsinagóga épületét 1930-ban, a korabeli gyakorlatnak ellentmondó módon minősítették műemléknek azért, hogy az akkoriban lebontásra ítélt egyik épületszárnyat ily módon próbálják meg megvédeni a lebontástól. (12) 1945 után több épület műemlékké nyilvánítását is kezdeményezték: elsőként az 1821-ben épített óbudai zsinagógát, majd nem sokkal ezt követően a barokk mádit. A két zsinagóga megóvásának szükségességét eltérően megfogalmazó kérések rávilágítanak arra a kettősségre, ami a szakrális műemlékek esetében nyilvánvaló: az óbudai megóvását művészettörténeti, a mádiét pedig vallástörténeti, szakrális indokokkal kérték. (13)

A holokauszt után az elnéptelenedett vidéki hitközségeknek komoly gondot jelentett a hitközségi épületek, zsinagógák fenntartása, a háborús sérülések helyreállítása. A zsinagógákat a kormányrendeletek és a zsidó vallásjog (halakha) is a zsidóság közös tulajdonának tartották, ezért a zsinagógák fenntartása nem csak az egyes hitközségek, hanem az országos ernyőszervezet feladata is lett. Az „elárvult templomokkal" kapcsolatban több olyan probléma is jelentkezett, melyekre vallásilag is elfogadható, ugyanakkor racionális elvek szerint is indokolható megoldásokat kellett találni. Az Országos Rabbiegyesületben a következő kérdéseket vizsgálták: el lehet-e adni a zsinagógát, ha igen, milyen esetekben, ki illetékes az eladásra, és mi legyen az érte kapott pénzzel? A válaszok sokrétűen tárják fel a problémát.

A hagyomány szerint, ha a község csak egyetlen zsinagógával rendelkezik, akkor az semmilyen körülmények között sem adható el, ha azonban marad egy másik, használható zsinagóga, akkor az egyik eladható, s ellenértékét magasabb célra kell fordítani. Magasabb célnak hagyományosan a Tóravásárlást, a Tórával foglalkozók ellátását, szegény árvák kiházasítását, illetve a foglyok kiváltását tartották. Az eladásra a község tagjainak többsége, vagy a vezetőség többsége volt jogosult. A korszakban gyakran felmerült az a kérdés is, hogy el lehet-e adni az egyetlen zsinagógát, amelyben rendszeres imádkozás már nem folyt. A rabbik véleménye optimista tiltást és racionális engedékenységet mutatott egyszerre: ha a jövőben akár egyetlen ember imádkozása is valószínűsíthető volt még, akkor tiltották az eladást, ha azonban a zsinagógában bizonyosan nem fognak már imádkozni – hiszen sok hitközség teljesen elpusztult!! – akkor javasolták, hogy addig adják el, amíg az állagromlás miatt nem veszít sokat az értékéből. Kikötötték, hogy abban az esetben, ha fennáll a veszélye annak, hogy a zsinagógát idegen kultusz szolgálatába állítják, akkor a zsinagógát nem szabad eladni. Nem vallási szabályként, hanem illendőségből követendő eljárásként javasolták a frigyszekrény elásását, vagy elrejtését, hogy faanyagát ne használhassák profán célra. Minden esetben hangsúlyozták, hogy a zsinagógák eladása csakis azért lehetséges, mert használóinak többségét kiirtották, ezért az érte kapott összeggel ennek megfelelően kell bánni, és a pénzt csak nemes célra szabad felhasználni.

