TÁRSADALMI FELELÕSSÉG ÉS GYÓGYÍTÁS AZ ONKOLÓGIA TERÜLETÉN
6 perc olvasásA Magyar Klinikai Onkológiai Társaság ?A társadalom felelõssége a gyógyítási lehetõségek és a gyógyulási esélyek javításában? címû tudományos ülésén az onkológiai gyógyítás, a betegek esélye, a terápiák hozzáférhetõsége és az ehhez köthetõ felelõsség kérdéseit járta körbe.
A Magyar Klinikai Onkológiai Társaság ?A társadalom felelõssége a gyógyítási lehetõségek és a gyógyulási esélyek javításában? címû tudományos ülésén az onkológiai gyógyítás, a betegek esélye, a terápiák hozzáférhetõsége és az ehhez köthetõ felelõsség kérdéseit járta körbe.
A Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében megrendezett esemény elõadói szakmai, etikai, pénzügyi és politikai szempontból egyaránt megvitatták a feltett kérdéseket.
Míg évente 33 ezren halnak meg daganatos betegségben, addig évente körülbelül 75 ezer új megbetegedést diagnosztizálnak napjainkban Magyarországon, amivel az európai rangsor legrosszabb helyen állunk. A kép lehangoló, de biztos, hogy így kell ennek lennie?
A kérdés két részre bontható. Egyik felét az jelenti, hogy törvényszerû-e, hogy ennyi embernél diagnosztizálják a rosszindulatú elváltozást, illetve hogy megelõzéssel, életmódváltással miként változtatható a helyzet. A másik súlyos kérdéskör viszont maga a felismert betegek életútjának alakulása.
Vitatott, kinek és mi jár a mai finanszírozási rendszerben, vajon megadunk-e mindent az onkológiai betegek számára, ami gazdaságilag megengedhetõ, és szakmailag valóban indokolt.
Kérdéses az, hogy tényleg azt kapják a betegek, ami nekik a legszükségesebb, illetve megadunk-e minden esélyt arra, hogy meggyógyuljanak, vagy hogy a lehetõ leghosszabb életet élhessék?
Tudnak, tudhatnak-e a betegek alkalom adtán arról is, ha van számukra olyan gyógymód, aminek költségét a hazai feltételek mellett a társadalombiztosító nem vállalhatja, de bizonyos feltételekkel maguk gondoskodhatnának a szükséges terápiáról, annak anyagi fedezetérõl: külön biztosítással, vagy egyszerûen úgy, hogy maguk fizetik ki a kezelés költségeit.
E kérdések esetében nyilvánvalóan súlyos etikai, pénzügyi és politikai szempontokat is érdemes figyelembe venni, melyek messze túlmutatnak az ?egyszerû? költséghatékonysági számításokon.
Nyitóelõadásában Kertész Imre Nobel-díjas író hitet tett amellett, hogy az emberi élet nem lehet vita tárgya, így megmentése vagy kiteljesítése érdekében nincsenek elfogadható korlátok.Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója ugyanakkor felhívja a figyelmet az emberi élet értékének kétféle lehetséges szemléletére: az individuum számára, illetve a társadalom számára jelentett érték(ek)re. E kettõsség csak számokban kifejezve válik nehezen megragadhatóvá, és korántsem biztos az egybeesés sem. E kettõség idõnként jól tetten érhetõ, a daganatos betegségek esetében például nyilvánvaló jelenség, egyértelmû, hogy a szükségben lévõ ember számára felértékelõdik az emberi élet értéke.
Bodoky György professzor ? a szervezõ Magyar Klinikai Onkológiai Társaság elnöke ? a daganatos megbetegedések általános helyzetét áttekintve kiemeli, hogy Európán belül jelenleg Magyarországon a legnagyobb az elvesztett aktív életévek száma. A terápiás lehetõségeket áttekintve elhangzik, hogy az utolsó évtizedben robbanásszerû fejlõdés következett be a terápiás hatékonyságban. Ez felveti azt a megkerülhetetlen kérdést, hogy hazánkban milyen eredményességgel illetve költséghatékonysággal folyik a gyógyítás. Elõadásában kifejtette, hogy ma Magyarországon még a lehetõségeinkhez képest nézve is kevesebb esélyt kap egy érintett beteg. Az ugyanis, hogy a ráfordítás az EU átlag alatti ? az ismert gazdasági korlátok miatt ? még elfogadható, de hogy az elmúlt 10 év során a magyar betegeknek az új, hatékony gyógyítási módszerekhez történõ hozzáférési esélye folyamatosan romlott, elfogadhatatlan.
Az elõadó kiemelten foglakozott továbbá a felelõsség kérdésével is. A gyógyító felelõssége ugyanis, hogy az érintett ismerje a rendelkezésre álló gyógyítási lehetõségeket. A szakpolitika felelõssége az objektív finanszírozás felvállalása, az úgynevezett nagypolitika felelõssége pedig a hozzáférhetõség meghatározása, annak kimondása, hogy kinek milyen kezelés jár. Ez utóbbi nagyon lényeges elem, hiszen a nyilvánosság elõtt, az egészségesek társadalmának kell arról döntenie, hogy ? adott esetben akár más területek rovására is ? mennyit kíván és hajlandó gyógyítási célokra áldozni. Egyértelmûen a nagypolitikának kell a teherbíró képesség korlátaiból adódó egyenlõtelenségeket ?beismerni? és a kapcsolódó preferenciákat meghatározni, dönteni a drága, de hatékony szerek kérdésében, és kimondani az esetleges finanszírozhatatlanságot, mivel ez nem lehet sem az orvosok, sem az érintett betegek döntése. (Ezzel a beteget gyakorlatilag kínhalálra ítéli! Olyanokat, akik még a fejlett technológiákkal gyógyíthatóak lennének?)
E gondolatokat folytatva az ELTE Társadalomtudományi Kar Egészség-gazdaságtani Kutató Központjának vezetõje, az egészségbiztosítási rendszer modernizálásának lehetséges stratégiáiról szólva, a szolidaritási elven alapuló társadalombiztosítás és az üzleti biztosítók versenyén alapuló kötelezõ magánbiztosítás rendszerével foglalkozik.Az egyik feltett kérdésbõl ? elfogadható-e, és ha igen milyen mértékben a magánfinanszírozás a nem támogatott kezelések esetében ? adódó kihívás a szolgáltatásokhoz való hozzáférhetõség egyenlõtlenségeit csökkentõ nemzeti kockázatközösség, illetve az egyén, a helyi közösségek és az állam közös felelõsségének megvalósulását segítõ magánfinanszírozás megfelelõ arányú és formájú megjelenése.
Ezen kérdéskör további, etikai szempontú megvilágítására vállalakozik a SOTE Magatartástudományi Intézet Bioteikai Részlegének professzora. Elõadásában arra keresi a választ, hogy meddig terjed(het) az egyenlõség az ellátásban, hiszen annak korlátlan kiterjesztésére gazdasági okok miatt nem kerülhet sor. Felhívja a figyelmet arra, hogy a magánfinanszírozás korlátlan megvalósulása súlyos etikai kérdéseket vet föl, hiszen a gyógyulás (annak elérhetõsége) nem válhat pusztán anyagi kérdéssé, mivel ez komoly esélyegyenlõtlenségekhez és társadalmi feszültségekhez vezet. Az igazi megoldás tehát valahol a két véglet között, azok együttes megjelenésében található meg.
Végezetül még egyszer fel kell hívni a figyelmet arra, hogy egyelõre nem mindig világos, milyen szempontrendszerek állnak az onkológiai gyógyítást érintõ kérdésekben születõ döntések hátterében.