Az ötvenes években a kidolgozott elvek alapján csak néhány zsinagógát adtak el, nagyon megváltozott azonban a helyzet 1956 után. A zsidó közösség tagjai közül azok hagyták el nagy számban az országot, akik ragaszkodtak a vallásos életformához, azaz akiknek mindennapi szükséglete volt a zsinagóga. Vidéken csak néhány nagyobb városban maradt számottevő zsidó közösség, a Magyarországon maradtak többsége a fővárosban folytatta életét. A vidéki zsidókra helyben már csak az ingatlan-örökség emlékeztetett: a megmaradt zsinagógák, temetők. Ezeket a helyi lakosság ugyanúgy a zsidók emlékének tekinthette, mint maguk az elszármazott közösségek, akiknek emlékeiben szent helyekké magasztosulva éltek tovább a holokauszt előtti élet helyszínei. Ugyanakkor az állami politika is megváltozott, s az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül komoly nyomás érte Magyar Izraeliták Országos Központját (MIOK) a zsinagógák, nem egy esetben rendszeresen látogatott zsinagógák eladására. Ekkor zártak be több budapesti zsinagógát (Rumbach utcai, Páva utcai, Dózsa György úti), és számos vidéki zsinagógát eladtak az államnak vagy a városnak. Ez sok esetben ellentétes volt nemcsak a zsinagógát használó közösség szándékaival, hanem a zsidó vallástörvényekkel is. „Két és fél év alatt kb. 15 zsinagóga épületet adtunk el részben az államnak, részben a városoknak és a községeknek. Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását. Gyöngyösön egy évig kellett viaskodnom a hitközség vezetőivel. Végül ott is átengedték a főtéren lévő nagy és kis zsinagógát. (…) Kiskőrösön, ahol 14 zsidó maradt, majdnem kiátkoztak, hogy kierőszakoltam Ortutay Gyula képviselő kívánságára a zsinagóga átengedését az iskola kibővítésének céljaira. (…) Abaújszántón a régi zsinagógából új postahivatal lesz." – jelentette 1960. március 7-én az Állambiztonsági Szolgálat II/5-C alosztályának „Sipos" fedőnevű ügynöke, Sós Endre hitközségi elöljáró. (14)

Voltak olyan zsinagógák is, amelynek fenntartását senki sem vállalta, s az életveszélyessé – vagy csak ideológiailag veszélyessé? – vált épületet eltüntették a város központi részéről, mint történt a makói zsinagóga 1965 utáni lebontásakor, vagy a kaposvári 1980-ban bekövetkezett felrobbantásakor. (!!) A zsidó közösség emlékeinek tartott zsinagógák művészettörténeti, műemléki értékeiről ezekben az években nem esett szó, mint ahogy más tudományterületek sem foglalkoztak/foglalkozhattak a zsidó múlt kérdéseivel. Valódi változást csak az MTA Judaisztikai Kutatócsoportjának létrehozása (1988) és kutatási programja jelentett. (15) A kutatócsoport első kiadványai között jelentette meg Gazda Anikó zsinagógákról szóló építészeti összefoglalóját. (16) A zsinagógaépítészet történetéről, műemléki védelmük szükségességéről Román András beszélt 1994-ben, a szalónaki osztrák-magyar műemlékvédelmi szakértői tanácskozáson. (17)

A hajdani közel hatszáz zsidó istentiszteleti célokat szolgáló épületből mindössze ötvenhármat védenek műemlékként. Megmaradási, fennmaradási esélye nyilván azoknak van, amelyeket a helyi közösség új funkcióban használ, azaz saját kulturális közegében elfogad, integrál. Jellemző, és az eredeti funkcióhoz leginkább méltó, ha az egykori szakrális épületeknek kulturális funkciót találnak. Könyvtárként működik a zsinagóga Baján, Szentesen, Pakson, galériaként Szolnokon, Művészetek Házaként Szekszárdon, technika Házaként Esztergomban, Fotográfiai Múzeumként Esztergomban, koncertteremként Zalaegerszegen, Szombathelyen, zeneiskolaként Gyulán. Nemrégiben készült el a győri zsinagóga felújítása, melyben a Vasilescu gyűjtemény kap helyet. Nem illik a hajdani funkcióhoz a sok városka zsinagógájában berendezett raktár (pl. Bonyhád), vagy a pesti Dózsa György úti zsinagóga átalakítása vívóteremmé. Baumhorn Lipót hatalmas kupolás zsinagógája továbbra is bútorraktár Gyöngyösön, a sárbogárdi lepukkant használtruha-bolt, melynek padlásterében nemrégiben helyi fiatalok megtalálták a helyi rabbi levelezésének és a hitközség iskolaszéki iratainak egy részét.

Legmeghökkentőbb talán a tizennyolcadik században jelentősnek számító tatai közösség zsinagógájának esete. Az apró zsinagógában ma a Szépművészeti Múzeum tizenkilencedik században kialakított szobormásolati gyűjteménye látható, benne antik szobrok, görög-római istenek szobrainak másolataival. A ókor történetéből ismertek azok a felkelések, lázadások, amelyeket az váltott ki, hogy az elnyomó (vagy csak többségben és a politikai hatalom birtokában lévő) antik birodalmak isteneik szobrát helyezték el a zsidó kultusz céljaira rendelt tereken. A zsidó kultúra ismerete nélkül a kiállítótérré alakított zsinagóga megfelelőnek tűnhet, a hagyományok ismeretében azonban a hajdani közösség arculcsapását is jelentheti. (18) Számos zsinagóga az utóbbi évek felújítási hulláma ellenére is veszélyben van.

Megoldatlannak látszik a kőszegi kör alakú épület sorsa (19) s a 1820-ban Európa legszebb zsinagógájaként ismertetett klasszicista remek, az óbudai is marad tévéstúdió. A kevéssé reprezentatív épületek nemegyszer már szinte felismerhetetlenek, csak a település történetében járatosak tudják, hogy esetleg zsinagóga volt egy-egy lakóház. A putnoki zsinagóga eredeti bejáratát, és a felette lévő lóhere alakú ablakot befalazták, a falba négy házgyári ablakot vágtak, és kétszintes lakóházzá alakítva használják tovább.


Két zsinagóga sorsa – jellemző példák

1795-ben épült fel két, egymáshoz sokban hasonlító, mégis különböző sorsú zsinagóga: a mádi és a bonyhádi, a magyarországi zsinagógaépítészet első emlékei. (20) Mindkét közösségben azt tartja a hagyomány, hogy az építéshez használt köveket a zsidó közösség maga faragta és szállította, majd építette fel belőlük a zsinagógákat.  Külső megjelenésükben nem igazán különböznek a többi mezővárosi, uradalmi épülettől, belső terük azonban olyan gazdag szimbolikával bír, ami az értő „olvasónak" nem csak a zsidó szent szövegek vizuális megfelelőjét nyújtja, de akár plusz információt is jelenthet a közösség szellemi arculatának megismeréséhez. A mádit hosszú hányattatás után, 2004-ben felújították, a bonyhádi állagmegóvása 2002-től biztosított, teljes felújítása jelenleg csak terv.

Mindkettő jellegzetes tizennyolcadik századi, négyoszlopos zsinagóga, melyben a tetőszerkezetet tartó négy oszlop kilenc mezőre osztja a belső teret. A középső mező néhány lépcsővel kiemelkedik, ez alkotja a tóra közös recitálására szolgáló emelvényt, a bimát. A bima így külön szakrális térré válik a zsinagógán belül. Ez a megoldás arra utal, hogy a zsinagógát építő közösségek ismerték a cseh-morva-lengyel területek zsinagógaépítési gyakorlatát, ahol hasonlóan építkeztek. A középkori spanyol kabbalista könyv, a Zohár értelmezése szerint a bima négy oszlopa az égbeli isteni trónus lábait jelenti, így kötve össze az evilági, jelenvaló közösséget az égbelivel, az isteni tökéllyel. (21) A zsinagógák másik fókuszpontja a keleti fal a frigyszekrénnyel. A liturgia másik fontos eleménél, az imák recitálásánál a közösség kelet felé fordul, így erre az időre a tóraszekrény válik a vizuális központtá. A bima jelenvalóságával szemben a tóraszekrény – és az általa kijelölt keleti irány – a hajdani, történeti múltban gyökerező „aranykort" és a messiási időkben bekövetkező megváltást szimbolizálja. A zsinagógai tóraszekrény a Szentély frigyszekrényére emlékeztet, és akkor fordul felé a gyülekezet, amikor a hajdani Szentélyben bemutatott áldozatok szerepét átvevő imákat mondja. A Szentély berendezési tárgyainak, szakrális berendezésének másolását tiltja a zsidó vallási hagyomány. A frigyszekrények díszítése ugyanakkor számos olyan szimbolikus, átvitt elemet tartalmaz, amelyek a Szentélyre, Isten jelenvalóságára és őrző erejére utalhatnak.

A mádi közösség  tóraszekrénye három emeletes, felfelé keskenyedő építmény, mely néhány lépcsővel kiemelkedik a zsinagóga padlószintjéből. A tetején korona zárja, melynek pántján héberül a „tóra koronája" kifejezés olvasható. A korona ősi szimbólum. A Misna három koronát sorol fel: tóra koronája, papság koronája és a királyság koronája (Misna, Avot 4:17).

Gyakori, hogy a három korona együtt jelenik meg a zsidó rituális tárgyakon. A mádi zsinagóga frigyszekrényének tetején azonban nem ezt, hanem olyan koronát láthatunk, melyből plasztikus növények nőnek ki. A szertartási tárgyak gyakorlata szerint ez az élet fáját jelképezi, mely szintén egy biblikus utalásra vezethető vissza: „Élet fája az a hozzá ragaszkodóknak" (Példabeszédek 3:18), s szintén a tórát szimbolizálja. A lengyel területek haszid (pietista) zsidóságának körében népszerű kabbala magyarázata szerint azonban a tóra koronája az élet fájával kombinálva magát az isteni jelenlétet is szimbolizálja. A csúcsban végződő tóraszekrény dísze így az isteni jelenlétet és az abból fakadó teremtő erőt jeleníti meg a figurális ábrázolást tiltó judaizmus környezetében. A korona alatt két sas-fejű, oroszlántestű szárnyas alak egy medaillont tart, melyen a kimondhatatlan, négybetűs istennév és egy másik istennév olvasható. Az oroszlán testű, sas fejű, szárnyas alakok a korszak zsidó művészetében a kerubokat jelenítik meg. A kerubok először az első jeruzsálemi Szentély berendezési tárgyai között jelentek meg, a tízparancsolat tárolására szolgáló láda tetejének két végére készítették őket tiszta aranyból, egymás felé fordulva, szárnyaikat kiterjesztve. (Exodus 25: 18-20.) Az istennevet megjelenítő medaillont tartó kerubok a mádi zsinagóga frigyszekrényének felső harmadában a bibliai szakasz folytatására utalnak: „És én találkozom ott veled és elmondom neked a födélről, a két kerub közül, melyek a bizonyság ládáján vannak, mindazt, amit neked megparancsolok, Izrael fiaihoz." (Exodus 25:22) A két kerub között, ami a Tóra szövege szerint Isten helye, s ekként a legszentebb hely, az istenneveket tartalmazó táblát láthatjuk, újfent a konkrét isteni jelenlét bizonyítékaként.

A két kerub mellett két nyugvó oroszlán fekszik, az alattuk lévő emeleten két ágaskodó oroszlán tartja a tízparancsolat kőtábláit. Ezek formája, megjelenése a heraldikai gyakorlathoz hasonló, ahol pajzstartó figurák tartják a többnyire nemesi címert. Ha az analógia kínálta értelmezési lehetőséget követjük, akkor a tízparancsolat a zsidók nemesi címereként is azonosíthatók.

Az oroszlánok az európai művészetben is megjelennek az erő, a bátorság és az éberség szimbólumaként. A Bibliában az oroszlán Júda törzsének szimbóluma, a későbbi rabbinikus irodalomban pedig az erő, a bátorság, hősiesség szimbóluma. A Misna megfogalmazásában: „légy erős, mint a leopárd, gyors, mint a sas, fürge mint a szarvas és bátor, mint az oroszlán, mennyei atyánk, teremtőnk akaratának teljesítésében." (Misna, Avot 5:22)

Az oroszlánok által tartott kettős kőtábla, melyen a tízparancsolat kezdőszavai láthatóak, a korszakra már elterjedt motívummá vált. A szimbólum ismeretlen a középkori zsinagógákban és általában a korai zsidó ikonográfiában. A felül lekerekített kettős tábla alakja 11. századi keresztény kéziratokban tűnt fel elsőként, és csak a 17. században jelent meg a zsinagógák díszítményei között, majd villámgyorsan olyan elterjedtté vált, hogy manapság elképzelhetetlen zsinagóga e motívum nélkül.

Kőből faragott erkélyrács választja el a két felsőbb emeletet a legalsótól, ahol az oszlopok által övezett mélyedésben, a függöny mögött a tóratekercseket őrizték. Az erkély alsó részén donátorfelirat olvasható, melyből megtudjuk, hogy a tóraszekrényt 1811-ben a Teitelbaum család adományozta a közösségnek. Az archív képeken a fülkét takaró tóraszekrény-függöny (parokhet) is Teitelbaum adomány, és felirata szerint 1898-ban adományozták a közönségnek. A szöveg mellett a függönyön két, oszlopokon álló oroszlán koronát tart, mely alatt a Tóra koronája kifejezés kétbetűs rövidítése olvasható. A tóraszekrény-függöny oszlopaira szőlőinda tekeredik, ami segít abban, hogy a bibliai leírásnak megfelelően, az oszlopokat a salamoni Szentély előtt álló két oszloppal, Jákinnal és Boázzal azonosítsuk. A korona már nem az élet fájával díszített, misztikus tanokra utaló korona, hanem zárt, a korszak uralkodói koronáira emlékeztető ékszer, mely a zsidók és a többségi társadalom között meglévő kapcsolatokra, a két közösség közti kölcsönhatásokra és csatlakozási pontokra hívja fel a képet értelmező közönség figyelmét.

A mádi tóraszekrény Magyarországon egyedülálló. A szellemiségében a mádihoz közelebb álló galíciai és kelet-lengyelországi zsinagógák belső díszítései viszont jóval összetettebbek és gazdagabbak. Ott a zsinagógák belső díszítése zömmel fából készült, s a fafaragásokat zsidó mesterek készítették. A mádihoz hasonlóan háromszintes tóraszekrényeken nem ritkán az isten dicséretére a teremtés történetét és „eredményeit" összefoglaló teljes szövegek (pl. a 104. zsoltár, vagy a Perek Shira, mely zsoltárszövegekből összeállított idézetgyűjtemény, a teremtés éneke) szövege megjelenik vizuálisan, faragott szarvasokkal, kígyókkal, madarakkal, nyulakkal és akár bálnákkal is. (22) A mádi zsinagóga ennek a szellemiségnek a legdélibb, legnyugatibb emléke. Erősíti ezt a hatást az a két medaillon a frigyszekrény két oldalán, melyekben a Zoharból vett idézetek olvashatóak, valamint azok a történelmi tények, melyeket a mádi zsidók történetéről ismerünk, s melyek ezt a kapcsolatrendszert a családok és a személyes kapcsolatok szintjén is megerősítik.

Hasonlóan kilenc mezőre osztható, négyoszlopos a bonyhádi zsinagóga. Az egyelőre sajnos romos állapotú épület elemzése ugyancsak utal a közösség szellemi arculatára, kapcsolatrendszerére. Ikonográfiai elemeiben jóval kevesebb bibliai és misztikus utalást találunk, vizuálisan egyszerűbb és talán egyértelműbb az olvasata. Isten itt nem kerubok között jelenik meg, hanem szemérmesebben, rejtettebben: a frigyszekrény felső harmadában elhelyezett tízparancsolat táblák körül megjelenő ködben vagy felhőben, mely a bibliai szöveg szerint Isten jelenvaló dicsőségét jelenti. (Exodus 40:34-35.) Hasonló plasztikus felhők vannak az óbudai zsinagóga – ma tévéstúdió – frigyszekrényén is. A frigyszekrényt a barokk címerekhez hasonlatos drapéria díszíti, mely szokásos eleme a morva, délnémet vagy nyugat-magyarországi zsinagógáknak, de ebben az időszakban szinte sosem alkalmazzák a keleti területeken.

A zsinagógai tér kialakítása, az oszlopok, a bima és a női karzatok arányai arra utalnak, hogy a zsinagóga építői kapcsolatban állhattak a morva területek zsinagógaépítő mestereivel. (23) Ennek összefüggésben kell lennie azzal, hogy a bonyhádi zsidó közösség tagjainak jelentős része erről a területről települt be Magyarországra. A közösség egyik első rabbija Boskovitz Wolf volt, aki ugyan már Óbudáról érkezett Bonyhádra, de akinek családneve és története egyértelműen morva eredetre utal.

Napjainkban bonyhádi civilek egy csoportja elhatározta, hogy megmenti a zsinagógát, és megteremti a műemléki helyreállítás feltételeit, valamint megtalálja a későbbi hasznosítás és fenntartás módját. Mivel Magyarországon – számos környező országgal ellentétben – a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalon belül nincs zsinagógákkal vagy a zsidó örökséggel hivatalból foglalkozó részleg, ezért a szakmai segítséget, kutatási hátteret egy másik civil szervezettől, a zsidó kulturális örökséget virtuálisan gyűjteni és értelmezni kívánó Naményi Ernő Társaságtól (24) kérték. A Társaságban együttműködő szakemberek egyetértenek abban, hogy a zsinagóga valóban szakszerű felújításához, restaurálásához a bonyhádi zsidó közösség teljes arculatának lehető legszélesebb körű rekonstrukciója szükséges.

A történészeknek, építészettörténészeknek, a zsinagógák berendezésével és szertartási tárgyainak művészettörténetével foglalkozó szakembereknek együtt kell megtalálniuk azt a réteget, melyet a rekonstrukció során helyre kell/lehetséges állítani. Nehezíti a helyzetet, hogy a zsinagóga berendezési és szertartási tárgyai nem maradtak meg, sorsuk 1944-et követően ismeretlen. Talán egyetlen kivétel a Gross Family Collection egy bonyhádi sivviti táblája. A hagyományos zsinagógákban az előimádkozó pultja elé helyezett, a szakrális koncentrációt segítő tárgy festett papírcsipkéből készült, díszítése a délnémet-morva hagyományt követi. A közösség szellemi arculatának többféle forráson alapuló meghatározása, a holisztikus szemléleten alapuló interdiszciplináris együttműködés szükséges ahhoz, hogy a felújítás minden részlete, és a rekonstruált ikonográfia minden eleme igazolható legyen. (25)

Toronyi Zsuzsanna: Zsinagógákról

A szerző a Magyar Zsidó Levéltár igazgatója

Jegyzetek:

1 Zádor Anna – Rados Jenő: A klasszicizmus építészete Magyarországon, 1943. Az említett zsinagógák: debreceni régi zsinagóga, berettyóújfalusi, apostagi, kecskeméti régi, abonyi, nagykőrösi, bajai, szegedi régi, békéscsabai, kismartoni, nagykanizsai, lovasberényi, várpalotai, gyöngyösi régi, mádi, óbudai, hunfalvi, liptószentmiklósi, nyitrai, nagykosztolányi és a miavai.

2 Ennek a folyamatnak részletes elemzését lásd: Margaret Olin: The Nation without Art. Examining Modern Discourses on Jewish Art. University of Nebraska Press, 2001.

3
A könyvet Fürst Aladár nekrológja (Pollák Manó. In: Múlt és Jövő 1937. május, 156. o.) szerint 80 éves korában, 1934-ben kezdte, s halálának évében, 1937-ben a kézirat kész volt, csak kiadóra várt. Jegyzetei, könyvének kézirata ma a Magyar Zsidó Levéltár gyűjteményében (XIX.28) vannak, s a szöveget – a mai követelményeknek megfelelő jegyzetapparátussal – a MAKOR sorozatban tervezzük megjelentetni.  

4 Megalakul a Magyar Zsidó Műemlékek Országos Bizottsága. In: A Magyar Zsidók Lapja, 1943. szeptember 23.

5
31.43/1944. XXI. res számú belügyminiszteri rendelet. 1944. június 3. Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 64-65. o.

6 A zsinagógák lebontásáról hozott döntésekről, a döntések hátteréről lsd.: Kádár Gábor, Vági Zoltán: Hullarablás. A magyar zsidók gazdasági megsemmisítése. Budapest: Jaffa Kiadó, 2005.

7 Lásd. pl.: „Mikor kerül sor a makói zsinagóga lebontására?" In: Makói Újság, 1944. június 20. 2. oldal. Közli: Urbancsok Zsolt, szerk.: Makói Holokauszt Emlékkönyv. Szegedi Zsidó Hitközség, 2004. 97. o.

8
Katona József: "A Magyar zsidóság szervezete és intézményei" In: Új Élet Naptár, 1959 Budapest: MIOK, 1959. 29.p.

9
Munkácsi Ernő: Hitközségek és templomok. In: Benoschofsky Imre, szerk.: Maradék zsidóság. Bp.: A Budai Izraelita Aggok és Árvák Menházegyesülete, [1947] pp. 67-69.

10
MIOI iktatott iratai, 1824/1945. Magyar Zsidó Levéltár VI-A.

11
A hitközségek válaszait több más, a zsidó tárgyi örökségre vonatkozó kortárs (1945-1963) forrással együtt a Magyar Zsidó Levéltár kiadványsorozatában, a MAKOR füzetek 7. számaként fog megjelenni. Várható megjelenése 2010. lsd.: http://www.milev.hu/flashgallery-12.html

12
Erről lsd. Bővebben: Toronyi Zsuzsanna: Ahol és ahogy a zsinagóga felépült. In: Budapest, 2009. 12. , illetve: http://www.milev.hu/az-epitkezesek-42.html

13 Lsd. Makor 7. füzet, Naményi Ernő és Teitelbaum Dávid levelei.

14 Kenedi János: Egy kiállítás hiányzó képei 2. In: Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 42. szám

15 Komoróczy Géza et al.: „Program. MTA Judaisztikai Kutatócsoport/Center of Jewish Studies at the Hungarian Academy of Sciences". In: Értesítő. Budapest: MTA Judaisztikcti Kutatócsoport,1988. I. sz. pp. 10-19.

16 Gazda Anikó: Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon. Térképek, rajzok, adatok. Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1989.

17
Megjelent: Román András: Historizáló zsinagógák műemlékvédelme Magyarországon. In: Román András: Műemlék, építészeti örökség, város. Válogatás (cikkek és előadások) 1970-1995. Budapest: Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1996. pp. 115-119.

18
A tatai zsinagóga átalakításának történetéről lsd Bódi Lóránt igen kiváló BA szakdolgozatát az ELTE BTK Szabad bölcsész szakján, 2009.

19
A kőszegi zsinagóga sorsát dokumentumfilm mutatja be „Zsinagógát vegyenek!" címmel.

20 A középkori feltárt soproni és budai zsinagógákat nem tekintve. Ezek története nem folyamatos, hosszú időn keresztül ismeretlenek voltak, majd régészeti feltárás hozta őket napvilágra. A soproni középkori zsinagógák közül kettő látogatható, a budaiak közül az egyik a BTM kezelésében látogatható, a másikat visszatemették. Ehhez lásd: Buday Aurél: Középkori zsinagóga a budai Várnegyedben. Budapest: Budapesti Városvédő Egyesület, 2007.

21
Erről lsd.: Thomas C. Hubka: Resplendent Synagogue. Architecture and Worship in n Eighteenth Century Polish Community. Brandeis University Press, 2003.

22
Yaniv, Braha: Praising the Lord. Discovering the Song of Ascents on Carved Torah Arks in Eastern Europe. In: Ars Judaica Vol. 2. 2006.

23 Prof. Klein Rudolf szíves szóbeli közlése, a bonyhádi és a stomfai zsinagógák részletes vizsgálata alapján.  

24 http://www.judaicahungarica.eu/

25
Kellő kutatási hátteret alkalmazva elkerülhető lett volna a mádi zsinagóga frigyszekrénye köré festett nem plasztikus zöld drapéria megjelenítése is. A haszid hagyományt követő ikonográfia – és a korabeli fényképek tanúsága szerint – ilyen eleme nem volt a zsinagógának. A közösség szellemiségének ismeretében ugyancsak elkerülendő lett volna, hogy a bima kerítésének könnyebb elhelyezése miatt belevágjanak az oszlopokba – a korabeli értelmezés szerint Isten trónusának lábaiba. 

http://www.mazsihisz.hu/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük